friss műút

-ról, -ről

Zsellér Anna

Zsellér Anna

(1981, Kiskunhalas—Budapest) germanista, műfordító, kritikus, jelenleg a Három Holló Kulturális Alapítvány elnöke.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Zsellér Anna: Jog és irodalom a haza és haladás paradigmáján
(Falusi Márton: Jog és irodalom, haza és haladás a magyar eszmetörténetben, Magyar Művészeti Akadémia MMKI, 2018)
2019. július 08.

Falusi könyvének alaperénye a kétszer kettes szerkezet következetes végig vitele, a haza és haladás szavakkal kódolt értékalapú, már-már egzisztenciális–vitális témakomplexum vizsgálata két tudományos–szépirodalmi diskurzusszférán, amelyek maguk is még legalább két nagy mezőre oszthatók: irodalomtörténet-írásra és irodalomelméletre; jogelmélet-történetre és az irodalmi nemzeteszme történetére. Ezeket a diszkurzív szférákat Falusi nagy kitartással és következetességgel barangolja be, majd könyvében e heterogén olvasmány- és tudásanyagnak egymásra utaltságát, polemikus és egymást a vitában új formák felvételére ösztönző szellemi egyidejűségét egyenletes minőségben, mindvégig éles tudományos megkülönböztető képességgel hozza lokális szintézisekre.

A könyv négy fejezetből épül fel, következőképpen: a „diszciplináris hasonlat” (13), azaz a szerző jog és irodalom textuális mezőinek vizsgálati előzményeit vonatkoztatja egymásra gazdag elméleti háttér előtt az I. fejezetben; a II.-ban Eötvös József életművét értelmezi a reformkori haza és haladás eszme eredeteként; ezt követően a századelő jogbölcselőinek és polgári radikális politikájának korrespondenciáit mutatja be Ady Endre költészetével és publicisztikájával (III.), végül Horváth Barna, Bibó István és Szabó Zoltán tudományos–esszéisztikus életműveit vizsgálja párhuzamosan (IV.). A nagyfejezetek jó arányérzékkel váltogatják és illesztik egymáshoz egyfelől a jogfilozófiának, a jogi szövegek narratológiájának, másfelől az irodalomtörténet-írás reflexiójának és a válogatott irodalomelméleti diskurzusoknak különféle, sokszor filozófiai előfeltevéseik alapján egymástól akár a legtávolabbra eső pozícióit.

A könyv tézise, miszerint „a ’tudományosság’ logikai–formai zártságából egyik tudásszféra sem iktathatta ki azt az eszmetörténeti dichotómiát, amit mindközönségesen ’haza és haladás’ reformkori programjának meghasadásaként szokás emlegetni” (9), arra enged következtetni, hogy a diskurzusanalitikai kutatások (Foucault) és a kulturális emlékezet-kutatás (Jan Assmann) eredményei tették a legnagyobb és legmaradandóbb hatást a kutatói attitűdre, amely a szerzőt jellemzi, miközben egy ezzel ellentétes impetusú tendencia, a haza és haladás bináris kódjának megtartására irányuló, erősen konzervatív irányultság a legközvetlenebbül megnyilvánuló szövegszervező rend a könyv olvasása közben. Míg a szerző saját állítása szerint magyar eszmetörténettel foglalkozik „az értékmentes pozitivizmus szellemében készült, tudományos mélyfúrások elvégzése után, és azzal egyidejűleg” (9), időről időre az értékmentesség elvétől eltérő módon teszi le voksát egy másik, általa kidolgozott dichotómia, a mondern és posztmodern vitájának terepén (ld. az I.3.1. alfejezet címében), amelyek bejátszatása az elemzésekbe állandó retorikai és érvelésszervező erejévé válik könyvének. A posztmodern álláspontot azonban újra és újra (Derrida és a) dekonstrukció álláspontjára redukálja, amellyel aztán vitába száll és — a kifejezés szintjén legalábbis — megpróbálja felvenni vele a harcot, olyan esszencialista kérdéseket fogalmazva meg, mint például: „Miként őrizhetjük meg az irodalomfogalom viszonylagos stabilitását az irodalmi kánonformálás (hüpolépszisz) révén, ha a kultúra nemzeti jellegét a demokratikus pluralizmusért és toleranciáért föl kell adnunk?” (38)

Míg kiderül, hogy a szerző tudománypragmatikai céljai között kitüntetett helyen szerepel(het)ne egy „lehetséges új irodalomtörténet-írás” (79), viszonylag élesen látja ennek a feladatnak a kettősen [sőt a kettő hatványaként: avagy a nemzet (a nomosz diskurzusa) és az irodalom (a szépirodalom és az irodalmi kutatás és reflexió)] szerveződő meghasadtságát és eleve-kudarcra-ítéltségét: „Ez a fentiek értelmében két okból van kudarcra kárhoztatva: a posztmodern dekonstrukció irodalomtörténet-írója nem tud megszabadulni a nemzeti narratíváktól mint referenciamezőktől, az irodalom közösségi létmódját tételezők viszont nem tudják leküzdeni a nemzeti narratívák sokféleségét.” (uo.) Ez a lehetetlenség-feltételezés egy erős tudományos intuícióból, Falusi könyvének alaphipotéziséből fakad, amely szimpatikus és módszeres gyanakvás eredménye („Az elemzéseim mélyén lappangó hipotézist, hogy az eszmetörténeti dichotómiák lényegében a 18. századtól fogva a magyar politikai identitás, jog- és irodalmi tudat alapstruktúráit — folytonosan átalakulva — meghatározzák, igazolja a polgári radikalizmus (és a népiség) gondolkodásképleteinek erős jelenléte a rendszerváltás folyamatában.” — 138), de maga nagyon is távol áll a saját maga állította „tiszta értékpozitivizmus” és a „felfedett értéktételezések” (141) követelményétől.

Ennek okát abban látom, hogy az elméleti megalapozottság sokrétűsége és pluralitása, amely Falusi könyvének egyik legnagyobb erénye, egyben tudománytörténetileg kimutatható buktatókat rejtegetett a szerző számára, amelyeket munkája közben még nem volt képes detektálni. Az eszmetörténet és a diskurzusanalízis módszeres és értékmentes egymás mellé állítása és paradigmájuk teoretikus kritika nélküli egymásba játszatása az egyik ilyen fiaskó, ezek ugyanis tudománytörténetileg nem neutrális eljárásmódok. Az eszmetörténet hagyományosan történetileg szituált eszméket próbál egymással összemérni, szituáltságukban és tartalmukban akár heterogén eszméket is (ahogyan ezt Falusi is teszi); ám a Foucault egyedi történetírói–filozófusi munkássága révén létrejött diskurzusanalízis a leíró tudományok rendjét az előíró államalakulatok történeti változásainak rendjéhez mérve vizsgálja, és nem elsősorban a szavakra és jelentésekre, hanem az alattuk meghúzódó gyakorlatokra és szabályokra koncentrál. A diskurzusanalízis tanulságaival gazdagított és kritikailag fűszerezett eszmetörténet létrehozására természetesen már történtek szellemi erőfeszítések, erre példa egy néhány évvel ezelőtti marburgi kollokvium is.[1]

Falusi gyakorlatában azonban a diskurzusanalízis hatásának viszonylag szerény megnyilvánulásait vélem csak felfedezni. A tudományos értékmentesség eszméjéhez igazodik ugyanis szerzőnk, amikor az elemzések szintjén a polgári radikálisok és a népiesek vitájában elvben nem kíván állást foglalni, ám aztán mégis tesz erős vállalásokat. Erre példa, mikor Jászi Művészet és Erkölcs című könyvéről szólva a következőket írja: „[e]z a doktriner idea azonban éppoly kifejtetlen, mint progresszív tudománykoncepciója” (164), míg könyvének egy másik helyén azt vélelmezi, hogy a max weberi értékmentes tudományt az irodalmi posztmodern már meghaladta (140) — ennek mozgásaiból saját pozícióját inkább igyekszik kivonni, mint láttuk —, és hogy saját gyakorlata véleménye szerint inkább a „diskurzusanalízis” gyakorlatához köthető: „E diskurzusanalízissel is igyekszem bemutatni […]”. Azonban az eszmetörténet nagy olvasztótégelyében olvad fel nála az elméleti és a poétikai diskurzusok heterogenitása és inkommenzurabilitása, szövegszerűen is tetten érhetően például itt: „a közjogi dilemmák, amelyek az állami működést napjainkig áthatják, ugyanúgy eszmetörténeti eredetűek, akárcsak az irodalmi kánonról folyó vitáink”. (141)

Falusi tudománytörténeti tárgyi tévedéseinek egyik példája, hogy Cs. Kiss egy tanulmányára hivatkozva Husserl és Max Weber nevével fémjelzi a tudásszociológiát (142f.), amelynek kialakulása mindkettőjük hatástörténetéhez, de egyikőjük nevéhez sem köthető. Karl Mannheim magyar származású filozófus és szociológus ennek a tudománytörténeti és tudománypoétikai leágazásnak a megalkotója, amely a 60-as évektől újra számos produktív újragondolás alapját képezi, hazánkban is (főként Cs. Kiss Lajos, Wessely Anna és Karádi Éva tudományos munkásságában).

Értékmentes megállapításnak aligha tekinthető megfogalmazásokra gyakran bukkanunk a kötetben (főleg mivel a történelmi adatokkal való alátámasztás meghaladja értekezésének kereteit), így például amikor a 165. oldalon megjegyzi: „Jászi haladása kis híján elvesztegette a hazát”, majd a nagyon is hasonló intellektuális–morális értéktételezések mellett rendszeresen és kitartóan állást foglaló Ady Endre költészetét „fundamenálontológiailag” a magasba emeli (173).[2] Míg Somló Bódog művei a mából tekintve csak „elmélet- és jogtörténeti jelentőségűek”, és Jászi Falusi szerint „a valóságos helyzetet félreismerő” volt, addig a velük szimpatizáló Ady „költészete viszont az egész magyar művelődéstörténetre azóta is hosszú felezési idejű hasadó anyagként sugárzik”. (174)

A haza és haladás mint bináris kód így Falusi filozófiailag túlságosan is széleskörűen megalapozott könyvében megbicsaklott konstrukció lesz, hiszen míg elemzéseivel, tudománypragmatikai és olvasási döntéseivel a haladás kódját követné, politikumával és retorikai stratégiáival mindvégig a haza kódját tételezi elsődlegesen kívánatosként a szerző. Mindebben nem a (csak) performatívan megnyilvánuló ellentmondás problematikáját látom súlyos következménynek (hiszen Nádastól megtanulhattuk, hogy a modernség üldözte csak vérrel és vassal a paradoxont), hanem az intellektuális igényesség terén bekövetkező, szinte szükségszerű teoretikus torzformák kialakulását.

 

[1] „Michel Foucault az eszmetörténetre csak gúnnyal tudott reagálni. Elsősorban kontrasztfelületként szolgált számára saját diskurzuselméletének kidolgozásához.” Thomas Thiel: Michel Foucault. Der Archäologe im Land der Ideen, Frankfurter Allgemeine, 2012. 11. 20.; elérhető ITT

[2] Ld. Csunderlik Péter: Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták. A Galilei Kör története (1908–1919), Napvilág, Budapest, 2017, 179skk. Valamint ezt az álláspontot rekonstruálja maga Falusi is, amikor Ady elköteleződéséről beszél „Jászi jogpolitikája mellett”. (176)

 

Szólj hozzá!