friss műút

Legfrissebb

Napindító

„ki vagyok én”

2019. június 18.

Sötét, zsúfolt távolsági buszban utaztam, este, esőben. Az ablak mellett ültem, az üveghez hajtottam a fejem. Zsongás, zúgás, emberszag. Akkor ráébredtem arra, hogy nincs „én”: pontosabban én az, ha felteszem magamnak a kérdést, hogy „ki vagyok én”, és egy sötét vermet érzékelek. Nem misztikusan, hanem üresen sötétet, egy gödröt. Ebben a paradox pillanatban valahol olyan voltam, mint a halottam. Nem volt szomorú pillanat.
Az az igazság, hogy nem sokkal később kint a csurgó esőben Istenről is mindenféle zavaros gondolat pendült meg bennem. Hogy Isten egyáltalán nem tudja a nyelvünket, hogy nem lehet, képtelenség emberi nyelven kommunikálni, kommunikálni akarni vele. A saját vermünkben visszhangzik az ima, jobb is, ha szótalan, az a legmegfelelőbb, ha néma. De ezek nem a létéről vagy nemlétéről szóltak.
Üres verem, gödör é. í. t., igen, mégis feszültségmező. Viszonyok, viszonylatok suhannak át benne, mintha keresztbe-kasul láthatatlan vonalak, pászmák metszenék egymást szabálytalanul, ha lerajzolnám, olyan lenne, mint egy gyerekfirka vagy mint sok kósza, kihunyó hullócsillagpálya az égen.
Az „adomány” szó is eszembe jutott, mintha Isten azokkal „beszélne”. De akkor a „megvonás” is, a suta emberi logika szerint. Olyan érzésem támadt, mintha műfordítást akarnék végezni. Csak nincs meg az eredeti szöveg.

 

(Radics Viktória: Gyász és írás. [részlet], Holmi, 2000.7.768.o.)

Szólj hozzá!