friss műút

-ról, -ről

Szabó Marcell

Szabó Marcell

(1987) Költő, kritikus. Párizsban él.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Vers

Szabó Marcell: A zseb vallási karaktere (részlet)

2019. június 18.

A roppant máglyává egyesülő lángok,
akárcsak Kleist támaszték nélküli boltíve, mely
azért nem omlik össze, mert VALAMENNYI KŐ
EGYSZERRE AKAR LEOMLANI, úgy feltartóztathatatlanok,
hogy eszük ágában sincs helyet változtatni, terjedni,
elharapózni. Az egyetlen irányba hajlított fény-
és hőerő nem a mindent felemésztő kisgömböc
hasonlata, hanem az örök koplalásé: ha minden
gyertyához tartozik egy tenyér, akkor a csoport
összetételének legkisebb változása is egy tag
megsemmisülésével ér fel. Elfújnak egy gyertyát,
vagy legyintenek a kelleténél nagyobbat.
És a mozdulat nyomán átrendeződő fényviszonyok
közösséget feltételeznek, melynek tagjai
efféle jelzésekkel múlatják az időt. Mint
XV. Lajos halála, melyet a lehetőségekhez
mérten, de közvetítenek. Thomas Carlyle leírásában
a király halálát egy egész udvar várja
türelmetlenül. Unják a dolgot, mintha elnyúlna
egy körmenet, vagy a légkör volna túlságosan
párás, amivel szemben lehetséges türelmetlennek
lenni, hanghordozással jelezve, hogy eleget láttak,
eleget tapasztaltak, eleget csalódtak, és szívesebben
vennék a fennálló körülmények mielőbbi megszűntét.
EZ A MÁJUS TIZEDIK NAPJA IS FÖLVIRRADT
A MEGUTÁLT BETEGÁGYRA; DE OTT NEM LÁTJÁK,
NEM VESZIK ÉSZRE: MERT AKIK KINÉZNEK
AZ ABLAKON, EGÉSZEN SÖTÉTSÉGBE BORULTAK;
A VÍZTARTÓ KEREKE ÖSSZEVISSZA MOZOG
TENGELYÉN; AZ ÉLET MINT EGY MEGROKKANT
PARIPA, LASSAN VONSZOLJA MAGÁT A VÉG
FELÉ. A DAUPHIN ÉS DAUPHINESSE TÁVOLABB
FEKVŐ TERMEIKBEN UTRA-KÉSZEN ÁLLANAK;
VALAMENNYI LOVÁSZ ÉS CSATLÓS LOVAG-
CSIZMÁBAN ÉS FELSARKANTYÚZVA: VÁRVÁN
VALAMI JELT, HOGY A RAGÁLY HÁZÁBÓL
KIMENEKÜLHESSENEK. Mintha tartanának tőle,
hogy a külső egyformaság tompítja az érzékelést,
és mire pattanni kellene, vágtázni, átvágni
a palotakerten, a sűrűsödő jelek közt észrevétlen
marad a király halála. zerény
igényeivel, sima modorával a ragály házát a fekete himlő
egészen belakja. A király, a korabeli források szerint nagy
örömét lelte mindenben, ami a halálra emlékeztette,
és amikor valamivel korábban vadászatból hazatérve
egy gyászmenettel találkozott, izgatottan vizsgálta
a himlőben elhunyt fiatal lány holttestét. De előtte is.
Ki-kiszökik a nép közé, mulatságokat látogat, szabókkal,
hentesekkel dominózik, szabadon társalog, bepiszkolja
a kezét, a ruháit, elhever az istálló mögött, és végig
élvezettel tudakolja a legkülönfélébb halálesetek okát.
Az anyagi világ bonyolultságát, kiismerhetetlenségét
a halálnemek gazdagsága ismétli meg. Nec uia mortis
erat simplex. Egyszer elküldi szolgálóját,
hogy tudakozódjon, hány friss sírdombot számlál
a temetőkert, melyet hintójából kiszúrt, és a válaszra,
hármat, elégedetten jegyzi meg, a társaság, Madame
Châetau-Renaud és Madame Mirepoix legnagyobb
megdöbbenésére: C’EST FAIRE VENIR L’EAU
Á LA BOUCHE. A halálra adott válasz mindig erotikus,
a mozgás hiányára csakis a testnedvek fürgesége
felelhet, és ha az sem, marad a kocsis rajtszava,
mely a lovak munkáját tekinti vízesésnek. Egy másik
beszámoló szerint a folyók sétáló utak, elvisznek,
ahová akarjuk, de a nyál, a király nyála tekinthető-e
folyónak, amin bárki csoroghat a kívánt vég felé?
XV. Lajos fél évszázadot élt le annak biztos
tudatában, hogy egy gyermekkori fertőzés megóvja
a további járványoktól, köztük a fekete himlőtől is.
De a fenti vadászjelenet után a fősebész jeleket
fedez fel a király ínyén. A meritokráciának vége.
Befellegzett. Pedig milyen bő termést ad a száj.
Mert ha az arra érdemes kiválasztása keresés
eredménye, melyet ellenőrizni, igazolni szükséges,
akkor a szuverén, az erényei és adottságai alapján
legalkalmasabb személy nem lehet más,
mint aki képes ellenállni a rá irányuló keresésnek.
Képes elrejtőzni a tekintetek elől, és ezzel uralkodni,
ha nem is a nép felett, de a nép döntésén,
hogy a választás: szelekció. Innen
a háttérhatalmakra hivatkozó szerencsétlenek
mégis mély igazsága: aki uralkodhat, az már régen
kudarcot vallott. Az egyedül igaz módszer
az esetlegességen alapul, a kiválasztásról csakis
a vakszerencse dönthet, az utódlás törvénye.
Kétszázötven évvel később így írhatják,
megnyugtatásul egyes royalista szervezkedésekre:
A minden értelemben ideális, teljhatalmú uralkodót
sorshúzással választanánk, de időről időre (a legnagyobb
pompa közepette) ki is végeznénk: mondjuk ötévente.
Miért nem hamarább? Sorshúzással, a beiktatás után
a születési év és egy véletlenszerű, négyjegyű szám
összegének óra perc leteltével? Mégis, hogy a közösség,
ne a gyilkosok köztársasága legyen, az uralkodónak
kellene öngyilkosságot elkövetnie. A dauphin és
a dauphinesse mindenesetre térdre borul. A teljes
egészében színházi jelenetet a délutáni udvar fogadja
magába, elszórt, távoli épületegyütteseivel.
A háttér egykedvűen nyújtózik el, az elköltött ebéd,
a felfalt istálló, a pejlovak, és velük a lusta személyzet,
az agónia utolsó perceiben, rettegve a fertőzéstől.
Minderről Madame Campantól tudunk, aki
emlékirataiban beszámol, hogy a himlőhelyen
ragadt előkelőségek utasították az istállómestert,
az ablakba helyezett gyertya elfújásával kezdetét
veheti a lovak felszerszámolása, a hintók, fogatok
előkészítése. A terek és időpontok előforradalma
sehol sem egyértelműbb, mint Carlyle lábjegyzetében,
mely a történet technikai valóságát vonja kétségbe,
a szakaszoló akarat mértékegységét, mely ráakad
kezdetre, végre, és sehol sem húzza tágabbra
hatáskörét, mint itt, a hétköznapi tárgyakba és használatokba
öltözött hit területén. A ragály házából nincs kiút,
ha a szabadulást egyetlen gyertya fényerejére bízták.
SENKI NEM MER VÉLEMÉNY NYILVÁNÍTANI A POMPÁS
SZÍNHÁZI GYERTYA KAPCSÁN, MELYET MADAME CAMPAN
ERRE AZ ALKALOMRA GYÚJTOTT MEG, MAJD FÚJT EL
A HALÁL PILLANATÁBAN. MIFÉLE GYERTYÁT GYÚJTHATNAK
MEG, FÚJHATNAK EL EGY OLYAN ROPPANT LÉTESÍTMÉNYBEN,
MINT VERSAILLES, AHOL A TÁVOLSÁGOK LEHETETLENNÉ
TESZIK, HOGY BÁRKI MEGERŐSÍTSE: MIVEL MÁJUSI DÉLUTÁN
KÉT ÓRA VAN, ÉS A KIRÁLYI ISTÁLLÓK 5-600 MÉTERRE IS
LEHETNEK A KIRÁLY BETEGÁGYÁTÓL, A GYERTYA,
FÉLŐ, ANÉLKÜL ALSZIK KI, HOGY ÉSZREVENNÉNK.
HISZA VALÓJÁBAN TOVÁBB ÉG – MADAME CAMPAN
KÉPZELETÉBEN; FÉNYT VETVE MÉMOIRES-JÁNAK
MEGANNYI RÉSZLETÉRE. Az establishement STABLE
is egyben, mégis valahogyan össze kell kötni a kettőt.
A monarchia lényege szállítható, illetve megszállható,
a pesztilencia ingóság és ingatlan egyszerre. Az agónia
színrevitelekor Carlyle a lovászok nézőpontját választja,
THE ’CANDLE’ DOES THREATHEN TO GO OUT IN SPITE OF US,
talán azért, hogy kiemelje: az ablakba állított gyertya
történetét ugyan csak Madame Campan emlékirataiból
ismerjük, de sem az időben visszafelé araszoló,
hétköznapi azonosulás, mely az olvasó képzeletét
egy-egy szereplőhöz láncolja, sem a gyertya szemre vétele
nem lehetséges az érzékelést gátló körülmények ismertetése
nélkül. Madame Campan a lovászok szempontját
kínálja Carlyle-nak, aki az istállóból közvetítve az agóniát,
egy szabad szemmel érzékelhetetlen gyertyaláng
segítségével jelenetezi a királyi hálószoba történéseit.
A villamos hálózatok előtt mindent gyertyafény
jelez. A szolgálók félelmére, hogy elmulasztanak valamit,
az emlékíró lelkiismerete felel. Que le gaz récent
torde la mèche louche, arra elég egy óvatlan mozdulat is,
miközben a lovászok számára a gyertyafény a király
jelenvalósága. Ő a király. Egy faggyúguriga.
De kihunyta az emlékezetre boruló sötétség trópusa is,
mely emlékezetet már mindig a király életének
eseményei kell hogy lekössék és lelkesítsék.
A gyertyát eloltó kéz mozdulata – vagy a gyertya
meggörbül, összeroskad, és felemészti önmagát,
megint másutt egy gyertya meggyújtásával válaszolnak.
Hisz a gyertya nem csak a kedves halott emelvénye,
emlékműve a templomokban, hanem egy idő után az írás
fizikai feltétele is. Ahol sötétedés után világot gyújtanak,
ott nagy valószínűséggel munka folyik. És így tovább:
az emlékezet fénye leginkább fizikai megfelelője
és támasza, a valóságos gyertya kihunyta
után világolhat a legnagyobb erővel. Létüket,
párhuzamosságuk esetében sajnálatos vetélkedés
gyöngíti, mely, fentebb a lángnyelvek bizonytalan
funkciójához hasonlatosan, ahol az egyén nem
törekedhet a másik kárára, az írás és az utazás
egyidőben elvégezhetetlen feladataként mutatkozik meg.
Az emlékíró és a lovász nem lehet ugyanaz a személy.
OLYKOR UGYANIS MINDÖSSZE SZÜRKE MEZŐKBŐL
ÁLL A MÚLTRÓL ALKOTOTT KÉPZET, MAJD HOZZÁTESZI, 
HOGY CSAKIS LEHUNYT SZEMMEL KÉPES
EMLÉKEZETÉBE IDÉZNI A MÚLTAT, végül, a valós
szürkeség láttán, a szenvedéstől őrjöngve
kaparja a lap aljára, hogy A TÁG HORIZONT ELŐTT
ÁLLVA A MEZŐ LÁTVÁNYA MEGSEMMISÍTETTE
AZ EMLÉKEKET. Mindet, egytől egyig. A képzelet
számára mintegy tisztán, puszta elképzelésekből
font fényt megsemmisíti a valóságos lobogás.
Amíg a lovász egyetlen feladata, hogy felmérje
a gyertya állagát, addig az emlékíró számára
kizárólag a sötétségben lehetséges a munkálkodás.
Az egyik oldalon a káprázat, mely el kell hogy
töltsön mindenkit, aki tekintetét órákig egyetlen
tárgyra függeszti, a másik oldalon a türelmetlen
tettvágy, a dologtalan szempár, mely szíve szerint
már most a valahai homályban gyakorlatozna. A délutáni
jelenet nem hagy kétséget efelől: elválasztja Madame
Campan és a lovászok munkáját, az egyiket a napvilágon
tartva, a másikat vissza- vagy épp előreutalva az elme,
az emlékek és a történelem sötétjébe, ahonnan nem
vezet folyosó sehová, ahol nem abrakolnak.
A nappali fényözönben a gyertya nem az írást szolgálja,
ugyanúgy, ahogy a felejtés és az emlékezés területén
ugyanezen gyertya már nem utal semmi másra,
nem jelez semmi rendkívülit, uralkodó születését, halálát,
mert az érzékelésükhöz szükséges tér- és időviszonyokat
függeszti fel. Ha a lovászok bizonytalan
nézőpontjából szemléljük, a gyertya kihunyta
valóságosan is halott mű. Agóniája végpontján
még utoljára erőt gyűjt, a levegő zsírpecsétes
üvegdobozába zárva, a súlyos párnák és szövetek
birodalmában még utoljára felágaskodik, gyógyult
paripa, de nem nyerít, helyette tüdeje tartalmát
az ablakpárkányra helyezett gyertya irányába üríti.

 

Szólj hozzá!