reménytelen a szív

szeretne eggyé forrni a szívem
mert darabokra törve sötéten

hallgat a sziklák sárüregében
mint fű a völgyek nedves ölében
villanni vágyna halkan a fényben

ám az időnek
parittyájában
nem vagyok én más mint hadi útak
bazaltjáról lepattant
kődarab

mert amióta
vaksin a földnek
égi szemébe nézni merész volt
egyszer e balga — várja hogy eszmél
ámde beléhullik feneketlen
kútnyi szívébe

keskeny-aszottan
mint a keréknyom
kanyarog a szívem hosszan a csendben
vajha utánam futna töretlen
mint sáv a vízen
tűnő hajóknak járva nyomában

nézem a távolt
a kráterok gödreitől ragyavertet
világosodni vágyik a szívem
mint ez az éj a
röpke rakéták fényeitől

visszafogom
mikor becsapódna
szörnyű robajjal
mint lövedék
mely áthúz a síkon
röpszakaszának
nyomjeleit sem hagyva az égen

reménytelen a szív —
fény nem
gyúl a sötétben

 

Carsia Giulia, 1916

(Giuseppe Ungaretti: Miért. Ford.: Baranyi Ferenc)