ZENE!

Azóta is egy szempillantás alatt alszom el. Derültségük kellős közepén tértem vissza az éteri nyugalomba; amint az álom a fáradtság jutalmaként megkaparintja a testet, viszi, birtokába veszi, s önérzékelésével együtt, egyetlen csusszanással visszalöki az óvó anyaméh érzetébe. Olykor félig romos, bedeszkázott kávéházak ablakpárkányán, sötét kis cukrászdák mélyén, egy dohányfüsttől bűzös bársonypamlagon ébredtem magamra, nagyon édes ébredés volt, nem tudtam, miként kerültünk ide, hol vagyunk a nagy emberi duruzsolásban, ennyi nevető és élénken gesztikuláló nő között, mert később valóban mentek, hogy szervezzék a nőcsoportjaikat, s attól kezdve jó sokáig mindenki nő az emlékeimben, miközben egy hasas kokszkályha vörös izzása forrón átsugároz a máriaüveg domborított lapjain, és az arcomba világít ebben az ostromot túlélt hétköznapi újjászületésben.
A cölöpjármos volt a szebb híd, amit csakhamar elvitt a jégzajlás. Különben is élveztem az utunkba akadó szavakat, zajong a zajlás, ponton, díszkút, a jégzajlás tényleg nagy zajt csapott, légitámadás, nyakék, féldrágakő, bombatölcsér, foglalat, cölöpjárom. Apám a felső rakpart korlátjánál állva, a hidegtől szikrázó napfényben, a jégtáblák éles csikordulásai és döndülései közepette magyarázta, hogy miként készül a cölöpjárom, hogyan keletkezik a jégzajlás (…)
A magyarázatokra volt egy speciálisan halk, behízelgő dallama, ám közel sem egy három- vagy négyéves gyerek szellemi szintjéhez igazítva. Legfeljebb tagolta, lassította, úgymond értelmes szakaszokra bontva adagolta a mondandóját. Még ma is hallom a magyarázathoz magasabb hangfekvésbe emelt s így némiképpen tartósan bántó hangját. Évtizedekkel később Molnár Gál Pétertől, a színikritikustól hallottam először a kifejezést, hogy valakinek nincs a helyén a hangja. Az illető hangját a beszédtanár a helyére tette. Valóságos testi érzet maradt az apám alkalmi magyarázatainak intonációja, a felfogóképességem feltételezett lassúságához igazított mondatritmusa.

(Nádas Péter: Világló részletek [részlet])