friss műút

-ról, -ről

Bárdos Dániel

Bárdos Dániel

(1988, Pécs) 2014-ben végzett filozófia mesterszakon a PTE-n, jelenleg a BME Tudományfilozófia és Tudománytörténet tanszékének PhD-hallgatója. Elsősorban a paleobiológia és az evolúcióelmélet filozófiai és tudománytörténeti kérdéseivel foglalkozik.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kiskáté

Bárdos Dániel: Véges lények tudománya
(Angela Potochnik: Idealization and the aims of science. The University of Chicago Press, 2017)
2019. június 07.

A fizikusok időnként azt feltételezik, hogy a felületek súrlódásmentes síkok. A biológusok az élőlények populációit végtelen nagyságúnak tekintik. A közgazdászok a modelljeikben úgy kezelik az embereket, mint akik tökéletesen racionális ágensek. Ezek mind idealizációk, ezért lényegtelen, hogy vajon igazak-e – sőt, a fenti esetekben egy kívülálló számára is könnyen megállapítható, hogy egytől egyig hamisak. Egy véges, fizikai korlátokkal rendelkező világban nincsen súrlódásmentes felület, végtelen populáció, és egyikünk sem tökéletesen racionális lény (még ha időnként szeretünk is így gondolni magunkra). Akkor mégis hogyan történhet meg, hogy a legsikeresebb tudományos elméleteink nagymértékben támaszkodnak ilyen és ehhez hasonló leegyszerűsítésekre? Talán ez a tudomány egyik leginkább zavarba ejtő sajátossága a kívülállók számára. Hogyan segíthetnek hozzá az ilyen idealizált, sokszor egyértelműen hamis általánosításokat magukban foglaló elméletek és modellek a világ pontosabb megértéséhez? Angela Potochnik amerikai tudományfilozófus 2017-ben megjelent Idealization and the aims of science című kötete ezzel az elmúlt évtizedekben meglehetősen sokat tárgyalt témával foglalkozik.

Az idealizációk és absztrakciók tudományban betöltött szerepének vizsgálata a 80-as évektől kezdődően került bele az angolszász tudományfilozófia fősodrába, elsősorban a tudományos modellek és modellezési gyakorlatok kontextusában. Mindez összefüggött azzal a hangsúlyeltolódással, ami a diszciplínában a múlt század közepe óta végbement. Figyelem, a következő narratíva nyomokban maga is idealizációt tartalmazhat! Mára a tudományfilozófia területén a tudomány sokszínűségét és „rendetlenségét” kiküszöbölni igyekvő absztrakt filozófiai elképzelések helyett a kutatás tényleges gyakorlatát tanulmányozó megközelítések váltak hangsúlyossá. A kutatási területek, gyakorlatok és problémák változatossága és inkonzisztenciája nem valamiféle hibaként tűnik fel, melyet a tudomány – illetve a tudományra vonatkozó elképzeléseink – fejlődése majd ki fog küszöbölni, hanem a tudomány alapvető sajátosságaként. A filozófusok felismerték: a tudományos gyakorlatok mindig valamilyen kontextusba ágyazódnak bele. Ebből több minden következett. Egyfelől megjelentek a speciálisan az egyes tudományok filozófiai problémáira reflektáló szaktudományok filozófiái – például a kémia vagy a biológia filozófiája. Másfelől pedig hangsúlyosabbá váltak azok a megközelítések, melyek a tudományos elméletek propozicionális tartalmán kívüli tényezők szerepére koncentráltak. Ha a tudományos gyakorlatok mindig különböző (kognitív, szociális, történeti, materiális) kontextusokba ágyazódnak bele, akkor ezeknek a kontextusoknak a vizsgálata elengedhetetlen ahhoz, hogy megtudjunk valamit a tudomány természetéről. A tudomány vizsgálatának különböző történeti, szociológiai, feminista, evolúciós és kognitív irányzatai, valamint a szaktudományok filozófiái a tudomány heterogeneitásának és magyarázati pluralizmusának hangsúlyozásával bizonyos mértékig mind kérdésessé tették azt a feltevést, hogy bármilyen általános állítást megfogalmazhatunk a tudomány egészéről. Napjaink gyakorlatorientált tudományfilozófiája konkrét episztemikus szituációk és erőforrások – vagyis azok a kihívások és lehetőségek, melyek egy konkrét kutatási programot jellemeznek a különböző episztemikus termékek előállítása során – elemzésével lokális érvényű konklúziókat fogalmaz meg. (Ezzel kapcsolatban lásd a Kiskáté korábbi írását Adrian Currie történeti természettudományokról szóló könyvéről.)

Potochnik könyve a tudomány valamiféle leegyszerűsítő madártávlati képe helyett szintén annak aktuális, sokszor kusza és inkonzisztens gyakorlatát teszi filozófiai vizsgálódás tárgyává. Ennek ellenére mégis a tudomány egészéről kíván megállapításokat tenni. Nem kifejezetten valamelyik kiválasztott tudományterülettel foglalkozik – bár a biológiai példák túlsúlya tagadhatatlan –, hanem különböző területekről származó részletes esettanulmányok segítségével általános képet vázol fel a tudományról. Ennek értelmében a tudomány a heterogeneitás és rendezetlenség mellett mégiscsak rendelkezik valamilyen átfogó, lényegi sajátossággal. „Úgy gondolom, hogy (…) megfogalmazhatunk értelmes általánosításokat a tudományról. Ezek nyilvánvalóan nem a tudomány módszertanáról, a céljáról vagy a társadalomhoz fűződő kapcsolatáról szólnak. Nincsen kizárólagos, minden területen egyaránt érvényes tudományos módszer, és a tudományos tevékenységnek számtalan különböző célja lehet, mint például a magyarázat, a predikció, a retrodikció, a konfirmáció, az általánosítás és a gyakorlati cselekvés befolyásolása. (…) Mégis úgy sejtem, hogy igenis kimondhatunk informatív általánosításokat, melyek átlépik a diszciplináris határokat, és egyaránt érvényesek számtalan, egyébként más szempontból különböző tudományos projektre.” (10.)

Potochnik vállalása kétségkívül ambiciózus: úgy igyekszik a tudományos tudás átfogó elemzését nyújtani, hogy mindeközben a legteljesebb mértékben figyelembe veszi azokat a lokális sajátosságokat, melyek az eltérő diszciplínákat, kutatási programokat, illetve ezek episztemikus szituációját és céljait jellemzik.

A szerző megközelítésmódja nem deskriptív, vagyis – szemben az előző bekezdésben említett historizáló és szociologizáló irányzatok többségével – nem csupán leíró módon elemezi a különböző tudományos gyakorlatokat és ezek különbségeit, hanem normatív állításokat fogalmaz meg a tudománnyal kapcsolatban. Mit is jelent ez? A tudományra vonatkozó normatív kijelentéseket hagyományosan a demarkáció problémája – vagyis a tudományt az áltudománytól, illetve más, nem tudományos intellektuális tevékenységtől elválasztó határok – kapcsán szokás megfogalmazni a tudományfilozófiában. Hogyan kell működnie a tudománynak ahhoz, hogy valóban tudománynak számítson? Milyennek kell lennie például egy tudományos magyarázatnak – vagyis mi az, ami ezt az episztemikus terméket megkülönbözteti más, nem tudományos termékektől, például a hétköznapi életben használt magyarázatoktól? Potochnik szerint elhibázott vállalkozás ilyesféle általános sztenderdeket meghatározni a tudomány egészére vonatkozólag; ebből azonban még nem következik, hogy a lokális tudományos gyakorlatok filozófiai elemzése ne tenné lehetővé normatív állítások megfogalmazását. „Szerencsére semmi akadálya annak, hogy miközben számot adunk a tudomány mai gyakorlatáról, normatív elemzését adjuk e gyakorlatnak. E normatív megközelítés jegyében (…) számot kell vetnünk a tudomány kialakulásával, és a tudomány mindazon esetleges tulajdonságaival és korlátaival, amelyek az emberi megismerés sajátosságaiból fakadnak.” (7.) A tudományfilozófiának tehát nem szabad feladnia a normativitás iránti igényt, és pusztán leíró vállalkozássá válnia – ebben az esetben ugyanis nem lenne világos, pontosan mi is különbözteti meg a tudománytörténettől és tudományszociológiától. Hanem az aktuális tudományos gyakorlatainkhoz kritikailag viszonyulva igenis azt a kérdést kell feltennie, hogy hogyan lehetne jobban művelni a tudományt. Melyek azok az episztemikus sztenderdek, melyek által a sikeres és sikertelen tudományos eredményeket el tudjuk választani egymástól? Milyen válaszokat adhatunk a tudomány helyes céljaira és hatókörére vonatkozó kérdésekre?

Potochnik kiindulási pontja két, egymáshoz szorosan kapcsolódó megállapítás. Egyfelől a tudomány korlátozott kognitív és episztemikus képességekkel rendelkező ágensek tevékenysége, másfelől pedig a világ, melyet a tudósok tanulmányoznak, hihetetlenül komplex. Önmagában mindkét kijelentés meglehetősen intuitív; elég nehéz lenne kétségbe vonni, hogy a tudomány valamiféle emberi tevékenység lenne, valamint hogy a vizsgált jelenségek – a folyadékok áramlásától az időjáráson át a fogyasztói viselkedésig – rendkívül összetettek. Ebből a két jellegzetességből adódik az idealizációk széleskörű elterjedtsége a tudományban. Ez egyfelől megint csak triviális megállapítás: gyakorlatilag minden tudományterületen és kutatási programban találkozunk a vizsgált rendszerek tulajdonságaitól elvonatkoztató, illetve azokat leegyszerűsítő elméletekkel és modellekkel. Pusztán az idealizációk széleskörű elterjedtségéből azonban két különböző normatív konklúzió is adódhat. Egyfelől gondolhatjuk azt, hogy a világ komplexitása és a korlátozott hatókörű kognitív képességeink miatt ideig-óráig kénytelenek vagyunk idealizációkat használni – később azonban ezeket fokozatosan de-idealizáljuk, vagyis a vizsgált célrendszer egyes aspektusait leegyszerűsítő feltételezéseket kiküszöböljük, és végül a rendszer viselkedését a maga teljes komplexitásában, hű módon reprezentáló igaz elmélethez jutunk. Potochnik szemben áll ezzel az elképzeléssel, és elkötelezi magát az idealizációk központi szerepének erős tézise mellett. Azt állítja, hogy „az idealizációk a tudományban kiirthatatlanok (rampant) és ellenőrizetlenek (unchecked). Kiirthatatlanok, mert a legjobb tudományos termékeink mindegyikében találunk idealizációkat, és gyakran a döntő oksági hatások leírásakor használjuk őket. Ellenőrizetlenek, mert kevés erőfeszítést teszünk ezeknek az idealizációknak az eltávolítására vagy akár csak a kontrollálásukra.” (41–42.)

Potochnik szerint „a tudomány központi célja oksági mintázatok feltárása” (25). Az oksági mintázatok egyfelől olyan regularitások, szabályszerűségek a vizsgált jelenségekben, melyek csak meghatározott körülmények között állnak fent, és még e meghatározott körülmények között is vannak kivételek alóluk, vagyis se nem univerzálisak, se nem kivétel nélküliek. Függési viszonyok közti szabályszerűségek, melyeket a különböző tudományos reprezentációink reprezentálnak. Egyszerű példa: az egyesített gáztörvény a gáz nyomása, hőmérséklete és térfogata, valamint a gáz mennyisége közti kölcsönös összefüggéseket írja le. Természetesen a legtöbb tudományos reprezentáció ennél jóval komplexebb összefüggésekre vonatkozik, de Potochnik szerint lényegi szerkezetükben hasonlóak: a megfigyelt jelenségekben feltárható nagyszámú – akár végtelen – mintázat némelyikét reprezentálják. Mivel azonban egyik jelenség sem tökéletesen – univerzálisan és kivételek nélkül – testesít meg egy mintázatot, ezért feltárásukhoz idealizációkra van szükségünk. Az idealizációk ilyenformán „pozitív reprezentációs szerepet” töltenek be, vagyis nem pusztán „elvesznek” a vizsgált jelenségből, hanem bizonyos értelemben „hozzájuk is adnak”; úgy reprezentálják a célrendszert, mintha az olyan tulajdonságokkal rendelkezne, amelyekkel a valóságban nem rendelkezik. Az idealizációkat e reprezentációs tulajdonságaik miatt meg kell különböztetünk az absztrakcióktól, melyek nem rendelkeznek ilyesféle reprezentációs többlettel, pusztán elvonatkoztatnak a célrendszer bizonyos tulajdonságaitól.

Az idealizációk pozitív reprezentációs szerepével kapcsolatos elképzelés szorosan összefügg, a modellezési szakirodalomban sokat tárgyalt nézettel, a modellfikcionalizmussal: „Mivel az idealizációk úgy reprezentálják a dolgokat, mintha azok mások lennének, mint amik, ezért fikciók. Az idealizációk pozitívan reprezentálják a jelenséget, és ezt hamisan teszik. Idealizálni ebben az értelemben nem más, mint fikcionalizálni.” (55.) Például sok populációbiológiai modell úgy kezeli az organizmusok populációit, mintha végtelen számú elemből állnának, ezáltal figyelmen kívül lehet hagyni bizonyos oksági tényezőket, amelyek a valóságos véges populációkra jellemzők. Ez természetesen nem jelenti, hogy a figyelmen kívül hagyott hatások ne lennének fontosak a saját jogukon, vagyis ne lenne jelentőségük a jelenség egész oksági komplexitása szempontjából. Csupán arról van szó, hogy a kutatókat aktuálisan érdeklő mintázat szempontjából lényegtelenek. Ezek a fikciók, melyek másként reprezentálják a célrendszereket, mint amilyenek azok ténylegesen, ezért lehetnek ilyen hasznosak, és ezért terjedhettek el a különböző tudományterületeken („kiirthatatlanok”): a segítségükkel jól megragadható és a többi oksági tényezőtől elkülönítve vizsgálható a kérdéses jelenségnek a kutatókat aktuálisan érdeklő aspektusa. Ez egyben választ ad a másik kérdésünkre is, vagyis hogy az idealizációk miért „ellenőrizetlen” módon vannak jelen a tudományban. Az idealizációk nem törlendő segédegyenest jelentenek, melyet később majd eltüntetnek a pontosabb elméletek: „(…) az idealizációk komoly tudományos értéket képviselnek; kiküszöbölésük nem eredményezné a tudomány javulását” (60).

Az idealizációkkal kapcsolatos általános kép felvázolása után Potochnik – gyakorlatorientált normatív megközelítésével összhangban – változatos területekről származó példákon mutatja be elméleti keretének működését. A kötetben szereplő esettanulmányok többsége a biológiai tudományok területéről származik: Potochnik rendkívül részletesen tárgyalja az idealizációk szerepét a viselkedési ökológia, illetve az emberi agresszió vizsgálatára irányuló multidisziciplináris kutatási programban. Kisebb mértékben – és nagyrészt a másodlagos szakirodalom elemzésén keresztül – a fizikai tudományokban jelenlévő idealizációk természetét is vizsgálja a szerző. Meglehetősen elterjedt álláspont (amelynek komoly tudománypolitikai-tudományfinanszírozási implikációi lehetnek), hogy míg az úgynevezett speciális tudományok, például a biológia vagy pszichológia, különböző okokból kifolyólag kénytelenek idealizált reprezentációkkal dolgozni, addig a fizika mint a világ alapvető struktúráját tanulmányozó tudományág mindenféle leegyszerűsítés nélkül a valóságot írja le. Potochnik számos példán keresztül – ezek a folyadékdinamikától a kvantummechanikán át a klímakutatásig terjednek – igyekszik bemutatni, hogy közel sem ez a helyzet; az idealizációk a fizikai tudományokban ugyanolyan „kiirthatatlan és ellenőrizetlen” módon vannak jelen, mint a bizonyos szempontból komplexebb jelenségeket tanulmányozó diszciplínákban.

Arra a kérdésre, hogy mit csinál a tudomány a legáltalánosabb értelemben, Potochnik válasza az, hogy idealizál – mégpedig azért, hogy a komplex világot bizonyos aspektusainak leegyszerűsítése révén számunkra, korlátozott képességű ágensek számára megérthetővé tegye. A tudományos projekt célja nem elsősorban az igazság – vagyis a világot igaz módon leíró elméletek létrehozása –, hanem annak a több szinten is felfoghatatlanul komplex világnak a megértése, melynek mi magunk is részei vagyunk. Potochnik egyfajta naturalizált episztemológiában gyökerező felfogása szerint „(…) a tudományos tudás általában nem igazságok ismeretét jelenti a világunkban lévő jelenségekkel kapcsolatban; a tudomány részlegesebb és közvetettebb módon, emberi érdekek által közvetítve vonatkozik a világra. A tudomány területi felosztása nem a természetben megtalálható kompozicionális kapcsolatokat tükrözi, hanem a kutatók érdeklődésének megfelelő, esetleges munkamegosztást. Ha meg akarjuk érteni a tudományos magyarázatok működését, az emberi megértés természetéből kell kiindulnunk.” (x) Megértésen nem valamiféle aha-élményt értünk, hanem az oksági mintázatok feltárását, aminek révén kutatók képesek átlátni a vizsgált jelenségek különböző aspektusait. A tudomány Potochnik felfogása szerint olyan eszköz, amely különböző kognitív és praktikus célokat szolgál, és ezek közül csak az egyik a megértés. A tudományos projekteknek ezen kívül még számtalan különböző célja lehet: jelenségek magyarázata, előrejelzése, a gyakorlati cselekvés megalapozása és még nagyon sok minden. Például a különböző, egymással inkompatibilis klímamodellek célja nem a földi klíma oksági kölcsönhatásainak pontos reprezentációja vagy akár csak a rendszer bizonyos tulajdonságainak megértése, hanem minél pontosabb előrejelzések megtétele egy bizonyos időintervallumra. Ha azonban pontos predikciók helyett például az üvegházhatású gázok kibocsájtására vonatkozó szakpolitikai irányelvek meghatározása a cél, akkor a kutatóknak a modellekben nem a legmagasabb valószínűségű, hanem a legmagasabb kockázatú kimeneteleket eredményező feltételezéseket érdemes alapul venniük.

Mivel Potochnik normatív megállapításokat is szeretne tenni a tudományban használt idealizációkról, ezért bevezeti az episztemikus elfogadhatóság (epistemic acceptability) fogalmát. Ez nem valamiféle univerzálisan alkalmazható sztenderd, hanem a konkrét kutatási program lokális céljaihoz, a kutatók aktuális érdeklődéséhez szorosan kapcsolódó, azok tükrében változó kritérium. „Egy feltételezés episztemikusan elfogadható, ha jelentéktelen mértékben tér el az igazságtól, figyelembe véve (a) a feltételezés szerepét a reprezentációban és (b) az episztemikus célt, amelynek érdekében a reprezentációt létrehozták.” (100.) Az, hogy mi számít jelentéktelennek, kutatásról kutatásra változik. Mivel egy jelenség számtalan oksági mintázatot testesít meg, ezért „a megragadott oksági mintázatnak a megfelelő módon kell kapcsolódnia a kutatáshoz, hogy megértésről beszélhessünk, és hogy a megértésnek azt az érzetét eredményezze, ami szokás szerint együtt jár az episztemikus teljesítménnyel” (116). A valódi megértéshez szükség van bizonyos fokú pontosságra, de ennek mértéke megint csak a konkrét kutatási programtól függ, és „ez a követelmény bizonyos tekintetben gyengébb, mint az igazság vagy akár a közelítőleges igazság” (117).

A kötet következő két fejezetében Potochnik a megértéshez szorosan kapcsolódó magyarázat fogalmát, valamint a tudomány szintjeinek kérdését veszi szemügyre. A magyarázat fogalma kapcsán az eddigiekben felvázolt tudományképből indul ki, vagyis abból, hogy a tudomány korlátozott kognitív kapacitású ágensek komplex jelenségek megértésére irányuló tevékenysége. A magyarázat akkor sikeres, ha valamiféle általános oksági mintázatot reprezentál, amelynek a magyarázandó jelenség az egyik esete, továbbá ha ez az oksági mintázat a magyarázat kontextusát jelentő kutatási program szempontjából központi jelentőségű, illetve ha a mintázat reprezentációja és a háttérfeltételezések együtt maguk után vonják a magyarázandó jelenséget (160). Ebben a leírásban nem nehéz felismerni Carl Hempel híres deduktív-nomologikus modelljét; a magyarázandó jelenség deduktív módon következik az oksági mintázatból és a háttérfeltételezések halmazából. [Lásd Carl G. Hempel – Paul Oppenheim: A tudományos magyarázat logikája, fordította Moldvay Tamás, in Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.): Tudományfilozófia, Áron Kiadó, 1999, 109–127. old.] A tudomány szintjeinek kérdése kapcsán Potochnik szemben száll a közkeletű elképzeléssel, mely szerint a tudomány hierarchikus építmény, amelynek ontológiai vagy episztemikus szempontból egymásra redukálható szintjei vannak. A szerző szerint a tudományban a jelenségek oksági komplexitása miatt nem beszélhetünk sem eleve adott hierarchikus egységről, sem a tudományterületek közti alapvető (ontológiai, episztemikus, módszertani stb.) hasonlóságokról – hanem csupán különböző előfeltevésekkel és célkitűzésekkel bíró, különböző idealizációk segítségével különböző oksági mintázatokat feltáró kutatási programokkal van dolgunk. A tudomány egysége a gyakorlatok koordinációjában valósul meg: az eltérő kutatási programok episztemikus egymásrautaltsága miatt kooperatív cselekvésre van szükség. „A különböző kutatási programok által tanulmányozott, okságilag komplex jelenségek elkerülhetetlenné teszik az együttműködést. A kutatási programok sikeresebben fejlődnek, ha a tudósok figyelembe veszik a kapcsolódó területek eredményeit, még akkor is, ha azok a tudósok más fogalmakkal vagy karakterizációkkal dolgoznak, más idealizációkat használnak, és más célokat tűznek ki.” (196–197.) Vagyis csak e szűkebb értelemben beszélhetünk a tudomány egységéről: az emberi tudomány olyan kognitív vállalkozás, amely az emberek mint korlátozott kognitív képességekkel bíró ágensek számára lazán szőtt tudáshálót alkot a különböző területek közti összehangolt evidenciatranszfer révén.

Potochnik könyve világosan megírt, feszes szerkezetű mű, aminek bő 200 oldalán egy koherens és plauzibilis tudománykép rajzolódik ki. A szerző arra törekszik, hogy normatív megközelítését adja a tudománynak, miközben maximálisan figyelembe veszi a konkrét kutatási programok idioszinkratikus jellegzetességeit, és ez mindenképpen figyelemreméltó. Mint minden hasonlóan nagy ívű munka, természetesen a recenzeált kötet is számtalan ponton kritizálható – akár módszertani, akár tartalmi okokból. Én egyetlen általános problémát szeretnék felvetni. A kortárs tudományfilozófiai szakirodalomban nem jártas olvasóban joggal felmerülhet a kérdés, hogy Potochnik – attól függetlenül, hogy nem általános demarkációs kritériumok megállapítására törekszik – mit is ért tudományon. Angolul a science szó némileg szűkebb jelentésű, mint a magyar szótári megfelelője, de vajon például a filozófia tudomány-e? Mi a helyzet az irodalomtudománnyal vagy a társadalomtudományok nem oksági mintázatok kereső, megértő irányzataival? És a történettudományokkal? Ezek a területek – melyek nem oksági mintázatokat megragadó idealizációkat hoznak létre – semmilyen formában nem képezik részét a tudomány egységének, nem vesznek részt abban a kognitív munkamegosztásban, amiről az előző bekezdésben volt szó? Vagy valójában a narratív jellegű történet- és társadalomtudományok is oksági mintázatokat tárnak fel, csak valamiféle nagyon korlátozott értelemben? Nem azt állítom, hogy ez megválaszolhatatlan kifogás lenne Potochnik általános elképzelésével szemben, de azért felmerül a kérdés, hogy ebben az esetben pontosan meddig is terjed(het) a pluralizmus. Sajnos a kötetben nem kapunk választ, a történeti és nem-oksági társadalomtudományokat még csak meg sem említi a szerző.

Az Idealization and the aims of science mindenképpen fontos kötet az idealizációk szerepét tárgyaló meglehetősen kiterjedt tudományfilozófiai diskurzusban. Szűkebben vett témáján túlmutatóan, módszertani, meta(tudomány)filozófiai szempontból is izgalmas mű. Hogyan lehetséges a tudománynak valamilyen általános, átfogó képét felvázolni úgy, hogy közben azokat az idioszinkratikus jellegzetességeket is figyelembe vesszük, melyek az egymástól számtalan szempontból különböző, heterogén tudományterületek konkrét kutatási gyakorlatait jellemzik? Hogyan fogalmazhatunk meg normatív állításokat nem csak az egyes kutatási programok lokális episztemikus szituációjára, de a tudomány egészére vonatkozóan, miközben figyelembe vesszük (és komolyan vesszük) a tudomány emberi, történetileg és társadalmilag beágyazott jellegét? Bár mind a szerző idealizációkkal kapcsolatos, mind a tudományfilozófia művelésére vonatkozó elképzeléseivel szemben lehetnek ellenvetéseink, a normatív és deskriptív megközelítések integrálására tett ambiciózus kísérlete mindenképpen figyelmet érdemlő. Éppen ezért a kötet mindenkinek nyugodt szívvel ajánlható, aki részletes esettanulmányokkal bőségesen ellátott, de azokban nem elvesző, általános tudományfilozófiai tanulságokkal szolgáló szakmunkát szeretne olvasni.

 

Szólj hozzá!