Mert eldőlhettek délelőtt az Ikrek,
S nem tart építményt elsöpört alap,
S egyetlen apparátuslakta szintet
Sem rejt már tornyok méhe: térfogat –
Behódolt égbolt, pásztázhat tekintet,
Hol Ikrek álltak, az a sáv szabad.
Borzolt bordáik úgy merednek égre,
Mint sárkánygyík vázának csonka kérge.
Megroppan, tőke tornya: torkametszett;
Zúzott mellkassal dől a második;
Látom hulltát érinthetetleneknek,
Kiket gőgjükben terror tántorít.
Üvegfüggöny szilánkjai peregnek,
Látványul szolgál, táj ha változik;
S ha délelõtt az Ikrek összedőlnek:
Csak téboly magja, agyrémből előleg.
A Nulla Zóna: hely, leróni jókor
Hóbortomért az elkésett adót –
Valósulandó vágyam a gonosztól
Átrajzolt táj sakktábla-képe volt,
S a kihűlt kataklizma-városokból
Ereklyét hoztam, kézzelfoghatót.
A tapasztalat tisztasága lep meg,
Hogy nincsenek végleges sziluettek.
(Eszembe jut majdnem-kasszandraságom,
Játékom tűzzel, jós-önkívület:
Paulust ezüstfehér burokba zárom,
Robbantva első betonikremet;
És torzó-szkeletont hagyok a tájon…)
Ha rossz vért szült százszor modellezett
Manhattan-égés: be kellett tetézze
Szennyember szörnyebb elmeszüleménye.
Azé, aki csípőjénél fogva csapja
Földhöz fantomját – égbe így kiált,
De épített országon sincs hatalma.
Égszint, hatálya vesztett felvilág!
Hol jártam egykor: emberraj kutatja
A holtak első elitcsapatát.
Credo quia absurdum. Bárki voltam
A látott, meg sem énekelt New Yorkban.
A szerző képét Bach Máté készítette.