„Minden nő, akinek fej van a nyakán, feminista”

Kelemen Pál interjúja Ingrid Krügerrel a legutóbbi Műútból.

A könyvszakmában a lektort „láthatatlan második embernek” is nevezik. Ő az, aki az olvasó számára észrevétlenül vesz részt egy könyv létrejöttében. Munkája annak ellenére észrevétlen marad, hogy sokszor lényeges beavatkozást jelent a már elkészült írásműbe, sőt olykor fontos tényezője magának az írásfolyamatnak is. Ingrid Krüger évtizedek óta lektorként végzi a munkáját, többek között számos németre fordított magyar irodalmi alkotás viseli a keze nyomát. Nélküle bizonyára nem az a kép alakult volna ki a magyar irodalomról Németországban és a világban, amely a rendszerváltás óta kialakult. Pályafutásáról és a lektori szakma jobbára láthatatlan műfogásairól a Rowohlt Berlin „hihetetlen nyelvi érzékenységű” lektora berlini otthonában nyilatkozott.

 

Kelemen Pál: Kezdjük egészen klasszikus módon egy rövid életrajzi vázlattal. Milyen családból, honnan származik? Milyen tanulmányokat folytatott, és hogyan talált rá a szakmára?

Ingrid Krüger: Az NDK-ban nőttem fel, Erfurtban. A családom, sok más családhoz hasonlóan, az 1950-es években vándorolt ki Nyugatra. Én egy kicsit még maradtam Erfurtban, ott akartam érettségizni. Egyetemre persze nem vettek fel, mert a család Nyugaton volt, így aztán Hamburgban és Kölnben folytattam bölcsészeti tanulmányokat német és történelem szakos hallgatóként.

KP: Milyen pálya vonzotta akkoriban?

IK: Először az újságírás. A hamburgi DIE WELT napilapnál voltam önkéntes, 1966 és 1968 között a Welt der Litaratur szerkesztőjeként dolgoztam, ami a WELT irodalmi melléklete volt. Bár az újság a Springer konszernhez tartozott, a kritikarovatnál akkor még nagy kaliberű emberek dolgoztak, mint például Willy Haas, Kafka kortársa és barátja. Elmondhatom, hogy ottani tanulóéveim szilárdan megalapozták egész későbbi pályámat. A ’68-as mozgalom hatására aztán a legfontosabb szerkesztők elhagyták a lapot, mert ellenezték a Springer politikáját. Jómagam a baloldali konkret folyóirat kultúrarovatát vettem át, amely számára akkor még az az Ulrike Meinhof írta a vezércikkeket, aki röviddel azután a RAF tagjaként vonult illegalitásba. Két évre rá már ennek a folyóiratnak az irányvonala sem volt számomra képviselhető. Ekkor mentem el lektornak a nyugat-berlini Wagenbach Kiadóhoz, ahol F. C. Deliust helyettesítettem, aki sikeres íróként épp a római Villa Massimóban kezdte meg ösztöndíjas tartózkodását.

KP: Hogy képzeljük el ezt a kiadót?

IK: Egy kis kiadóról van szó, amely azonban akkoriban a baloldal legismertebb német kiadója volt, ráadásul az első kollektív kiadók egyike. Többek között itt jelentek meg Wolf Biermann-nak azok a dalai és költeményei, amelyek az NDK-ban be voltak tiltva. Ezt a Kelet-Berlinben élő ellenzéki szerzőt bízták rám, aki amolyan egyszemélyes csatlakozási pont volt a keleti és nyugati ’68-as mozgalmak között. Ez a munka vezetett be a szakmába, valamint a kelet-európai irodalom kiadásának aktuális feltételrendszerébe. Biermann hivatalosan elszigetelve élt egy kétszobás tanácsi lakásban a kelet-berlini Chausseestraßén. Mégis nála találkoztak a keleti és nyugati irodalmárok és ellenzékiek, miközben odalenn a kapuban a Stasi emberei őrködtek. Sőt, olykor még a határon szolgálatot teljesítő keletnémet rendőrök is megjelentek nála. Furcsamód azért jöttek, hogy dedikáltassák azokat a Biermann-könyveket, amelyeket mi adtunk ki a Wagenbachnál, és amelyeket ők szépen elkoboztak a határon a nyugatnémet beutazóktól…

KP: Meddig maradt ennél a kiadónál?

IK: Egészen addig, amíg belharc nem tört ki a kiadóban a kollektív alapszabály és a politikai irányvonal miatt, és a kollektíva nagyobb része ki nem vált, hogy megalapítsa a Rotbuch Kiadót. Miután a két kiadó közül egyiknél sem akartam maradni, 1972-ben elfogadtam a neuwiedi Luchterhand Kiadó ajánlatát, hogy Elisabeth Borchers utódjaként vegyem át a keletnémet és szovjet irodalom lektorátusát.

KP: Biermann-nal kapcsolatban maradt?

IK: Igen, még sokáig, és ennek köszönhetem az első beutazási tilalmat is az NDK területére, azt követően, hogy Biermannt 1976-ban megfosztották keletnémet állampolgárságától. Először megpróbáltam átvinni őt magammal a Luchterhandhoz, mert a Wagenbach kettéválása után ő sem akart a Wagenbachnál maradni. Eleinte úgy is tűnt, hogy ez mindenféle biztosítékok révén meg is oldható, mígnem a Luchterhand akkori, igencsak liberális főnöke végül áthúzta a számításaimat — kacagtató módon azzal az indokkal, hogy sosem fogja tudni megbocsátani Biermann-nak azt a sort, hogy „még a liberálisokat is felszabadítjuk”.[1] Biermannt aztán a kölni Kiepenhauer & Witschnél sikerült elhelyeznem.

KP: Milyen terület hárult Önre a Luchterhandnál?

Ingrid Krüger Roger Mélis Stúdiójában, Berlin-Prenzlauer Berg, 1986 (Roger MÉLIS: Künstlerporträts, Lehmstedt, Leipzig, 2008, 161).

IK: A szerzőknek abba a csoportjába, amelyet a gondjaimra bíztak, már olyan szerzők tartoztak, mint Anna Seghers, Christa Wolf, Mihail Bulgakov és Alekszandr Szolzsenyicin, később aztán a kiadóhoz hoztam még olyan szovjet szerzőket, mint Jurij Trifonov, Andrej Bitov vagy Vlagyimir Vojnovics. Keresztül tudtam vinni a vezetőségnél, hogy „állandó szabad” munkatársként dolgozzam Nyugat-Berlinből, minthogy továbbra is feltétlenül ott akartam lenni, ahol találkozik a Kelet és a Nyugat. Úgy hiszem, ezt az alkut sosem kellett megbánniuk, hiszen egészen az 1989-es fordulatig, vagyis majdnem két évtizeden keresztül jócskán bővítettem a Luchterhand palettáját, különösen ami a keletnémet irodalmat illeti. Nyugatnémet kollégáimhoz képest annyiban voltam előnyösebb helyzetben, hogy magam is az NDK-ból jöttem, és így sokkal kevesebb előítélettel mozogtam ott, mint ők, minek következtében könnyebben találtam utat az emberekhez és az intézményekhez.

KP: Miért hagyta ott ezt a kiadót 1989 után?

IK: Mert eladták, mégpedig a Günter Grass által kiharcolt szerzői statútum ellenére, amely megtiltotta, hogy a kiadót eladják a szerzők feje fölül. Először egy holland konszern szerezte meg, amelynek semmi köze sem volt az irodalomhoz, mígnem a szerzők és lektorok tiltakozása nyomán egy kis svájci kiadóhoz került. Ekkor nekem már ajánlatot tett a Rowohlt Kiadó, amely akkortájt határozta el, hogy Rowohlt Berlin néven új kiadót alapít, ahol a szépirodalmi részt vihettem. Ennek a kiadónak egyfajta tranzitfunkciót szántak, azt a szerepet, hogy a vasfüggöny lehullása után szerzőket és könyveket közvetítsen Kelet és Nyugat között.

KP: Hogy sikerült a közvetítés? Katharina Raabe, az Ön utódja egyszer úgy fogalmazott a Rowohlt Berlinnel és a ’90-es évek könyvpiacával kapcsolatban, hogy a szóban forgó kelet- vagy kelet–közép-európai országokban egyszerűen ismerni kellett a „megfelelő embereket”,[2] akiktől aztán megfelelő tájékoztatást lehetett kapni. „Megfelelő emberek” — ezt ő valamiféle szakkifejezésnek szánta, miközben a kifejezés homályossága jól mutatja, mennyire nehezen megragadható az efféle kapcsolatépítés és információszerzés gyakorlata. Kik voltak az Ön „megfelelő emberei”? Voltak Önnek ilyen „emberei” egyáltalán?

IK: Magyarországon?

KP: Igen.

IK: Nem voltak. Egyáltalán nem. A Szovjetunión kívül egyáltalán nem voltak kapcsolataim a keleti blokk országaiban. Ennek ellenére a Rowohlt Berlinnél félévente három szépirodalmi művet kellett ebből a térségből a kiadói program számára szállítanom. Ehhez jött még hat szakkönyv a másik két lektortól.

KP: Maradjunk még a ’90-es éveknél, de hagyjuk el egy pillanatra a könyvkiadást. Mintha sajátos viszony fűzte volna az NDK Művészeti Akadémiájához és az általa kiadott Sinn und Form folyóirathoz. Jól látom?

IK: Igen, nagyjából. A Sinn und Form eredetileg a kelet-berlini Művészeti Akadémia folyóirata volt. A fordulat után, 1993-ban összevonták a kelet- és nyugat-berlini Művészeti Akadémiákat, melynek során a keleti Akadémia húzta a rövidebbet. Ma már gyakran tűnik úgy, hogy lassanként sikeresen elvegyül a két Akadémia. Ám a keleti és nyugati benyomások, tapasztalatok és attitűdök különbözősége számos területen mind a mai napig hatalmas problémát jelent.

KP: Még mindig?

IK: Persze! Hol nagyobbat, hol kisebbet.

KP: Mennyiben?

IK: Amennyiben még mindig érződik a keletnémetek csalódottsága. Ők viszonylag nyíltszívűen mentek bele az újraegyesítésbe, és úgy gondolták, hogy néhány dolgot át tudnak emelni ebbe az újraegyesített életbe abból, amik ők voltak és amit ők tartottak fontosnak… A fiatalabb generációknál lassan azért megfigyelhető a kiegyenlítődés. A Nyugatból elveszik azt, amire szükségük van, a többit meg egyszerűen elhajítják. Jó dolog ezt látni…

KP: És hogy alakult a folyóirat sorsa?

IK: Egyszer csak arról kezdtek beszélni, hogy a folyóirat sorsát a két Akadémia küszöbön álló egyesítése során „rendezik” — így mondták ezt akkoriban. Félő volt, hogy Walter Jens, a nyugat-berlini Akadémia akkori elnöke keleti termékként egyszerűen megszünteti. Hogy megóvjuk, 1990-ben megalapítottuk a Verein für Sinn und Formot, ami egy érdekvédő egyesület volt. Ez volt hivatott fenntartani a kelet-berlini Chaussestraßén található Brecht Zentrumot is, amely akkoriban szintén támogatásra szorult.

KP: Tehát tagja lett az egyesületnek.

IK: Igen, elnökségi tagja. Az egyesület még mindig létezik, de már nem vagyok a tagja.

KP: Honnan volt pénzük, milyen forrásokra számíthattak?

IK: Egyáltalán nem voltak forrásaink. A folyóirat megtartását egyszerűen az egyesület összetételével, a tagok presztízsével próbáltuk elérni. Heten voltunk alapító tagok — akkoriban minimum ennyi ember kellett az egyesület-alapításhoz —, hárman a nyugati kulturális életből, négyen pedig a keletiből, közöttük olyan szerzők, mint Heiner Müller és Volker Braun, valamint a folyóirat akkori főszerkesztője, Sebastian Kleinschmidt. Elég erős csapatot alkottunk, akikkel szemben nem volt olyan egyszerű fellépni.

KP: És ez segített?

IK: Azt, hogy ez volt a döntő mozzanat abban, hogy a folyóiratot az 1993-as Akadémia-egyesítés során mégiscsak megtartották, nem tudom biztosan állítani, de bizonyára szerepet játszott benne.

KP: Ha nem tévedek, Ön szerepet tölt be egy olyan alapítványnál is, amely a német tudományos próza közérthetőségéért száll síkra.

IK: A nagynéném, aki germanisztika-professzor volt, a vagyonát 1991-ben alapítvány formájában a berlini Wissenschaftskollegra hagyta, mégpedig azzal a feltétellel, hogy a kollégium megalapítja az Anna Krüger-díjat, amelyet kiemelkedő, jól olvasható és a laikusok számára is érthető tudományos prózával lehet elnyerni. Egy ideig zsűritag voltam.

KP: Úgy sejtem, ezzel áttekintettük pályájának legfontosabb állomásait. Hogyan látja saját szerepét a nyugatnémet könyvkiadásban? Mi késztette arra, hogy pont azokkal a könyvekkel foglalkozzon, amelyekkel foglalkozott? Milyen megfontolások alapján választotta ki a gondozásában megjelent műveket, milyen esztétikai és politikai kategóriák mentén? Volt saját „lektori programja”?

IK: Az egész úgynevezett karrierem tulajdonképpen azon alapul, hogy egyformán tartoztam a Kelethez és a Nyugathoz. Az, hogy Nyugat-Németországból átköltöztem Nyugat-Berlinbe, ebbe a frontvárosba, egyben visszavezetett keletnémet gyökereimhez is. És Berlinben, éppenhogy Wolf Biermann révén, közvetlenül tapasztalhattam meg, hogy a ’68-as mozgalom egyidejűleg ugyan, de nagyon különbözőképp zajlott Keleten és Nyugaton. A prágai tavasz leverése ellenére még az általános mozgolódás hangulata uralkodott. A keleti oldalon engem eléggé eltérő impulzusok értek, mint a nyugatin, és ezek eléggé eltérő belátásokhoz vezettek. Bár a részese voltam a nyugati ’68-as mozgalomnak, korábbi keleti tapasztalataim miatt mégsem voltam képes teljesen azonosulni vele. Némely formája gyanút ébresztett bennem, például a sokszor túlságosan egzaltált feminizmus. Keletről jöttem, ahol legalább az egyenjogúsítás sokkal előrébb tartott. Persze ez ugyanaz a Kelet volt, ahol már az iskolában a rosszullétig traktáltak bennünket Marx és Engels téziseivel. Berlinben mindazonáltal csodálatos szintézisre leltem. Ha a munkámnak bármiféle hatása is volt, akkor az azon alapult, hogy sokkal szabadabban mozogtam keleten, mint a „nyugati honfitársaim”, mindenféle félelmek nélkül, hiszen ott számomra sok minden ismerős volt. Az átlagos nyugatnémet vagy nyugat-berlini eleinte nem ment keletre, az számára utálatos volt, voltaképpen ellenséges terület, de ha mégis ment, akkor a megfelelő fenntartásokkal és félelmektől kísérve indult útnak. Ez csak később oldódott valamelyest, amikor legalább már a nyugatnémet irodalmárok átjártak, hogy keletnémet kollégáikkal találkozzanak.

KP: Ezek szerint leginkább a ’68-as mozgalom politikai és feminista gondolkodásának keleti változatait akarta megismertetni a Nyugattal?

IK: Pontosan ezt a két dolgot. Hiszen nem csak a Keleten eltérő formában létező ’68-as mozgalomról volt szó, hanem létezett ott egy feminista mozgalom is, csak épp más formában. Én pedig leginkább annak közvetítésén fáradoztam, amire a nyugatnémet baloldalnak véleményem szerint kiegészítésképp szüksége volt. Ez érdekelt, ennek alapján választottam ki a műveket. És ez bevált, a koncepció működött. Nagyon büszke voltam, amikor egy keletnémet szerző, aki először utazhatott Münchenbe, nyugati látogatása után csodálkozva újságolta: „De hát odaát mindenütt a te könyveiddel vannak tele a polcok!” Vagy amikor a nyugatnémet sajtó Maxie Wander Jó reggelt, szépségem! című könyvének 1978-as nyugati kiadása után így reagált: „Az újabban odaát tanúsított nővéri hozzáállást nem lehet nyugati segélycsomagokban mérni.”[3] A kiadóval ezeket a feminista akvizíciókat először persze el kellett fogadtatni. Irmtraud Morgner később gyorsan híressé vált regényét, a Leben und Abenteuer des Trobadora Beatrizt a Luchterhand 1976 őszén például bátortalanul, egészen alacsony példányszámban hozta ki — a villámgyors siker után aztán nem is bírta elég példányszámban utánnyomni a karácsonyi piacra. A szerzőt ez a könyv ismertebbé tette Nyugaton, mint Keleten.

KP: És Ön kiadta ezeket a könyveket és még jó néhány antológiát[4] annak ellenére, hogy saját bevallása szerint sosem volt elkötelezett feminista…

IK: De hát minden nő, akinek fej van a nyakán, feminista. Ez nem is lehet másképp. Csak éppen a nyugati feminista mozgalommal nem tudtam teljes mértékben azonosulni, mert a nyugati nőktől eltérő módon szocializálódtam. Nyugaton a polgári struktúrák egészen a ’70-es évekig nagyon merevek maradtak. Az Adenauer-korszakban, amelyben egyébként rengeteg régi náci is elég jól élhetett tovább, legfőbb szükségletként ezeknek a struktúráknak a feltörése jelentkezett. Ennek eszköze volt a túlzás. Ezt a túlzás eszközeivel dolgozó feminizmust hívom „egzaltált feminizmusnak”. Jól emlékszem a rémületre, amely akkoriban fogott el egy televíziós mosóporreklámot nézve. Ebben a férj bejelenti a főnöke látogatását a feleségének, aki erre valósággal pánikba esik, mert mindenképpen ki kell addigra mosnia a függönyöket. Elég nagy különbséget eredményez, ha a nők egyenjogúságát alkotmányban rögzítik, mint például az NDK-ban 1947-ben, és az állam is mögé áll az egyenjogúság ideológiájának, miközben Nyugat-Németországban a nők csak 1977-ben válhattak teljesen egyenjogúvá, és addig például nem vállalhattak munkát a férjük beleegyezése nélkül. Itt a háztartásbeli nő ideológiáját támogatták, és támogatják részint mind a mai napig. Ez tényleg óriási különbség, amely természetes módon befolyásolta a keleti és nyugati feministák mindenkori nézőpontját és tevékenységét. Én pedig megpróbáltam őket kicsit közelebb hozni egymáshoz.

KP: Mi volt a legnagyobb különbség a nyugati és keleti feminizmus között?

IK: A keleti egész egyszerűen esszenciálisabb volt, mégpedig azért, mert ott adva voltak az egyenjogúság alapfeltételei. És ezt Nyugaton is így érzékelték. A nyugati feminizmusnak, akárcsak a politikai mozgalomnak, nem sokra rá az ilyen helyzetekben megszokott szétforgácsolódás lett a sorsa, hiszen a baloldalnak először magára kellett találnia.

KP: Térjünk vissza a kapcsolati hálójára és beszéljünk a lektor napi ügymenetéről. Hogyan jutott egyáltalán kéziratokhoz?

IK: Mint mondtam, másképp mozogtam az NDK-ban, mint a többi, szintén a keletnémet irodalomban érdekelt nyugati kiadónál dolgozó lektor. Könnyebb dolgom volt, mert Nyugat-Berlinben éltem, és többek között Biermann révén már sok kapcsolattal rendelkeztem. Hallottam ezt-azt: ez és ez az író ezen és ezen dolgozik, az Aufbau Kiadónál ez és ez fog megjelenni… Nem hagyatkoztam a kiadóvezetőkkel szervezett szokásos hivatalos találkozókra, amelyek rendszerint kevés eredménnyel zárultak, mert ezek az emberek nagyon odafigyeltek rá, hogy mit, kinek és miért adnak oda. Közvetlenül kerestem fel magukat a lektorokat, némelyikükkel még barátságot is kötöttem — ezt pedig egyáltalán nem nézték jó szemmel. Mégis mit tehettek…? Semmi nem volt egyértelműen kimondva, ez pedig számomra azt jelentette, hogy senki nem tiltotta meg! Csak annyi volt világos, hogy nem szorgalmazták az efféle kapcsolatokat. Másokkal egy egykori diáktársamon keresztül kerültem kapcsolatba, aki író férjével Berlin északi részén élt egy nagy udvarházban, kissé alternatív módon. Egyike volt ez azon „zugoknak”, amelyekben sok ember összejött. Bár egyáltalán nem volt szabad odautaznom — a vízumom csak a városhatáron belül volt érvényes —, de ehhez természetesen nem tartottam magam.

KP: Milyen vízumról van szó?

IK: Megvolt a nyugatnémet útlevelem, azzal igényelhettem a határon egy egynapos vízumot. Ez az adott napon éjfélig volt érvényes és 25 márkába került. Ez azt jelentette, hogy 25 nyugatnémet márkát kellett 25 keletnémet márkára váltani. Ilyen kevés keletnémet valutával persze nem sokra ment az ember.

KP: Szóval inkább félhivatalos, informális csatornákon keresztül jutott kéziratokhoz. Mit lehetett ezekkel kezdeni, ha ezek így, a hatóságok elől rejtve kerültek a birtokába?

IK: Először az információ jutott el hozzám, hogy valaki dolgozik valamin. Ha ez bebizonyosodott, akkor sokszor bele tudtam tekinteni a szerzőnél a kéziratba. Néhányat átcsempésztem a határon, hogy teljes egészében elolvashassam őket, vagy a szerző beleegyezésével máris nekiállhassak a lektorálásnak. Hiszen a Luchterhand hivatalosan csak elkészült könyvre kaphatott felhasználási engedélyt. Aztán persze hivatalosan is be kellett jelentkeznem a kiadóknál az adott könyvért, természetesen vigyázva arra, nehogy túl sokat eláruljak arról, amit már tudok az adott könyvprojektről. Ez nem ment mindig könnyen, sokszor elég makacsnak kellett lennem.

KP: Vagyis titokban kéziratokat…

IK: …hát persze! Mennyi mindent csempésztem át Biermanntól…! Ha azokkal elkapnak…

KP: Elég izgalmas lehetett!

IK: Igen, különös idők voltak ezek. Ezért nem is tudok absztraktabb módon beszámolni róluk.

KP: Nem is ilyesmire van szükségünk. Hiszen van már annyi irodalomtörténet, kiadótörténet stb. Ami azonban a könyvkiadás, a lektori munka és a szerkesztés konkrét gyakorlatait illeti, eléggé alulinformáltak vagyunk…

IK: Ott van például Monika Maron esete. Annak a Karl Maronnak a mostohalányáról van szó, aki 1955 és 1963 között az NDK belügyminisztere és a Központi Bizottság tagja volt. Monika Maron épp megírta első regényét, a Flugaschét, amelyben a bitterfeldi barnaszén bányavidéken szerzett újságírói tapasztalatairól számol be. A könyvet Kelet-Németországban nem voltak hajlandóak kiadni. Nekem egy kelet-berlini barátom adta le a drótot, és össze is kötött a szerzővel, akit jómagam akkor még nem ismertem. Megállapodtunk abban, hogy nála veszem fel a kéziratot. Akkoriban eléggé elúsztam mindennel — egyéves volt a kislányom —, így lekéstem a megbeszélt időpontot. A szerző meg nem várt sokat és odaadta a könyvet a Frankfurt am Main-i S. Fischer Kiadónak, amely 1981-ben jelentette meg. Később aztán a Stasi-aktámból tudtam meg, hogy a titkosrendőrség tökéletes csapdát állított fel arra az esetre, ha találkozom Monika Maronnal, és a kéziratot magammal akarom vinni Nyugat-Berlinbe. Ez azt jelentette volna, hogy lekapcsolnak Kelet-Berlinben, a kisbabám pedig ott marad Nyugat-Berlinben anya nélkül…

KP: Tehát betekintett a Stasi-aktájába.

IK: Igen. „Futár” volt a fedőnevem. Persze nem voltam futár. Kezdetektől fogva megfigyeltek, közvetlenül az Állambiztonsági Minisztérium Markus Wolf által vezetett külföldi hírszerzése (HVA) alá tartoztam. A Nyugat „futára”-ként tartottak számon.

Útlevélkép, amelyet a Stasi titokban fotózott ki Ingrid Krüger útleveléből, és őrzött sokszorosítva a róla vezetett aktában. Az egyes levonatok hátoldalán a „BStU”, a Stasi-iratokat gondozó levéltár pecsétje látható.

 

KP: Ennyire veszélyesnek tartották?

IK: Szemmel láthatólag. Valószínűleg egy korai feljelentés miatt. Az aktámban azt olvastam, hogy Berlin-Friedenauban, ahol akkoriban laktam, az egész házat felderítették, lefotóztak minden levélszekrényt, és kérvényezték a távollétemben tartandó házkutatást. Utóbbit azonban elutasították, mert a gyanú végül mégsem bizonyult megalapozottnak. De nagyon is odafigyeltek rám, amit olykor észrevettem, de nem vettem feltétlenül komolyan. Ha már akkor tudom mindazt, amit később az aktámban olvastam, bizonyára elővigyázatosabb vagyok.

KP: Egyszer ki is tiltották az országból, ha jól tudom.

IK: Igen, először 1976-ban, ami azzal függött össze, hogy Wolf Biermannt megfosztották az állampolgárságától. Ez azért eléggé húsba vágó dolog volt, hiszen imádtam a munkám, és végül is ebből éltem… Úgy tűnik, akkor Anna Seghers és Hermann Kant, a keletnémet állam számára fontos szerzők álltak ki mellettem. Kant felhívta az Állambiztonság figyelmét arra, hogy Günter Grass, a Luchterhand szerzője részéről nyilvános ellenállás várható. Maga a kiadó pedig világossá tette, hogy ragaszkodik hozzám mint a kiadó keletnémet irodalomért felelős lektorához. A tilalmat így körülbelül négy hónap múlva feloldották. Ettől fogva direkt feltűnést keltve figyeltek meg, egy zöld BMW folyamatosan követett Kelet-Berlinben. A BMW még akkor is demonstratíve az én autóm elé parkolt, amikor Anna Segherst látogattam meg a peremvidéki Adlershof városrészben.

KP: És mikor tiltották ki másodjára?

IK: A ’80-as évek közepén. Hogy miért, azt soha nem fogom már megtudni, mert a rólam vezetett aktában csak 1978-ig maradtak iratok, 4 mappányi anyag. 1979-től hiányoznak, erről az időszakról csak három üres mappa tanúskodik. Akkor is a Luchterhand tiltakozására oldották fel a tilalmat. Az első kitiltás után úgynevezett szolgálati vízumot igényeltem, amellyel aztán egészen az NDK megszűnéséig ki- és beutazhattam.

KP: Miért nem volt továbbra is jó a napi vízum?

IK: A kiadó nagy hangsúlyt fektetett a szolgálati vízum meglétére. Valamennyire meg is könnyítette a határátkelést. Nem kellett többé kifizetnem a huszonöt márkás „belépőt”, és éjszakára is maradhattam. Időközben a Luchterhandnál olyannyira felduzzadt a keletnémet szerzők tábora, hogy a kiadó egyfajta „pool”-helyzetbe került, és így bizonyos értelemben hatalmi helyzetbe is, már csak az NDK-val ápolt üzleti kapcsolatai miatt is. A keletnémet kiadók többször próbálkoztak azzal, hogy megakadályozzák ennek a „pool”-helyzetnek az erősödését. Ez történt például Christoph Hein esetében a ’80-as évek elején. Személyesen ismertem a szerzőt, és tudtam, hogy az Aufbau Kiadónál hamarosan megjelenik egy rettentően érdekes, de az NDK-ban nem annyira szívesen látott könyve. Titokban már olvastam is a kéziratot. Az Aufbaunál aztán igyekeztem megszerezni a felhasználási jogot, de ott leszereltek azzal, hogy azt már megszerezte egy másik nyugatnémet kiadó. Heintől persze tudtam, hogy ez nem igaz. Ennek a tudásnak a birtokában aztán egészen addig rágtam a fülüket, amíg nekem nem adták. (A könyv végül Kelet-Németországban 1982-ben Az idegen barát, Nyugaton egy évre rá Sárkányvér címmel jelent meg.) A már említett Trobadora Beatriz esetében ugyanez történt.

KP: Mikor tekintett be a Stasi-aktájába, mikor érezte, hogy képes rá és akarja is?

IK: Meg kellett tennem, mert a fordulat után sokakat, akik rendszeresen jártak Keletre, meggyanúsítottak, hogy a Stasinak dolgoztak.

KP: És? Nem dolgozott nekik?

IK: Te jó ég, hát persze, hogy nem! A fordulat után nem hivatalos listák kezdtek cirkulálni azok neveivel, akik ilyesmivel gyanúsíthatók. Többek között rólam is ezt híresztelték. Ez oly mértékben felháborított, hogy azonnal felkerestem a Stasi-iratokat gondozó levéltárat, és betekintést kértem az iratokba. Erre 1991–1992-ben kerülhetett sor. Ha valaki bizonyítani tudta, hogy meggyanúsították, rögtön megadták neki az engedélyt. Az aktákat persze átnézték, mielőtt maguk az érintettek is elolvashatták azokat. Aztán, hogy a gyanú alaptalannak bizonyult, a hivatal kiállított egy — az ismert Persil mosószer ihlette –, az érintett „tisztaságát” igazoló, úgynevezett „Persil-tanúsítványt”.

KP: Mit érzett, miközben az aktákat tanulmányozta? Sokkolta, felháborította vagy meglepte, amit bennük talált?

IK: Volt egy pillanat, amikor ki kellett mennem a teremből. Tényleg remegett a lábam, amikor azt olvastam, hogy Ralf Schröder, a Volk und Welt Kiadó lektora jelentett rólam. Jó barát volt és jó szlavista, akinek nem egy titkos befutót köszönhettem, és akiről úgy sejtettem, hogy a politikai nézeteink is hasonlóak. Például többször megkért, hogy ismertessem össze Rudi Dutschkéval, mikor meghallotta tőlem, hogy egyszer őt is elvittem Biermannhoz. Az aktáimban aztán azt olvastam: „Mindig meg akart ismertetni Dutschkéval.” Ugyanígy tett Hans Marquardt is, a lipcsei Reclam Kiadó vezetője, aki — mint minden kiadóvezető, akivel dolgom akadt Keleten — szintén rendszeresen jelentett rólam. Folyton unszolt, hogy létesítsek kapcsolatot közte és Günter Grass között, mert szívesen átcsábította volna Grasst a Volk und Welttől a Reclamhoz. Eleget is tettem a kérésének. Itt találkoztak, hiszen Marquardt kiadóvezetőként átjöhetett…

KP: Ebben a lakásban?

IK: Igen, itt találkoztak nálam, majd elmentünk hármasban enni. Marquardt aztán azt vetette fel a jegyzőkönyvbe, hogy „Ingrid Krüger mindig is össze akart ismertetni Günter Grass-szal”.

KP: Kelet-Németországban a ’80-as években sokrétű szamizdatkultúra létezett, ott voltak például az úgynevezett „eredeti grafikákat közlő folyóiratok”. Sok városnak vagy városrésznek megvolt a maga művészköre vagy művészeti egyesülete, amelyek saját kiadványokat készítettek. Ismerte ezeket?

IK: Nemigen akadt dolgom velük. Mindazonáltal Gerhard Wolf, Christa Wolf férje szoros kapcsolatokat ápolt ezzel a szcénával, és ő amúgy is rengeteg tippet adott. Ez a művészeti szektor azonban alapvetően nem tartozott az érdeklődési körömbe, a magam közvetítő munkájában semmi sem érdekelt pusztán esztétikai szempontból. Persze ez a kulturális színtér ellenzéki mozgalomként is érdekes volt, 1988-ban meg is jelentettem egy gyűjteményes kötetet a Luchterhandnál Mikado, oder der Kaiser ist nackt. Selbstverlegte Literatur in der DDR (Mikádó, avagy a császár meztelen. Keletnémet szamizdat irodalom) címmel, továbbá két-három szerzőt is megszereztem ezekből a körökből a kiadó számára, például Bert Papenfußt és Bernd Wagnert.

KP: Vegyük most szemügyre néhány lektori vállalkozását. A Luchterhandnál a keletnémet és a szovjet irodalomért felelt. Honnan jött az érdeklődés pont e két irodalom iránt?

IK: Egyszerűen arról van szó, hogy ezt a reszortot vettem át a kiadóban. Persze némileg azért érdekelt is a terület, hiszen az NDK-ban szocializálódtam és oroszul is tudtam, mert azt még az iskolában megtanultam. Valamennyire ismertem a szovjet irodalmat is.

KP: Azt, hogy a feminista és baloldali irodalom állt érdeklődése középpontjában, már tudjuk. Tudná jellemezni, hogy milyen tekintettel kutatott keletnémet vagy éppen szovjet kéziratok és könyvek után? Mivel kezdődött az egész?

IK: Legelső vállalkozásaim egyike volt Szergej Tretyakov 1932-es Teng Si-Hua. Egy kínai diák önvallomása című munkája. Ennek volt már egy 1958-as német kiadása a Neues Leben Kiadónál, Alfred Kurella régi fordításában. Kurella egy régi német kommunista volt, aki még a moszkvai száműzetést is túlélte, és nem jelentéktelen szerepet töltött be az NDK kulturális életében. Nagy érdeklődéssel fordultam hozzá, hogy elkérjem a fordítás jogát és az engedélyét, hogy azt kismértékben átdolgozhassam. Hosszas eszmecserékbe bonyolódtunk. Ezenkívül a keletnémet Majakovszkij-kiadások átvétele is első vállalkozásaim közé tartozott.

KP: À propos Majakovszkij. Ez a kiadás mintha nem lett volna teljesen sima ügy…

IK: Fritz Mireau, a Kelet-Németországban ismert szlavista utószavával akadtak kisebb gondok. A Volk und Welt szláv lektorátusával ápolt kapcsolataimnak köszönhetően tudomásomra jutott, hogy ez az utószó nem jelenhetett meg a lipcsei Reclam kiadásában. Elmentem hát Mireau-hoz, elkértem tőle, és egyszerűen beletettem a mi kiadásunkba. Ennyi. Később aztán, azt hiszem, soha nem tette szóvá senki.

KP: Szükség volt különös lektori technikák vagy trükkök bevetésére az egyes akvizíciók során?

IK: Igen, volt ilyen alkalom, például Jurij Trifonov, a szovjet irodalom egyik klasszikusának esetében. A nagyszerű és Nyugaton is nagy sikert aratott Moskauer Novellen (Moszkvai novellák) kötetet, amely 1976-ban jelent meg először a Reclamnál, 1980-ban én adtam ki a Luchterhandnál, mégpedig a Volk und Welt kiadóval készíttetett új fordításban.[5] A már említett — és időközben elhunyt — Ralf Schröder volt akkor a szláv lektorátus vezetője, aki szoros barátságot ápolt Trifonovval. Ő ajánlotta figyelmembe a Máglyafényt, Trifonovnak egy olyan művét, amelyet 1966-ban adtak ki a Szovjetunióban, azonban az NDK-ban addig nem engedtek megjelenni. Magával ragadó beszámoló ez az apjáról, aki az 1917-es forradalmi események során Lenin és Sztálin harcostársa volt, majd 1937-ben Sztálin terrorjának esett áldozatául. Ha jól emlékszem, maguk az oroszok voltak azok, akik nem engedték át a közlés jogát a keletnémeteknek. Schröder ezért azt tanácsolta, hogy nyugatnémet Trifonov-kiadóként magam jelentkezzem be Moszkvában a fordítás jogáért, ezzel egyidejűleg pedig a Volk und Welttől rendeljem meg a fordítást, amely természetesen akkor még nem létezett. Számítása tényleg bejött, hiszen mind Moszkvában, mind Kelet-Berlinben fontos volt a kiadóknak, hogy devizához jussanak. Meg is kaptam mindkettőt. A nyugatnémet kiadás 1979-ben jelent meg, és mivel a házon belül készült fordítás megvolt, Schröder 1983-ban végül keresztül tudta vinni a könyv keletnémet kiadását a Volk und Weltnél.

KP: Tehát először Nyugat-Németországban, aztán évekkel később az NDK-ban…

IK: Igen. Andrej Bitov Puskinszkij domját is először nyugatnémet kiadásban sikerült megjelentetnem 1983-ban, bár azt magam fordíttattam le.

KP: Ilyen lektori és kiadói praktikákra volt tehát szükség — már ami a szovjet és a keletnémet irodalmat illeti. Térjünk most át a magyar irodalomra. Pályafutásának Wagenbach- és Luchterhand-fázisában is ismerte már valamennyire a magyar irodalmat? Kapcsolatban állt magyar írókkal már akkoriban is?

IK: A legelső könyv, amelyet a Luchterhand számára lektoráltam, 1973-ban Konrád Györgynek A látogatója volt. Erre a könyvre már megvolt a szerződés, amikor a kiadóhoz kerültem, de a szerző, akit akkor ismertem meg Berlinben, közben lektor elődömmel együtt átment a Suhrkamp Kiadóhoz.

KP: És később?

IK: Egyáltalán nem álltam kapcsolatban magyarokkal, hiszen az én reszortom a keletnémet és a szovjet irodalom volt.

KP: Azokkal sem, akik DAAD-ösztöndíjjal tartózkodtak Berlinben? Ismerte Eva Haldimann tudósításait a magyar irodalmi fejleményekről, amelyek 1962 óta rendszeresen jelentek meg a Neue Züricher Zeitung hasábjain?

IK: Sajnos nem, őt csak sokkal később, amikor már a Rowohlt Berlinnél voltam, ismertem meg és kezdtem nagyra becsülni.

KP: Vagyis az első szorosabb és tartósabb kapcsolatokra csak azután tett szert, hogy 1989-ben megalapították a Rowohlt Berlint, és Önt odahívták.

IK: Igen. Michael Neumann valamiért úgy gondolta, hogy rettenetesen tájékozott vagyok minden kelet-európai irodalomban. Talán azért, mert Bitov általam korábban kiadott Puskinszkij domja akkoriban az Egyesült Államokban titkos befutónak számított.[6] Neumann úr onnan hívott fel egyszer izgatottan, azt akarta tudni, hogyan jutottam hozzá ehhez a fantasztikus könyvhöz.

KP: Hogy kerültek elő épp a magyar írók ennyire gyorsan?

IK: A Rowohlt akkor már leszerződött az Emlékiratok könyvére Nádas Péterrel, sőt már a fordítás is készen volt, csak éppen addig senki sem mert belevágni a lektorálásba, mert igen nehéz szövegről volt szó. Akkor megállapodtam a reinbeki Rowohlttal, hogy a könyvet a Rowohlt Berlinnél adjuk ki, és rögtön hozzáfogtam a lektoráláshoz.

KP: Mit kellett még csinálni a szöveggel?

IK: Hildegard Grosche fordítása ugyan az általam ismert, magyarból fordított szövegek egyik legjobbika, mégis volt egy olyan hibája, amely nem volt annyira egyszerűen kiküszöbölhető. Ez azzal a Thomas Mann-stílussal állt összefüggésben, amelynek a mintájára Nádas alkotott, vagyis a végtelen, többszörösen összetett mondatokkal, amelyek egész oldalakat foglalnak el. Márpedig ez a stílus a magyarban — ha egyáltalán — egészen másképp működik. A stílusnak, mondhatni, ez a visszafordítása német nyelvre nem igazán sikerült a fordítónak. Ennek egyébként maga is tudatában volt, a szöveg nem volt elég gördülékeny, akadozott.

KP: Milyen megoldást javasolt Ön?

IK: Budapestre repültem, és elmagyaráztattam magamnak Nádas Péterrel, aki szerencsére kitűnően beszél németül, hogy hogyan is kell érteni ezt a stílusgesztust. Ez feltehetőleg 1990-ben volt, mert a könyv 1991-ben már piacra került. Ez után a találkozás után már ment a dolog, a mondatokat egyszerűen német módra kellett egymásba ölteni. Mivel nagy terjedelmű műről van szó, már csak a ráfordított idő miatt is nehéz volt ezt pontosan, oldalról oldalra végigcsinálni, ezért segítséget kellett kérnem. Ez volt az első könyvem az új kiadónál és a kiadói program szerint további két könyvet is meg kellett szereznem. Végül csak sikerült. Nádas még abban az évben megkapta az Osztrák Állami Díjat Az Európai Irodalomért (Österreichischer Staatspreis für Europäische Literatur).

KP: Hogy sikerült megszerezni Nádas többi könyvét a Rowohlt számára?

IK: Magától a szerzőtől, pont úgy, ahogy Kertész Imrétől. Első magyarországi látogatásom alkalmával természetesen rögtön felkerestem az Artisjust, amely akkoriban még állami hivatalként működött, hogy jogokat vásároljak.

KP: És rögtön sikerült biztosítania a Nádas- és Kertész-művek vételi jogát?

IK: Kertésztől az ügynökség az épp akkor megjelent Kaddis egy meg nem született gyermekért című kötetet ajánlotta. A szerző számomra akkor még teljesen ismeretlen volt. Nyomban elkezdtem érdeklődni, és rábukkantam Kertész Sorstalanságára, amelyet A sors nélküli ember címmel[7] a Rütten & Loening adott ki egy nem túl fényesen sikerült fordításban, és amely 1990-ben, a fordulat évének zűrzavarában mindenkinek elkerülte a figyelmét. A fordítás nyilvánvaló fogyatékosságainak ellenére azonnal éreztem olvasás közben, hogy ez itt világirodalom, kialakulóban levő világirodalom. A jogok azonban öt évre le voltak kötve. Ennek ellenére tovább gyűjtöttem az anyagot a szerzőről, elolvastam Eva Haldimann recenzióit, aztán készíttettem egy lektori véleményt a Kaddisról, és felvettem azt a Rowohlt Berlin programjába.

KP: És mind a Kaddis, mind az Emlékiratok könyve kasszasiker lett, ugye?

IK: Igen, azon nyomban! Rögtön nagy sikert arattak. Így kerültem kapcsolatba a magyar irodalommal, Nádas Péterrel és Kertész Imrével. Nagy szerencse kellett hozzá.

Az egyik könyvespolc részlete Ingrid Krüger Berlin-Wilmersdorf-i otthonában, többek között az általa szerkesztett Nádas- és Kertész-kötetekkel.

KP: Kertész esetében tehát nem arról volt szó, hogy a Sorstalanság ágyazott meg a későbbi műveknek.

IK: Nem, egyáltalán nem. Sokszor így állítják be, de ez nem igaz. Kertész második könyve a Rowohlt Berlinnél a Gályanapló volt, amely pontosan akkora figyelmet kapott, mint a Kaddis, ráadásul nem csak Németországban, hiszen Kertész neve a német kiadások nyomán gyorsan elterjedt a Nyugat többi országában is. A Sorstalanság csak 1996-ban jelent meg Christina Wiragh új fordításában.

KP: Meglepte ez a siker? Meglepte a magyar irodalom akkori színvonala?

IK: Meglepett, hogy világirodalmi értelemben véve mennyivel előrehaladottabb volt a magyar irodalom akkoriban, mint például a keletnémet irodalom, és érdekelt, ez hogyan volt lehetséges. Mert számos keletnémet szerző szintén nem tartotta magát a szocialista realizmus doktrínájához, mégis mind a keletnémet, mind a szovjet szövegek valahogy tisztes iparosmunkának tűntek ehhez képest. A keletnémet irodalomban szokatlan prózakísérletekként persze rögtön eszembe jutottak Irmtraud Morgner és Fritz Rudolf Fries munkái — utóbbinak Der Weg nach Oobliadooh című írása —, de egyben az is, hogy mennyire nehéz volt ezeknek a szerzőknek elfogadtatniuk és érvényre juttatniuk a maguk művészetét. Amikor azonban az Emlékiratok könyvét és a Kaddist tartottam a kezemben, nem is beszélve a Sorstalanságról, alig tértem magamhoz, hogy Magyarországon ilyet tudnak írni — és hogy ezt ki is adják…

KP: Mivel magyarázta ezt akkor?

IK: Nem volt rá valódi magyarázatom, csak megfigyeléseim voltak. Például az, hogy az egész keleti blokkban csak a magyar éttermekben nem ültették az embert. Úgy mesélték nekem, hogy ezt egyszerűen nem lehetett lenyomni a magyarok torkán. Hasonló érzésem volt irodalmi téren is: nem győztem csodálkozni, hogy a budapesti antikváriumokban mennyi hivatalosan „számkivetett” könyvet lehetett találni 1990-ben. Mintha a zene és az irodalom Magyarországon olyasvalami lett volna, amelyet semmilyen körülmények között nem lehet elvenni az emberektől. Az NDK-ban ezek a „törvényen kívüli” vagy tiltott könyvek felszívódtak a könyvtárak „méregszekrényeiben”, ezekhez pedig alig valaki férhetett hozzá. Rögtön feltűnt továbbá, hogy mindezt széles körű fordításirodalom egészíti ki, sokkal több mindent volt szabad lefordítani a nyugati és világirodalomból, mint az NDK-ban.

KP: Mindeközben a fordításirodalom kényszerjelenség is volt. Sok szerző, köztük számos költő, a publikálási nehézségek miatt fordított. Többek között ez is eredményezte a sajátos és magas színvonalú magyar fordításkultúrát a szocializmus idején. De térjünk vissza a magyar kapcsolataihoz. Tehát Konrád Györgyöt 1973 után szem elől vesztette…

IK: Nem teljesen. DAAD-ösztöndíjasként is találkoztam vele Berlinben, és első magyarországi utam alkalmával is meglátogattam 1990-ben. Aztán a Berlini Művészeti Akadémia elnöke lett.

KP: Szorosabb kapcsolatot ápolt Nádassal és Kertésszel?

IK: Igen, kettejükkel igazi barátság alakult ki.

KP: Milyen gyakran látta viszont őket?

IK: Gyakran. Könyveik itteni sikere után mindketten gyakran jöttek felolvasni Németországba, és volt, hogy ösztöndíjasként tartózkodtak itt. Én pedig többször jártam Budapesten. Pétert még Gombosszegen is meglátogattam, Imrét pedig elkísértem néhány felolvasó útjára és Stockholmba is. Vele különösen szoros barátság alakult ki 2001 és 2012 között, amikor feleségével, Magdával itt laktak Berlin-Wilmersdorfban, abban a városrészben, ahol én is élek. Utolsó éveiben, amikor egyre törékenyebbé vált, és egyre nehezebb lett számára az írás, órákon át beszélgettünk életéről és munkásságáról a berlini dolgozószobájában vagy lakásuk teraszán. Amikor azon a környéken járok, ahol ő lakott, mindig visszavágyva és szomorúan gondolok vissza ezekre a szép időkre. Halála előtt néhány nappal még sikerült tőle elbúcsúznom. Egy pillanatra még kinyitotta a szemét, és annyit tudott mondani, „Ingrid”.

KP: Hogyan zajlott Kertész műveinek további kiadása a Rowohlt Berlinnél?

IK: Miután elolvastam néhány nagyobb szabású méltatást, amelyet magyar szerzők írtak Kertészről, például Bán Zoltán András esszéjét, amelyben kifejti a „Sorstalanság-trilógia” koncepcióját,[8] és némi áttekintést nyertem Kertész addigi munkásságáról és annak jelentőségéről, még 1992-ben gondoskodtam arról, hogy a Rowohlt szerződjön Kertész már meglevő műveire, opciós joggal a jövőbeni könyvekre. Így szerencsés módon a Rowohlt birtokolja az úgynevezett világjogokat — persze a magyar kiadás jogait kivéve —, mégpedig majdnem minden művére vonatkozólag.

KP: És aztán újrafordíttatta a Sorstalanságot.

IK: Pontosan. És sorban jöttek az egyes művek. Már 1999-ben a Frankfurti Könyvvásárra kihoztuk Kertész és Nádas kisebb összkiadásait.

KP: Mi volt a benyomása, amikor először olvasta a Sorstalanságot a régi fordításban? Mi tetszett benne, mi nem? Már akkor sejtett valamit?

IK: Rögtön tudtam, hogy nagy műről van szó. Ezt az ember azonnal látja.

KP: Nem biztos, hogy mindenki…

IK: …ez igaz, és akkoriban nem is tartották számon nagy műként. De már az első benyomásom is az volt, hogy világirodalommal van dolgom, nemcsak a holokausztra nyitott új perspektívával, hanem egy újfajta, szokatlan elbeszélésmóddal is.

KP: Miközben azt is érzékelte, hogy valamiféleképp…

IK: …profiként az ember észreveszi, hogy valami nem stimmel a fordítással. Sok helyen egyszerűen nem illett a hangnem az ábrázolás „tisztaságához” és szigorúságához. Kertész később elmagyarázott néhány dolgot arról a nyelvről, amelyet hosszú évek munkájával dolgozott ki a Sorstalanság számára. Például hogy németes árnyalatot próbált adni neki azáltal, hogy ahol csak lehetett, a szigorú német szórendet alkalmazta: alany, állítmány, tárgy, többi mondatrész. Vagy hogy a fiatal fiút kezdetben valóban egy szűkös, sőt talán kissé rontott nyelven próbálta megszólaltatni, amely majd csak a cselekmény kibontakozásával szilárdul meg és nyeri el sajátos jellegét. Az első német fordításon persze nem láthattam, hogy pont ezek a dolgok hiányoznak belőle.

KP: Vajon miért nem sikerült olyan jól ez az első fordítás?

IK: Nem szabad szem elől tévesztenünk a tényt, hogy a hidegháború évei alatt keveset fordítottak magyarból. A fordulat után egyszerűen nem lehetett tapasztalt műfordítókhoz fordulni, mint a háború előtt, hiszen akkor már rég nem működtek az egykori eleven irodalmi kapcsolatok. Én is elkövettem azt a hibát, hogy a Kaddis fordításával először Jörg Buschmannt, a Sorstalanság első fordítóját bíztam meg, persze abban a reményben, hogy első Kertész-fordításának disszonanciáira rámutatva elkerülhetők lesznek a hasonló hibák. Nagyot tévedtem, a Kaddis-fordítása is ugyanannyira mellément. Amikor erre felhívtam a figyelmét, megdöbbenésemre azzal magyarázta a bizonyítványát, hogy ő megpróbálta ugyan a legjobbat kihozni Kertészből, de hát nem éppen „telivér” szerzőről van szó. Buschmann úr sokáig élt Budapesten, és számomra úgy tűnt, hogy ezt az igencsak téves ítéletet ottani irodalmi közegéből vette át, amely közeg számára Kertész sokáig egyáltalán nem számított. Egyszerűen nem fogták fel a kertészi nyelv és szándék különlegességét.

KP: Hogy sikerült ezt közvetítenie a szerző felé?

IK: Itt válik érdekessé a dolog. Ez volt az első közös munkám vele, ő pedig éppen Bécsben tartózkodott ösztöndíjasként…

KP: …ahol Wittgensteint fordított…

IK: …és sokat leveleztünk. Elküldtem neki Buschmann Kaddis-fordítását, mire postafordultával csodálatos levelezőlap érkezett tőle. Teljes lelki nyugalommal, kerek perec kijelentette, hogy amennyiben ez a fordítás, akkor inkább lemond a könyv német megjelentetéséről. Ez nagyon tetszett nekem. Később aztán elmagyarázott mindent.

KP: Volt hasonló tapasztalata korábbi fordításokkal is?

IK: A Volk und Weltnél orosz fordításokkal kapcsolatban tapasztaltam, hogy a fordítást nem csupán a lektor szerkesztette meg. Volt a kiadóban egy a lektoroknak is fölérendelt hely, ahol a szerkesztés eredményét átnézték, hogy egy szabványosított nyelvhasználathoz igazítsák őket. Ez sokszor nagyon zavaró volt. Ilyesféle elegyengető beavatkozásokat érzékeltem például Vaszilij Suksinnál, de Trifonovnál is, akinél szerencsére néhány dolgot alkalmam volt titokban utószerkeszteni. Úgy gondolom, némely esetben az átfogó irodalmi műveltség hiányzott, egyszerűen azért, mert nem lehetett szabadon végigolvasni a világirodalomba tartozó alkotásokat. Feltűnt például, hogy a mulattató részeknél a fordítások nyelvhasználata bele-belecsúszott az úgynevezett „Landserdeutsch”-ba, vagyis a durva katonanyelvbe.

KP: Mi lett azután a Kaddissal?

IK: Nem volt mit tenni, el kellett vetni a Buschmann-féle fordítást. A kiadó vezetése persze őrjöngött, hiszen már napirenden volt a könyv megjelenése. Szerencsére a Bécsben élő Buda György ekkor már elküldte Kertésznek a saját, hosszabb próbafordítását, amelyet a Kaddisból készített a saját szakállára. Ez pedig jó volt. Én erre felkértem Kristin Schwammot, aki rövidebb szövegeket már fordított Kertésztől, hogy Buda Györggyel párhuzamosan fordítsa le a könyv második felét. A két részt aztán én illesztettem össze és idomítottam egymáshoz a szerkesztés során, szoros együttműködésben a szerzővel, aki végül nagyon elégedett volt az eredménnyel. E munka során igen sokat tanultam Imrétől, sokat profitáltam óriási fordítói tapasztalatából. Sok mindent megtanított a magyar nyelv sajátosságairól, a stílusról és a mondatfűzésről, és gyakran nem nyughatott egészen addig, amíg rá nem találtunk a németben pontosan arra az árnyalatnyi jelentéskülönbségre, amelyre a magyar megfogalmazás során gondolt. Hogy jobban elmélyedhessek a magyar nyelvben, később elvégeztem néhány magyar nyelvi kurzust is. A német fordítások szerkesztésénél mindvégig szorosan együtt dolgoztam Imrével, és a legnagyobb dicséretnek vettem, ha a munka végeztével megjegyezte, hogy megint sikerült az egészen két-három szintet emelni. Röviddel nyolcvanadik születésnapja előtt még egy díjat is alapított, külön nekem, a művein végzett munkám elismeréseként. Ez volt a „Nagy Kudarc-díj”.

A „Nagy Kudarc-díj” oklevele: „Ezennel Ingrid Krüger kapja a Nagy Kudarc-díjat, amelyet a szerző egyetlen alkalommal ad át a 80. születésnapja alkalmából. A kéttagú zsűri (Magda és Imre) indokolása a követező: Mióta Ingrid Krüger felfedezte Kertész Imre irodalmi munkásságát, sikeresen ültette át azt német nyelvre, az elmúlt 20 évben pedig példátlan tudással és odaadással, stílusosan és szívvel-lélekkel, elkötelezetten és a legmagasabb fokú irodalmi empátiával ápolta. Hangsúlyoznunk kell, hogy a díj csupán szimbolikus kifejeződése lehet a fent nevezett szerző által érzett tiszteletnek és hálának. A díj 10 000 (tízezer) euróval jár, és nem kerül többet kiosztásra.”

 

KP: Hogy ment a munka később Nádassal?

IK: Kitűnően. Legutóbbi két regénye, a Párhuzamos történetek és a Világló részletek kivételével tulajdonképpen minden német könyvét én gondoztam az Emlékiratok könyve óta. A Rowohlt Berlin alkalmazottjaként csak 1993-ig dolgoztam, utána megint szabad munkatárs lettem. Nem volt nekem való egy ilyen konszernben dolgozni… Viszont mind Péter, mind Imre különös hangsúlyt fektetett arra, hogy továbbra is én gondozzam a könyveiket. Ezt még a szerződéseikbe is belevetették. Így maradtam a lektoruk, még Péter rövid, a Berlin Kiadóhoz tett kirándulása és Imre Suhrkampnál való kalandozása alatt is.

KP: A Rowohlt Berlinnél nem csak Magyarországért, hanem egész Kelet-Európáért felelt, ugye?

IK: Kiadtam cseh és orosz irodalmat, meg néhány lengyel könyvet is.

KP: Sikerült hasonlóan intenzív kapcsolatokat kiépítenie más kelet-európai szerzőkkel is?

IK: Nem, akkoriban ezekben az országokban nem is létezett ilyen kaliberű irodalom. Azóta viszont Katharina Raabe, aki engem követett a Rowohlt Berlinnél, most pedig a Suhrkampnál a kelet-európai irodalom reszortfelelőse, nagyszerű felfedezéseket tett ezekben az országokban is. Az én időmben viszont valóban egyedülálló volt a magyar színvonal.

KP: Foglalkozott más magyar írókkal is?

IK: Lektorként nem, nem is bírtam volna, hiszen elég munkát adott nekem az én két nehézsúlyú magyar szerzőm.

KP: Feltételezem, hogy kint volt az 1999-es Frankfurti Könyvvásáron.

IK: Persze.

KP: Ott aztán igazán felfutott a magyar irodalom. Vagy ez csak Magyarországról látszik így?

IK: Azt hiszem, igen. Természetesen mindent megtettünk, erre az eseményre készítettük elő a Kertész- és Nádas-összkiadásokat zsebkönyv formátumban. De nem igazán gondolom, hogy ezek az országokra szabott könyvvásárok ténylegesen fenntartható hatást gyakorolnak, és döntő mértékben képesek változtatni egy már kialakult képen.

KP: Jöjjenek az utolsó kérdések. Dolgozott valaha együtt Svetlana Geierrel, az orosz fordítóval?

IK: Természetesen.

KP: Ő egyszer úgy fogalmazott, van neki öt elefántja. Az öt legfontosabb Dosztojevszkij-fordítása. Mely könyvek az Ön elefántjai?

IK: Csak Nádastól és Kertésztől összejön öt kiemelkedően fontos könyv: az Emlékiratok, a Sorstalanság, a Kaddis, a Gályanapló, a Kudarc

KP: Tervezi, hogy mostanában Magyarországra látogat?

IK: Jelenleg nem tervezem. Nehezemre is esne most, hogy Imre nincs többé.

KP: Gondolkodott már azon, meddig folytatja…

IK: …igen, és már látom a végét.

KP: Komolyan?

IK: Komolyan. Valószínűleg már csak Barbara Honigmann műveit fogom gondozni, ő lesz az utolsó szerzőm. Érdekes írónő, anyai ágon szintén magyar háttérrel. Még Kelet-Berlinből ismerem, a szülei költöztek oda a második világháború után angol emigrációjukból. Meggyőződéses kommunisták voltak, Németországban akarták építeni a szocializmust. Barbara szép, nem túl terjedelmes könyveket ír érdekes családtörténetéről, saját visszatalálásáról a zsidósághoz, 1985-ös áttelepüléséről az NDK-ból Straßburgba. Én fedeztem fel őt, és a legelső oldaltól kezdve én gondoztam a könyveit. Majdhogynem együtt alkotunk.

Az interjú szerkesztés közben.

KP: És mihez kezd az idejével, ha majd…

IK: …élek. Olvasok. Rendezgetem a dolgaimat. Látom magamon, Imrén is láttam, hogy milyen gyorsan apadnak az életerők. Az enyémek már nem elegendőek az olyan intenzív munkához, mint amilyen a magyarból fordított szövegek szerkesztése. Ezt már meghagyom másoknak.

Az interjút készítette és fordította Kelemen Pál.

 

[1]     Rolf Biermann: So soll es sein — so wird es sein, Chausseestraße 131, Wagenbachs Quartplatte, 1968.

[2]     Katharina Raabe: Der erlesene Raum. Literatur im östlichen Mitteleuropa seit 1989, elérhető ITT

[3]     Christa Melchinger, Südwestrundfunk (1979-től a német kiadások fülszövegében is olvasható).

[4]     Ld. pl. Die Heiratsschwindlerin, szerk.: Ingrid Krüger, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied, 1983; Sarah Kirsch – Christa Wolf – Irmtrad Morgner, Geschlechtertausch, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied, 1980.

[5]     A németül Moszkvai novellák címen kiadott három kisregény (Válságban, Hosszú búcsuzás, Csere) magyarul ebben a kötetben olvashatók: Jurij Trifonov: Válságban. Kisregények, ford.: Árvay János – Fejér Irén – Makai Imre, Európa, Budapest, 1976.

[6]     A Puskinszkij dom (1964–1971) az Egyesült Államokban jelent meg először orosz nyelven 1978-ban, ezt követte ugyanott az angol változat 1987-ben, míg végül 1989-ben a Szovjetunióban is kiadták.

[7]     Vö. Imre Kertész: Der Mensch ohne Schicksal, ford.: Jörg Buchmann, Rütten & Loening, Berlin, 1990.

[8]     Ld. Bán Zoltán András, A Trilogy of Fatelessness, New Hungarian Quarterly, 1991, 36–41.