A Külföldi Irodalom című lap Krasznahorkai Lászlóval közöl interjút Ha, tegyük fel, van nyelv, amire érdemes lefordítani engem, az az orosz címmel. A kiváló Okszana Jakimenkónak (a magyar irodalom jeles oroszországi közvetítőjének) érdeklődésére, hogy vajon miért nem találkozni akkor műveivel Oroszországban, keserűen reagál, minthogy fájó pontjára tapintottak — nem őt kellene erről kérdezni… „Ha nem lenne az orosz irodalom, soha nem kezdtem volna el írni.” Szorokin is faggatta erről Berlinben, mondja, s hát csak azt tudja válaszolni kínjában ilyenkor, hogy talán jobb is: így az orosz olvasók legalább sóvároghatnak — arra a magyar íróra, akiről néha hallanak, de akihez a nyelvükön nem tudnak hozzájutni… (A helyzet azért nem ilyen romantikus, egy-két elbeszélését, esszéjét kiadták már oroszul, s idén májusban is megjelent egy műve a Lityeraturnaja Gazeta című lapban, éppen az interjú készítőjének fordításában.) Más-más a fogadtatása amúgy a különböző országokban, elmélkedik tovább Krasznahorkai.
A lengyelek például a régi, nagy irodalom utóvédharcosát látják benne, akit messianisztikus-metafizikai hevület fűt. Az előbbi ugyan soha nem volt kenyere — mondja —, ám a metafizika mindenek fölött érdekli. A kétségtelen Kafka-hatáson kívül Dosztojevszkij és Tolsztoj erőteljes befolyását emeli ki saját írói indulására emlékezve. A Kádár-rendszerben ráadásul úgy akart élni, mint a Dosztojevszkij-hősök: leereszkedve a társadalom aljára, ahol még van ö sszetartás, becsületesség, szolidaritás. Velük is tartott évekig. Ma már nem találni ezt az ethoszt a hajléktalanok, csavargók közt sem.
Megjelent a Tiszatáj augusztusi száma Bagi Ibolya válogatásában és szerkesztésében, több, nálunk jobbára kevésbé ismert s néhány esetben magyar fordításban először jelentkező szerző többnyire szépirodalmi szövegével, Oroszországból szeretettel. A már befogadottakról tanulmányok, esszék szólnak, de magyarul olvasható újabb novellákkal, esszékkel bővül olyan szerzők hazai megjelenése, amilyen Ljudmila Petrusevszkaja, Tatyjana Tolsztaja és Jevgenyij Popov is. Tőlük viszonylag sok minden elérhető anyanyelvünkön már az utóbbi évtizedekben, Roman Szencsin viszont az az eset, akinek inkább a nevére figyelhetett fel az oroszok iránt érdeklődő magyar (ide értve a rendszeres KH-olvasót). Most változatos teret kap: interjúzik Alina Vituhnovszkajával, akire költőszemlémben legutóbb itt utaltam („A kisszerű, gyenge emberek nem hagynak nyomot a történelemben”), egy novellát is lefordítanak Szencsintől (Élni-élni…). A lapszámban terítékre kerül a nőirodalom és az „újrealizmus”. (Az utóbbiból szintén nem maradhat ki, nem is marad.)
Az NLO (Az Új Irodalmi Szemle) „új szociális költészet” rovatában Metropoémát közöl az érzelmek anyagszerűségéről, a pogrom antropológiájáról jelentet meg írást Varlam Salamov és a GULÁG idejéről referál negatív antropológiai kísérlet alcímen. Ugyanitt Vlagyimir Szorokinról mint a szóbeliség meghaladójáról is szól egy blokk: kibontják életművében az „undorító” trópusát például, és követik a történelem megsemmisítésének rituáléját műveiben. A nemzetközi Shakespeare-, Dosztojevszkij- és Gaszparov-kutatás, a szociális tudományok és az irodalomtudomány dialógusának aspektusai, az orosz antropológiai iskola egyaránt helyet kapnak e sokrétű orgánumban. A diaszpórák kulturális identitásának meghatározására pedig szimbolikusan a kutya és farkas közti átmenet mibenlétével világítanak rá. A megszállás fájdalmáról és hallgatásáról, a párt behatolásáról a konyhába (Szex a szocialista városban) és a proletariátus finom fegyveréről, a viccről találunk még itt cikket.
Dmitrij Travin az Európa Hírnökében körülhatárolja Oroszország helyét az európai térben történelmi útjától való függése koordinátáival, ugyanitt Andrej Medusevszkij az alkotmányról mint folyamatról elmélkedik, Andrej Kolesznyikov pedig Az ellenállás (po)etikájáról ír. Jurij Kublanovszkij az irodalomban fellelhető álságokról, látszólagosságokról közöl tanulmányt — Lev Ajzerman pedig Tolsztoj 3. Szövetségéről az intertextualitás függvényében.
Beszédesek a véletlenszerűen összeolvasott címek is: Viszlát, kommunizmus. Jó napot, munkanélküliség (Ural); Csingiz kán titka (Új Világ); A felvilágosodás alkonya (uo.); A történelem vége: az áldott Jób (Szibériai tüzek).
Az Új Ifjúság Márta és a zeneszerző címen fanyar humorú rövidprózai darabokat közöl „Libretto” műfaji megjelöléssel Szandzsar Janisevtől Férfipróza főcímmel az Odafordulások új könyvéből… Az Új Partban értekeznek Ulickaja „gyermekeiről” az Imágóban.
A középiskola megreformálásáról töprengenek a Hazai Jegyzetek című lapban, ahol Nem kell megjobbítanunk a világot címmel folytat kerekasztal-beszélgetést moszkvai tanárokkal újságíró, szociológus, szerkesztő, filozófus (a szerepek néha fedik egymást). Utána Foglalkozása: dilettáns címmel köröz Anatolij Bernstejn a profi és a dilettáns szemantikai mezőiben, maradva a pedagógia világában. Manapság elhivatottság, tudás (technika) és készség (tapasztalat) hármasságában határozzuk meg a professzionalizmust, vélekedik, ám az évek múlásával az első törvényszerűen halványul, a másik kettő tökéletesedik, így válik a szakmájában élő emberből profi. Kordában tartja az érzelmeit, nincsenek illúziói, messianisztikus céljai. A dilettáns indulatos, agresszív, hatni, nevelni, nemesíteni akar. Gyakran jobb is a kapcsolata a diákokkal. Tanulságosak a pedagógiai gondolatmenetek — irodalmi lapok, szövegek környezetében.
Az Új Világ online felfrissíti vagy létrehozza gyakran közölt szerzőinek az oldalát. Többen válaszolnak közülük az orosz nép durva beszédét szóvá tevő körkérdésre. Ulickaja szerint már a normatív és a nem normatív lexika szétválasztása is problematikus. Példákat hoz, a „takony” szót sem volt ildomos használni a szovjet érában, írja.