friss műút

-ról, -ről

Gregor Lilla

Gregor Lilla

(1994, Albany) az ELTE hallgatója összehasonlító irodalom- és kultúratudomány szakon

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Gregor Lilla: Az ingerszegély keresése
(Balaskó Ákos: Tejsav, Magvető, 2018)
2019. május 22.

A Magvető kiadó 2016-ban útnak indított időmérték-sorozatában a kötetek kezdő lapjain, még a szerző és a cím könyvön belüli első megjelenése előtt mindig szerepel egy teljes oldalas fénykép a szerzőről. Az apró könyvhöz képest hatalmas, gyakran a költő arcát a bőrhibákig közelről mutató fotók mintha azt súgnák: indul az utazás az itt látható ember gondolatai közé. Nemrég Géczi János más könyvsorozatok kapcsán hívta fel a figyelmet arra, hogy a szövegek előtt feltűnő portré a szerző és a szerkesztők által kialakított „álca”, „szerep”, olyan „kulturális termék”, amely a médiumokban vagy azok számára jön létre.[1] Épp így javasolhat hiányos képet a szerzői interjúkban a kötethez adott értelmezési iránymutatás is, mégis ezzel a fajta, a szerzői intenciókat központba állító szemlélettel állhat összefüggésben, hogy a korábbi kritikák Balaskó Ákos nyilvános megszólalásait követve a Tejsav című kötet fő tematikus–motivikus szervezőelveként a kiégés jelenségét emelték ki.[2] Az első, fékszomj című ciklus verseiben így értelmeződhetnek a többnyire alvászavarokkal küzdő, munkájukba és hétköznapjaikba belefásult megszólalók (Szürkület, D3bug). Különösen feltűnő a megszokással összefüggő érdektelenség azokban az esetekben, ahol extrémnek tűnő helyzetekben mutatkozik meg: a NY Times fotóriportere kivárja, amíg egy keselyű megtámadja az éhező kisgyereket, közben „kóros nyugalom ül a szemében”. (Tükörreflex) Úgy gondolom azonban, hogy a kiégés felmutatásánál többre is vállalkozik a Tejsav.

A közöny tapasztalata a későbbi ciklusokban is visszatér, az Út bőr alá megszólítottjára így „nehezül / a döbbenet lappangó hiánya”, ugyanakkor rámutat a vers, hogy a megszokás és a megismerés közel sem egyezik, sőt mintha éppen egymás ellentéteiként mutatkoznának meg: „Akkor már valamelyest megszokod, / beléd is épül az újabb útvonal. Vagy inkább / ugyanúgy válik félidegenné minden egyébbel.” Az éveken keresztül ismétlődő érzet, a megszólítottat követő ételhordók illata ismeretlenül válik megszokottá, valami olyanként, „amit tudhatnál, de mégsem”; belsővé válik, érzéki tapasztalattá („[a] gerincben érezni, valaki a lépteidbe lép. / És mikor követni kezd, mindig elfog az éhség”), de nincs megértve vagy megmagyarázva.

Épp ezért lehet akkora tétje azoknak a momentumoknak, ahol egy-egy vers az emberi testet és az azzal kapcsolatos folyamatokat mikroszintre lebontva igyekszik értelmezni, ezzel mintegy megoldást keresve az ismeretlenség unalmára. A versekben megadott tudományos magyarázatokkal pedig gyakran valóban sikerül felszámolni a fásultságot, a megszokás hiánya okozta vákuumba azonban ilyenkor általában a rémület vagy a zavar lép. Hiába tehát a magyarázat, hogy „[a]rra riadni, hogy orron-szájon rettegés ömlik / a tüdőbe, és nem mozdul egyetlen porcikád sem”, pusztán abból fakad, hogy „éber bétahullámok törtek / a mélyalvás utolsó részletébe” (Bétabomlás), és hiába tudja a beszélő „odaolvadt / szemekkel” végignézni a hamvasztást, „mikor csak vadidegenek vagy / beteg emberek képesek erre” (Búcsúkémia), az alvásnak és a test égésének részletes biológiai leírása, a magyarázásnak ez a módszere nem jelent megoldást. A test részekre bontásának másik alapvető megközelítése a kötetben egy olyan metaforizáló tekintet működtetése, amelyen keresztül a leírt emberek „szeme felütött tojás” (Karfiol), „felkarbőre megindult löszfal, […] [ö]le csupa pogácsamorzsa”. (Otthon)

Az emberiben működő biológiai történések bemutatása és az emberi lény dezantropomorfizációja párhuzamos a mindenkori beszélőnek azokkal az önreflexiót célzó próbálkozásaival, amelyek során önmagát kívülről szemlélve igyekszik rálátni a benne játszódó folyamatokra. Amíg a Bétabomlásban az „ideiglenes biokémiai diszfunkció” tudatának ellenére „a rémület […] leolvasztja a bőrt, a húst”, a Búcsúkémia zárlata a beszélő „mély, őszinte zavar”-a ellenére azt állítja, „[e]z itt körülöttünk csakis öröm lehet, semmi más”. Gyakori eszköze a kötet szövegeinek a megismerés ilyesfajta, távolítással (például önmegszólítással vagy a vers alanyának harmadik személyként való megjelenítésével — Lárvabáb, Út bőr alá), szélsőséges közelítéssel (Honvágy, Bétabomlás) vagy a bármiféle (nyelvtani) alany hiányával (Tincshasadás) személytelenített leírás, illetve a beszélő kivonása a közös tudás és tapasztalatok teréből az „azt mondják” fordulat újra és újra visszatérő használatával (D3bug, Árva, Békefalu stb.).

A kötet sok verse mintha kódfejtő olvasást várna el a befogadótól, olykor a címben vagy a zárósorokban megadva a „megfejtést”, ezzel adott esetben kizárva a többirányú interpretáció lehetőségét. Ilyen a Karúszók végén a helyzetet túlmagyarázó „víz felé fordított tolószék magánya”, vagy az olyan verscímek, mint a Testtáj és a Stockholm retro. Akadnak azonban a beszédhelyzetek megfejthetőségét kimozdító, a nézőpont összezavarását okozó zárlatok, amelyek szintén a személyesség kiiktatásának alkalmai lehetnek. Jól ellenpontozzák a megfejtéses olvasásmód elvárását azok a versek, ahol a zárlat újrakontextualizálja a korábbi sorokat, vagy éppen hirtelen mozdulattal felcseréli a megfigyelt és a megfigyelő pozícióját. A Tükörreflex fényképészének érzéketlen kötelességtudatát — „Ez a munkám. Ezért fizetnek.” — így élezi ki az utolsó sor nézőpontváltása, ahol mintha az addig a fényképezőgép lencséjén keresztül megfigyelt gyerek visszanézne a korábbi beszélőre: „Várja, hogy a csigolyáim átszakítsák a bűnfekete bőrt.” Innen olvasva pedig már az előző sor cselekvője is elbizonytalanodik, nem tudjuk, kinek ül „kóros nyugalom […] a szemében”: a riporternek, a NY Times magazinnak, a keselyűnek vagy a gyereknek — ahol mind a négy esetben utalhat a kóros jelző a nyugalomnak az adott helyzetben (életveszély/vadászat) nem helyénvaló voltára, ezzel egyrészt ismét a kiégés témaköréhez kapcsolódva, másrészt megkérdőjelezve a vers addigi nézőpontjának érvényességét. Hasonló módon vonja vissza a Búcsúkémia utolsó mondata („Ez itt körülöttünk csakis öröm lehet, semmi más.”) a beszélő feltételezett érzelmeit rámutatva arra a gyakorlatra, hogy a versek a helyzetek részletes leírásával mintha felrajzolnák az aktuális én érzéseit, ugyanakkor ez valójában legfeljebb az érzetek szintjéig érvényes (például olvashatjuk a „menzakonyhák édes alumíniumillatát” — Út bőr alá), a legtöbb esetben pedig megmaradnak a szövegek a külső leírásnál.

A külsődleges magyarázatok között található olyan, amely mintha mégis sikeresen fejtené meg az elébe kitűzött titkot: a honvágy egyszerűen egy fehérjének, a Föld mágneses mezejének és a fizika törvényeinek az összjátéka, azoknak köszönhető. (Honvágy) És mintha ez a teljes indoklást adó vers ki is mozdítaná a vándormadarak ismétlődő útját a megszokásból, az unalomból, azonban más szövegekkel együtt rá is mutat: ilyen kimozdulás csak állatoknál lehetséges, sőt azok mintha lényegük szerint nem lennének kitéve a beletörődöttség olyan fájó és nemkívánatos típusának, amelynek az emberek igen: amíg az emberek között az „éhező / apakomplexus […] emlékekre élvez”, és a „fásultság szétszéledése / a nyugalom maga” (Árva), addig ezzel erős kontrasztban a „békésen ívó halrajok” egy emberektől megszabadított városrészben a kagylókkal és „ringatózó hínárcsomók”-kal együtt fokozzák a táj derűjét. (Vízhatlan)

Az emberi test mikroszintű vizsgálata és részeire (vagy feltételezett részeire: karfiolrózsákra, grízre, egy felcsévélt drótfonat dobjára, üveggyapotmezőkre — Karfiol, Grízangyal, Győzelem, Lárvabáb) bontása tükörképe az épített környezet antropomorfizációjának: „a falu viseltes, rúzsfoltos fogsor” (Békefalu), „[a] konyhafalon egyre sűrűsödő anyajegyek”. (Az anyajegyek helye) De ahogy megfigyelt és megfigyelő, úgy hasonlító és hasonlított viszonyát is felcserélik olykor a zárósorok: a város, a kertek és ablakok leírása utáni „[n]em tudom, meddig bírom még így látni magam” mondat azonos szintre helyezi a tájat és a testet, ahogy azt már a vers címe (Testtáj) is előre jelzi. Hasonlóképpen alakulnak ki párhuzamok a lakásbelső és az emberi (leggyakrabban női) test között: „[v]an egy szoba, ami az arcod belülről” (Mindenkorban), „azt motyogta, hogy de hát ez ő maga […], tejfölösdobozokban gyűjtött csirkecsont”. (Lomtalan) „Kibontogattam a repedést, azóta csak nőkhöz nyúltam így” — olvasható a Győzelem című versben, ahol a megszokás folyamatának eddigi negatív előjele is megkérdőjeleződik, „hónapok alatt vált unalmassá az ólmos rettegés utóérzete annyira, / hogy átrendezzük a harmadik szobát”: az unalom így az otthonteremtés lehetőségével is összekapcsolódik.

Még az otthonteremtésben is alapvető tapasztalat azonban „az utánuk omló hirtelen csönd” (Győzelem), egyfajta hiányérzet, amely akár a szavakban szereplő betűkig is elhathat; amikor a „rothadó barázdaközök” után néhány sorral „rohadó rizsföldek” szerepelnek, mintha a versben megképzett rothadás a szóalakokból is elbomlasztana egy-egy részletet. (Békefalu) A hiányérzet ellenpontozásának tűnhet első olvasatra a versekben a hapax legomenonok túlcsorduló alkalmazása. És bár a hiányt nem tapasztja be a megszokás érzetét növelő temérdek — és ettől gyakran erőltetettnek ható — „rozsdasorompó”, „grízangyal”, „kanapémagány” és „zátonycsigolya” (Implant, Grízangyal, Hangszálcsomók, Szirtcsonk), utánuk már az eddig is létező összetett szavak, mint a „foghíjtelek” (Út bőr alá) vagy a kötetcímadó Tejsav, de akár az olyan, alapvetően nem összetett szavak, mint a „tűrés” is többfajta értelmezést nyerhetnek („betonig lóg belőlük a tűrésben rekedtek / közönytekintete” — Ünnep). A nem a versek által alkotott szavak kikényszerített újként olvasása rámutathat egyfelől arra, hogyan válhat magától értetődővé, amit egykor meglepetésként értettünk és viszont, végső soron pedig így a szóalkotások túlkapásai is betagozódnak a kötet azon törekvésébe, hogy nyelvi szinten is megmutassa a megszokás ellen tett próbálkozások fokozatos ellehetetlenedését. A Tejsav ciklusai külön-külön, csakúgy mint a kötet egésze, olyan egységességet mutatnak, ami — még ha olykor az olvasó el is unja, hogy megint ugyanarról van szó, sőt talán éppen akkor leginkább — létrehozza a tapasztalatot, amiről beszél.

 

[1]     Géczi János: Nyilvános arcok, Élet és Irodalom, 2019. jan. 25.

[2]     Például: Pataky Adrienn: A boldogság fojtogató diszfunkciója, Élet és Irodalom, 2018. okt. 12. vagy Bödecs László: Túlzott izommunka, Art7, 2018. 10. 02.; elérhető ITT.

 

Szólj hozzá!