Látta őket, jöttek hazafelé. Hálát adott volna Istennek, hogy péntek van, és ilyenkor erre kerülnek, de nem tudta, hol az Isten, és hogyan csinálja. Mindenesetre felnézett az égre. Elkenődött felhőket látott. Aztán az erdei út felé figyelt megint, azon a közeledő szürke Barkasra. Vázig felverte kerekeit a gödrös út, csattogott, dörgött az egész kocsiszekrény. Elhalványult fűszálak csapódtak az oldalának.
Lebicegett a romos, nedves pincébe hat üveg sörért és a körtepálinkáért. Gyertyával világított, a felhagyott majorban új korában sem volt villany. Isten megbújhatott volna egy sarokban egy kifordult kő vagy a boltozatról lepergett sártapasztás kupacai mögött. Sehogyan se látszott. A pókhálókon nedvesség gyöngyözött.
— Ne izélj — szólt neki —, mert megmondalak a papnak.
(Csiki László: Földút [részlet].)