friss műút

-ról, -ről

kabai lóránt

kabai lóránt

(1977) kisbetűs, középkorú, férfi; sört csapol, ír, olvas, firkál stb. (Fotó: Tóth Patrícia)

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kollegiális napló

kabai lóránt: „Elsőzni nem ér”
(Pozsonyi Diéta — napló, 1. rész)
2019. május 10.

„— Sótlan vagyok, mint egy isiász…
A jelentéshez hangulat kell.”
(#most_hallottam_a_kocsmában)

 

Ahogy soha nem értettem ezt a kommentelői szokást (mármint az elsőzést), úgy az is kiderítetlen marad most, miért írtam fel jegyzetfüzetembe ezt a mondatot hétfő este — már a nyilvánvaló tényen kívül, hogy először járok Pozsonyban, de mindjárt 42 napig itt is maradok (42 évesen, és a további nyilvánvaló vonatkozásokról e számmal kapcsolatban most nem beszélnék), először pályáztam nemzetközi ösztöndíjra, a Visegrádi Irodalmi Rezidens Programra, s június közepéig Literárne Informačné Centrum vendége vagyok.

Ami már a vonatból kinézve azonnal feltűnik: furcsa a városépítészet itt, de még mindig nem találom a megfelelő szavakat (vagy nyelvet) ennek felfejtéséhez — meglehet, nincs is szükség rá, talán megelégedhetnék azzal, hogy nekem bizony tetszik ez. Pedig sok hajnali séta van mögöttem (az a fránya alvászavar!; mert jetlag azért mégsem lehet), melyek során akár elkezdhetett volna zavarni ez az eklektika, de legfeljebb csak a rádió épülete, ez a fejre állított piramis hozott zavarba egy pillanatra. Na meg a madarak: Hitchcockot idéző szarka- és varjúcsapat fogadott a vasútállomás mellett.

Másodjára az tűnik fel, hogy itt keskeny nyomtávon járnak a villamosok — kicsit később e tény és aközött próbáltam párhuzamot keresni, természetesen hiába, hogy a helyi nők erősebben preferálják a szűk nadrágokat, mint nálunk. És a szél! Mifelénk kassinak nevezik ezt a hideg, kemény, kérlelhetetlen szelet — az itteni ugyan nem Kassa felől jött, de még csontig hatolóbban ért, míg a nap közben mérhető mindössze 3°C és a havas eső voltak a játszótársai. Persze eddig az időjárás nem igazán volt „kegyes”, túl sok napot töltöttem a szobámban miatta, „the weather is shittier than my English”, próbáltam viccelődni magammal, miután már látszott, a legnagyobb félelmem, az angoltudásom szerény mivolta mégsem akkora probléma; mint a welcome meetingen kiderült, a cseh Davidon kívül mindenki nagyjából ugyanolyan szinten áll, mint én — annál zavarba ejtőbb volt, amikor többször áttértek szlovákra, amit rajtam kívül mindenki beszél (bár a helyi koordinátor, Eva azért nagyon kedvesen rendszeresen összefoglalta nekem angolul, miről is volt szó).

És hát igen, mintha a kassi szél fújta volna el a projekttervemet, mely szerint mi négyen egymás írásait fordítottuk volna nyersfordítások segítségével — mint a FISZ táborában volt a lengyel–magyar workshopon —, mert ahogy látszik, a kollégák lelkesedése addig tartott mindössze, hogy elküldték a szövegeiket, de a további nyelvi relációkra nem kerestek fordítót, sőt közben a szlovák–magyar tolmácsolást korábban vállaló emberem is curükkolt — helyette keresek másvalakit, s meg is fognak jelenni eme fordítások valamelyik magyar folyóiratban, de tovább nem feszegetem a dolgot. Van viszont még egy videó-tervem, azt talán könnyebben meg lehet majd oldani…

Amúgy elhangzott az a kérdés, a helyi Balassi Intézet munkatársaival milyen a kapcsolatom — milyen lenne, gondoltam, s mondtam, nincs is, ahogyan voltaképp alig is van, s ha van, az is közvetett a magyar állami intézmények munkatársaival… Ne is folytassam. De az külön jólesett, hogy Benedek Anna, aki a PIM részéről koordinálja ezt a projektet, s akinek egyáltalán köszönhetem, hogy itt vagyok, mert ő írt rám annak idején, hogy ugyan pályázhatnék, most érdeklődött, hogy vagyok, hogy érzem magam… ide egy <3 kívánkozna (plusz a Krakkóban és Budapesten tartózkodó magyar rezidensekkel van külön csetlistánk, szia, Márti, szia, Márió!; a szállásom a My Home Apartmentsben minimum négycsillagos szerintem, havi 15 euróért még a felnőttcsatornákat is bekapcsolnák nekem : D XD) — ahogyan Csehy Zoltán nevét is említve, akinek egyetemi óráján vendég voltam.

Még gyorsan a sörökről: itt sokkal több helyen lehet jót inni, mint otthon. Nem a „klasszikus”, azaz a mindenütt elterjedt alsó erjesztésű, lager típusúakra gondolok, hanem a felső erjesztésű ale-ekre, ipákra… a 100 sör nevű helyen egy Edith Piaf-ot idéző erős és kiváló ipába botlottam, Je ne regrette rien… a neve — és ez nem holmi ébresztő, mint az Inceptionben. Nem, én semmit nem bánok (vö. a Coen-fivérek Az ember aki ott se volt című filmjének utolsó képsoraival) — a knédli pedig még várat magára, mint az ösztöndíjam utalása.

Szerdán, itt-tartózkodásom nyolcadik napján ismét munkaszünet volt: „a fasizmus elleni harc emléknapja”. Ezt Magyarországon is meg kellene tartani. Az év minden napján. Nem emléknapként. Ahogyan átvehetnénk azt a hazainál jóval erősebb másikra figyelést, kedvességet, melyet napra nap megtapasztalok itt.

A hidakról, a Dunáról; írásról és nemírásról, rajzolásról és festésről majd legközelebb. Egyedül vagyok egy másik országban, és semmi honvágyat nem érzek. „Eltűnni és megkerülni jöttem ide” alighanem. Nem, én nem bánok semmit. És rászóltam egy varjúra, mondja meg Odinnak, még egy ideig maradok.

Szólj hozzá!