Verseny

Hidas Judit prózája a friss Műútból

„Nagyobb ez a változás, mint ha valaki elveszti a szüzességét.
 Úgy eltűnik a félelem, mintha kioperálták volna. Valami más támad fel a helyében.
 Az a legfontosabb valami, ami a férfit férfivá teszi. Emberré.”
 (Ernest Hemingway: Francis Macomber rövid boldogsága. András T. László fordítása)

 

Hűvös szél fújt a faház tornácán, amikor kifeküdtem este a nyugágyba. Jó volt a friss levegőn, bár néha megcsapta az orromat az istállók felől érkező trágyaszag. A hátam már nem sajgott annyira, mint néhány órával korábban, de még nem ment könnyen a mozgás. Bebugyoláltam a lábam és a derekam a kék-piros kockás pokrócba. Néztem a karámot a távolban. A szürkületben alig lehetett látni valamit. A lovakat régen visszavitték az istállóba, megkapták az esti abrakot is.
Épp a kezembe vettem egy csésze lazító teát, amit a jógaoktatóm ajánlott nekem stresszoldásra, amikor Éva állt meg mellettem.
— Leülhetek? — kérdezte.
Rámutattam a szemközti székre. Lerúgta a lábáról a csizmát, amelyet vastag sárréteg fedett, kigombolta a kabátját, és felrakta a lábát az asztalra.
— Fáj még a hátad?
— Már nem annyira — mondtam.
Gyufát vett elő a zsebéből. A fellobbanó tűz megvilágította az arcát. Közel járt az ötvenhez, de még mindig sima volt a bőre. Nem értettem, hogy csinálja. Mindig kerestem az arcán a hibákat, vagy legalább a vágás jelét, hogy megnyugodhassak, de csak a szeme körül látszott néhány apró ránc, ha nevetett.
Évával két évvel ezelőtt ismerkedtem meg egy díjugrató versenyen. Rögtön kiszúrtam, milyen könnyen teremt másokkal kapcsolatot. Bárkihez odasétált, hogy váltson vele pár szót, én viszont mindig a sarokban szorongtam.
Nagyon meglepődtem, amikor egyszer váratlanul megdicsért, hogy ügyes vagyok a lovon. Nem fordult elő gyakran velem. Még néhányszor beszéltünk, mindig nagyon kedves volt, és abban maradtunk, tartjuk majd a kapcsolatot.
De nem tudtuk gyakran összehozni. Sokat jár külföldre, lovagolt húsz éve, én viszont csak néhány éve kezdtem versenyezni. Előtte csak akkor ültem lóra, ha volt rá időm, és úgy tartotta kedvem. Nem akartam a család pénzét ilyen drága sportra költeni. De amikor megszületett a második gyerek, úgy döntöttem, végre olyasmit akarok csinálni, ami örömet okoz.
Éva most itt a közelben nézett magának lovat, én meg hívtam, töltsön velünk egy estét a házban, amit kibéreltünk a férjemmel, Kálmánnal két éjszakára.
— Szörnyen érzem magam a tegnapi baleset miatt — jegyeztem meg halkan.
— Ugyan, mindenkivel előfordul — legyintett.
Jól esett, hogy ezt mondja, bár tudtam, jobb lenne úgy tennem, mintha minden a legnagyobb rendben volna. De folyton attól félek, hiába próbálom titkolni, előbb-utóbb úgyis kiderül; tévedés, hogy egyáltalán itt lehetek.
— Az a baj, hogy nem ez az első eset — folytattam. — Ülök a nyeregben, és képtelen vagyok irányítani a lovat. Múltkor is összekevertem a feladatokat. Pedig, amikor gyakoroltunk, minden simán ment.
— Rutin kérdése az egész.
— Folyton az jár az eszemben, hogy le fogok bőgni.
Sóhajtottam egyet, és ittam egy kortyot a teából.
— Annyira jó, hogy ilyen lazán tudod ezt venni — sandítottam rá.
Halványan elmosolyodott, és az istálló felé nézett. Lámpások világítottak minden boksz mellett, mintha szentjánosbogarak lennének.
— Ha ők nem volnának, nem tudom, mit csinálnék — jegyezte meg halkan.
— Nem jelentkezett? — kérdeztem.
Rágyújtott egy cigarettára.
— Nem. Végül én hívtam fel.
— És?
— Azt mondta, megváltozott benne valami a túl sok elvárás miatt. Pedig csak azt kértem, legyen kiszámíthatóbb, mikor lehetünk együtt — mondta.
Megérintettem a karját, de azért jó volt hallani, hogy ő, a sikeres nő is szenved valamin.
Elővett még egy cigarettát a kabátzsebéből.
— Ritka az olyan kapcsolat, mint a tiétek — szólalt meg hirtelen.
Sóhajtottam egyet.
Rám nézett.
— Talán tévedek?
— Nem is tudom…
— Néha én is elgondolkodom, mennyire jó ez nekem. Nem járunk kettesben sehova, nem ismeri a lovamat, az edzőmet, a lovardát, nem ismeri a barátaimat, sem az ellenségeimet. Olyan, mintha félig engem sem ismerne.
— Miért?
— Amikor elkezdtem a lovaglást, hagyta, hogy akár hétvégénként is eljárjak az edzésekre. Csak annyit kért, ne kelljen ebben részt vennie.
— Most mégis itt van.
— Ez az első alkalom.
— Jó apa, jó férj, szép házatok van.
— Igen.
— Másnak még ennyi se jut…
Ránéztem, ő hallgatott. Talán igaza van, és csak túl sokat akarok, jutott az eszembe, és egyszerűen el kellene feledkeznem erről a szorító érzésről, amely folyton a gyomrom környékén mocorog. Az is lehet, hogy egyszerűen nem vagyok normális.
— Nagyon rossz, hogy nem értékel — mondtam végül.
Halványan elmosolyodott.
Ekkor nyikorogva kinyílt a szúnyoghálóval bevont teraszajtó. Recsegtek a deszkák minden mozdulatnál, a lépések ritmusa jellegzetes volt. Felismertem volna száz közül is.
Kálmán jött oda hozzánk. A lába alatt döngött a padló. Három doboz sör volt a kezében.
— Fájdalomcsillapítót vettem be — ráztam a fejem. — Bár az is lehet, hogy el sem megyek holnap — néztem óvatosan Évára.
— Ne hülyéskedj! — szólt rám Éva. — A lóra figyelj, semmi másra, ennyi az egész.
— Neki aztán mondhatod — szólalt meg Kálmán olyan hangosan, hogy hallhatták a szomszéd faházban is.
Odaadta az egyik sört Évának, aztán felém nyújtotta a másikat.
— Szerinted igyak? — kérdeztem tőle óvatosan.
— Próbáld meg eldönteni, drágám — válaszolta Kálmán.
Éva gyorsan a szája elé kapta a sört, hogy ne lássuk az arcán átfutó mosolyt.
Kálmán egy hajtásra kiitta a kezében lévő italt. Mindennel ezt csinálja, jutott az eszembe, habzsolja az ételt, aztán prédikál a gyereknek, hogy úgy eszik, mint a disznó.
Éva is a szájához emelte a sört, majd hozzám fordult.
— Na, igyál velünk — mondta.
Végül mindhárman koccintottunk. Belekortyoltam a sörbe.
— Hát ilyen az én feleségem — fordult Kálmán ismét Évához. — Pedig jó anya, csinálja a kis dolgait is, csak olyan bizonytalan, és folyton szenved valamin. Teljesen az anyjára ütött. Ne tudd meg, mennyit tudnak ezek rágódni a semmin.
— Az semmi, hogy leestem a lóról? — csattantam fel.
— Nem erről van szó — folytatta Kálmán. — De mintha itt lenne a világ vége. — Egyszerűen nem értem, miért kell a legapróbb dologból is végzetes tragédiát gyártani — folytatta.
Kálmán hátradőlt a székével, majd hintázni kezdett. A szék egyik lába közel volt a deszkapadlók közötti réshez. Ha becsúszik a székláb, egész biztos hanyatt vágódik, jutott az eszembe. Először figyelmeztetni akartam, de aztán úgy döntöttem, mégsem.
— Erről beszélek — mondtam Évának, és felálltam a nyugágyból. — Én megyek aludni.
Mozdulatlanul nézték, ahogy bebicegek a házba. Először meg akartam fürdeni, de végül reggelre halasztottam. Gyorsan elaludtam, aztán egyszer csak arra ébredtem, hogy Kálmán hátulról magához húz. Simogatni kezdte a mellem. Nem toltam el a kezét.
— Miért csináltad ezt? — kérdeztem tőle hirtelen.
— Mit?
— Miért kellett így beszélned Éva előtt?
— Nem mondtam semmit.
— Dehogynem.
— Ne légy már ilyen érzékeny — intett le.
Talán igaza van, gondoltam, talán tényleg nem kellene minden apróságon kiakadnom. De közben valamiért átfutott az agyamon, milyen lenne, ha váratlanul meghalna. Mondjuk szívinfarktust kapna. Aztán magamra szóltam, hogy egy rendes ember ilyesmit nem gondolhat.
— Bírom ezt a nőt — váltottam témát.
— Nincs vele gond, de nem hiszem, hogy szeretnél a helyében lenni.
— Miért?
— Még sosem láttam olyan nőt, akit boldoggá tettek volna a szakmai sikerei. Az ilyenek előbb-utóbb farkat növesztenek.
Kálmán a sötétben kigombolta az ingem, és simogatni kezdett. Az ujjai leginkább kolbászra emlékeztettek. Először a mellem tapogatta meg, aztán a hasam, majd a lábamat is, végül belelihegett a fülembe, és beledugta a vastag nyelvét. Közvetlen közelről hallottam a nyálcsattogást. Émelyegni kezdtem, miközben az járt a fejemben, vajon tényleg kizárja-e egymást az otthoni boldogság és a szakmai siker, és hogy nekem kijutott-e egyáltalán valamelyik.
— Képzeld, az egyik nap megdicsértem Zsuzsit, milyen jól néz ki. Erre rám szólt, ne mondjak ilyet, neki vannak a világon a legrondább lábai — jutott hirtelen az eszembe, miközben törölgetni kezdtem a fülemből a nyálat.
— Volt kitől tanulnia — jegyezte meg Kálmán.
— Nincs sok okom arra, hogy büszke legyek magamra.
A férjem abbahagyta a simogatást, és rám nézett.
— Sosem találkoztam nálad betegebb nővel.
Felültem az ágyban, és szembefordultam vele.
— Azt hittem, büszke vagy rám.
— Így azért nehéz — mondta. — Bekerültél ide is, mit akarsz még?
— Más már külföldre jár, országos bajnokságokon versenyzik ennyi idősen.
— Későn kezdted a pályát, gyerekeket szültél. Miért nézegeted mindig a pohár üres felét?
— Mi van, ha ez sem fog sikerülni?
Sóhajtott, és felpattant az ágyból.
— Most hová mész? — kérdeztem.
Nem válaszolt. Kiment a fürdőbe. Forróság öntötte el az arcomat. Szédülni kezdtem, miközben a víz csobogását hallgattam. Kálmán sokáig szeret fürdeni. Hosszan áztatja magát a forró víz alatt. Amikor kijön, a bőre élénk vörös színű. Aztán vizes lábbal végigtrappol a szőnyegen, látszanak a lábnyomai, mint egy vaddisznónak az erdőben. Vajon meddig bírjuk ezt így? Meddig tudom titkolni, valójában milyen vagyok? Szerencsére a gyerekek fontosak neki. Miattuk nem hagyna el, legalábbis egy darabig.

2.

Másnap reggel korán ébredtem. Már egy ideje félálomban forgolódtam az ágyban, pisilnem kellett, csak nem volt erőm felkelni. Végül kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Kálmán nincs mellettem.
A vécébe indultam, amikor megláttam a folyosóról, hogy a nappaliban Évával beszélget. Párnák hevertek a földön szanaszéjjel. Éva egy szál pólóban könyökölt a nyitott kanapén. Kálmán alsógatyában ült a szemben lévő fotelben, és egy bögrét szorongatott a kezében. Kávéillat szállt a levegőben.
— Rendes tőled, hogy eljöttél. A legtöbb férfi biztos, nem lenne ilyesmire hajlandó – hallottam Éva hangját.
Kálmán megvonta a vállát, közben a tarkóján vörös csíkok jelentek meg a dicsérettől.
— Néha belefér — vetette oda flegmán. — Bár nem bírom ezt a pofavizitet.
— Megértem — mondta Éva.
— Meg engem marhára nem érdekel ez az egész.
— Legalább hagyod, hogy Anna szabadon csinálja a dolgait. Ez is nagy dolog.
— Szerinte jobban kellene érdeklődnöm a dolgai iránt.
— És te mit gondolsz?
Kálmán ismét megvonta a vállát.
— A szabadidőm a családomé. Igyekszem velük sok időt tölteni.
— Ilyet is ritkán hall az ember. Anna annyi mindent kap tőled.
Kálmán ránézett, és megvakarta a füle tövét. Éva elmosolyodott, majd megérintette Kálmán karját.
— Nem könnyű a nőkön kiigazodni, ugye? — kérdezte, és a férjemre nézett.
Kálmán nem húzta el a kezét, csak ült görbe háttal, a nyakán lévő vörös csíkok még élénkebbé váltak.
Lüktetett a halántékom. A szívem a fülemben dobogott. Egy pillanatra behunytam a szemem, aztán mély levegőt vettem. Tapogatózva indultam vissza a fürdőbe. Megreccsent a padló a lábam alatt.
Belenéztem a tükörbe. A bőröm szürke volt, a szemem fénytelen, a hajam a fejemhez tapadt. Úgy néztem ki, mintha a koromnál tíz évvel idősebb lennék. Remegett a gyomrom, gyengeség fogott el. Megkapaszkodtam a kádban, majd nagy nehezen beleültem. Kinyitottam a vizet, és magamra engedtem. Ettől egy kicsit kitisztult a fejem. Eszembe jutott, hogy akkor is gyakran szédülök, amikor lóra ülök. Gyógyszert most nem vehettem be a verseny miatt, viszont beugrott egy meditációs gyakorlat, amit a jógaoktatóm mutatott a csoportunknak.
Megtelt a kád vízzel. Elzártam a csapot, és behunytam a szemem. Igyekeztem egyenletesen lélegezni. Először a kinti zajokat hallgattam, aztán a körülöttem lévő neszekre koncentráltam, majd arra, ahogy a levegő ki-be jár az orromon. Amikor beszívom, hűvösebb, amikor kifújom, forróbb. Láttam magam a lovon a pálya közepén. Láttam a lovam szemét. Nyugodt volt a tekintete. Nyugodt voltam én is. Megcsináltuk az átlót, aztán a középvágtát, a félnagykört és az ügetést is.
Kiszálltam a kádból, alaposan megtörölköztem, közben továbbra is próbáltam egyenletesen lélegezni. Vártam pár percet, hogy magamhoz térjek, aztán felöltöztem, elővettem a krémet, az alapozót, a pirosítót, kihúztam a szemem, kifestettem a szempillám. Megszárítottam a hajam és megfésülködtem. Újra a tükör elé álltam. Elmosolyodtam.
Kiléptem a nappaliba, köszöntem Kálmánnak és Évának.
Bekapcsoltam a vízforralót. Összedobtam egy gyógyteafőzetet.
A hátam csak most jutott az eszembe. Megállapítottam, hogy egyáltalán nem fáj.
— Hogy döntöttél? — fordult felém Éva.
Megrándult az arcom.
— Hogy érted? — kérdeztem a lehető leghiggadtabban.
— Indulsz ma?
— Persze — jelentettem ki, mintha nem is érteném, mire céloz.
Éva lopva Kálmánra nézett, de ő úgy tett, mintha észre sem venné. Felállt a fotelből.
— Mennyi időnk van még? — kérdezte a férjem.
— Én egy óra múlva indulok — mondtam neki, azzal átléptem a földön heverő párnákon. — Ezt addig rendbe tennéd? — fűztem hozzá a szétdobált holmikra mutatva.
Bementem a hálóba a ruháimért.

3.

Tizenegykor kezdődött az L1-es program, amelybe én is beneveztem. Mielőtt felszálltam a lóra, Éva odajött hozzám. Szűk lovasnadrág, galléros póló volt rajta, az arcbőre ismét bosszantóan friss és üde volt.
— Ne haragudj, de fél tizenkettőre beszéltem meg a tenyésztővel a találkozót.
— Semmi gond — válaszoltam.
— Vigyázz a nyeregben a hirtelen mozdulatokkal. Fájdalomcsillapítót vettél be?
— Ne aggódj miattam — mondtam neki.
— Köszönöm a meghívást.
— Igazán nincs mit — válaszoltam anélkül, hogy ránéztem volna.
Épp indult, amikor még gyorsan utána szóltam.
— Tudod, egy kicsit féltem, hogy nehezen boldogulunk majd hármasban. Egy szingli nőnek nem lehet könnyű egy veszekedő házaspárral… De úgy látom, feleslegesen aggódtam — mosolyogtam rá a lóról.
Hunyorogva fürkészte az arcom, aztán elhúzta a száját, hátat fordított, és elindult a kijárat felé.
Forró volt a talaj, a levegő remegett, a nap égette a bőrömet, ahogy pályára léptem. Hunyorogva körülnéztem. Csak néhányan lézengtek a sároskői nézőtéren. Pár rajongó olajos hordók tetején ücsörgött, és Boldogkőháza zászlóját lengette. Kálmán a padon ült az első sorban trikóban és rövidnadrágban. A homlokán izzadtság gyöngyözött.
A lovam topogott alattam, néhányszor kiugrott oldalra. A gyomrom még mindig remegett, de határozottan tartottam a szárat, aztán derékkal és a csizmámmal elindítottam Derest.
Szabályosan körbesétáltunk a pályán a négyszög körül. Aztán belovagoltam középre. Megálltunk köszönni az x-nél. Ismét elindultunk, nemsokára az átlóváltás következett. Deres mindent megcsinált, csak néha ellenkezett. Ilyenkor hajtottam tovább. Még hátra volt az ellenvágta, a középvágta, aztán ismét egy félnagykör jött, és a munkaügetés. Deres végig ment az összes feladaton. Végül bekanyarodtunk középre. Elköszöntünk, majd lépésben elhagytam a pályát a lóval.
A nézők döngették az olajos hordókat. 70,25%-ot kaptam, és ezzel bekerültem a legjobb ötbe a sároskői bajnokságon.
Kálmán átkarolt, amikor leszálltam a lóról.
— Tudtam én, hogy menni fog — lihegte a fülembe.
Nem viszonoztam az ölelését.
Amikor elengedett, elvezettem a lovat. Az istállóban megsimogattam, és adtam neki egy kockacukrot.
Egy óra szünet után az L4-es program következett. Ebben a kategóriában harmadik lettem, és ezzel bejutottam a megyei versenyre.
Este beültünk a sároskői kisvendéglőbe, hogy megünnepeljük a győzelmet. Vacsora után Kálmán rendelt egy pálinkát mindkettőnknek. Hallgattunk, amíg a pincér kihozta az italokat. Kálmán a szalvétát szurkálta a fogpiszkálóval.
— Mindig tudtam, hogy te sok mindenre képes vagy — mondta, amikor koccintottunk.
Halványan elmosolyodtam, de nem válaszoltam.
— Ahogy elnéztelek, eszembe jutott, milyen sokra vitted azóta, hogy megismertelek. Egy igazi nő ült ma azon a lovon.
— Hát persze — válaszoltam, és a cipőm orrát bámultam.
Már épp nyitottam a szám, hogy rákérdezzek, mi is történt hajnalban, de aztán Jenőre gondoltam.
— Bárcsak bennem is lenne ennyi szorgalom és akarat — folytatta komoran.
— De hát te olyan ügyes vagy.
— Ugyan, mit tettem le én az asztalra az utóbbi években — legyintett.
Megfogta a kezem. A tenyere puha volt és izzadt.
— Azt hittem, boldoggá tesz, ha jól megy az üzlet.
— Az csupán kötelesség — nevetett fel keserűen.
Kiitta a maradék kávéját, majd határozottan felállt, hogy fizessen.
Amikor hazaértünk, még kiültünk a teraszra, de hamarosan aludni mentem. Ő még lezuhanyozott, aztán bebújt mellém az ágyba. Megint átölelt hátulról.
— Inkább holnap — mondtam neki.
— Holnap is.
Felé fordultam, fürkésztem az arcát a félhomályban. Mély barázdák szántották a homlokát, a szeme alatt sötét árkok voltak.
— Mi van veled? — kérdeztem tőle.
Nem válaszolt. Csókolgatta a nyakamat, a fülemet, az arcomat. Aztán egyszer csak megszólalt.
— Ugye sosem fogsz elhagyni egy menő lovas miatt?
Úgy nézett rám, mint egy riadt kisfiú.