friss műút

-ról, -ről

Reichert Gábor

Reichert Gábor

1987-ben született Tatabányán. Az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa, az Új Forrás kritikarovatának szerkesztője.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Reichert Gábor: Két székely elmegy a kocsma előtt
Székely Csaba: Bányavidék. Magvető, 2013
2013. augusztus 18.

13.08.18.szekely_csaba_boritoSzékely Csaba drámatrilógiájának egyik fontos írói programpontja a napjaink Erdélyéről és erdélyi lakosságáról élő sztereotípiák koncepciózus lebontása. A Bányavidék első darabjának (Bányavirág) főszereplője például csakis a községbe látogató anyaországi televíziós riporterek kedvéért veszi fel székelyharisnyáját és mondja bele a kamerába a dimbes-dombos erdélyi romantikáról szóló maszlagját; a székely furfangot emlegető történetek cáfolataként a Bányavakságban a román rendőr ver át mindenkit, amiért végül az életével kell fizetnie; a Bányavíz perverz papja pedig hiába prédikál a helyi magyar kisebbséget összetartó szolidaritásról, ha azt éppen ő maga gyakorolja a legkevésbé. Súlyos vádakat fogalmaznak meg Székely Csaba kamaradarabjai, azt azonban túlzás lenne állítanunk, hogy az olvasó/néző komolyabb leleplezés szemtanújává válhat általuk: annak feltételezése ugyanis, hogy a határon inneni és túli lakosság még ma is egységesen valamiféle megtestesült népmeseként tekint Erdélyre, ugyanúgy túlzott sarkításnak tűnik, mint maguk a művekben pellengérre állított hamis sztereotípiák. E berögződések némelyike azonban érdekes módon éppen hogy alátámasztást nyer a drámákban: a prototipikus erdélyi magyar férfi kapcsán gyakran emlegetett pálinkásüveg például legalább olyan meghatározó szerepet tölt be mindhárom mű színpadképének kialakításában, mint az asztal vagy a székek. A szerző tehát vállaltan egyoldalú, szigorúan a bemutatott szűk közösség gyarlóságait analizáló látleletet tár elénk a Bányavidékben, amivel azonban nemcsak ennek az elképzelt szűk közösségnek a defektusaira próbálja felhívni a befogadó figyelmét — nagyon is létező társadalmi folyamatok tragikus karikatúráját igyekszik lefesteni általa.

A szövegekben tett pár szavas utalások nyilvánvalóvá teszik, hogy a trilógia darabjai ugyanazon a névtelen, földrajzilag pontosan körül nem határolt erdélyi településen játszódnak. Az egyes epizódokban előrehaladva jól érzékelhetjük a helységben élők fokozatos szellemi, erkölcsi és fizikai leépülését. Történeteink idejére mindennapossá váltak itt az öngyilkosság különféle módozatai, melyeknek abnormálisan magas száma (és a faluból a városokba irányuló nagyfokú elvándorlás) miatt a helyi népesség mérete egyre elenyészőbbé válik (a harmadik drámából megtudjuk, hogy a falu az addig büszkén viselt községi rangját is elveszíti), az itt maradottak között pedig tulajdonképpen senki nincs, akinek mentális állapotával minden rendben volna. A Bányavidék szereplőinek elkeserítő élettörténetei önmagukban is magyarázatot adnak az egykor bányatelepként létrejött, a tárnák lezárása után viszont gyors amortizációnak indult település végső tönkremenetelére. Fontos észrevennünk, hogy mindhárom mű félig-meddig értelmiségi közegek válságáról tudósít: a Bányavirág az egykori bányaigazgató családja és a falu orvosa, a Bányavakság a jelenlegi és a jövőbeli polgármester, a Bányavíz a plébános és a tanító életének egy-egy különösen jellemző pillanatát beszéli el. A trilógia darabjaiból megismerhető szűk falusi „elit” tagjai minden illúziójukkal leszámoltak, és nem tudnak, de nem is igazán akarnak megszabadulni a rájuk telepedett általános nihiltől. Ahogy Mihály, a Bányavirág orvos-szereplője jegyzi meg rezignáltan a dráma vége felé: „[B]elefáradtam a hajszába, s abba, hogy egy normális életre vágyjak. De tudd meg, Iván, nincsen olyan, hogy normális élet. Hiszed-e, hogy nincsen? Csak élet van.” (61)

A trilógia darabjai nagyjából azonos sémára épülnek, ezt a szerkezetbeli rokonságot pedig már a szereplők neveiből levonható következtetések is jól illusztrálják. Ugyanis mindhárom egyfelvonásosban „I” betűvel kezdődik a kialakult állapotokba belenyugvó, sőt adott esetben azokat előidéző szereplők neve (Iván, Ilonka, Illés, Irma, Ince, Iringó, Izsák, Izabella, Ignác, István, Imola és Irén), míg a más kezdőbetűjű nevet viselő karakterek (mindegyik szövegben egy-egy van belőlük: Mihály, Florin és Márton) eleinte próbálják magukat valamilyen módon kivonni a falu kimondatlan törvényeinek hatálya alól. A Bányavidék olvasható ez utóbbi drámaalakok bizonytalan kitörési kísérleteinek kudarckrónikájaként is, hiszen Mihály és Márton végül is kénytelenek lesznek belenyugodni abba, hogy semmilyen módon nincs számukra kiút ebből a világból (előbbi az öngyilkosságról, utóbbi a faluból való megszökésről mond le), az eleve nem ebbe a közösségbe tartozó Florin pedig holtan végzi a polgármester házában, amikor a faluban eluralkodó korrupció felszámolására tesz kísérletet.

Persze nem állíthatjuk, hogy ez az egyetlen helyes olvasási mód, amelyet a darabok felkínálnak, mint ahogy azt sem, hogy a „nem I betűs” szereplők lennének az egyes művek abszolút központi figurái. Székely Csaba ugyanis — erre maga is utal a kötet végére illesztett köszönetnyilvánítás-áradatban — elsősorban a csehovi színház eszköztárát adaptálta trilógiájára, ami talán leginkább a művek sajátos egyenletességében, vagy ha úgy tetszik, középponttalanságában érhető tetten. Ennek egyik legfontosabb hozadéka, hogy nem igazán lehet fő- és mellékalakok kategóriáiba sorolni a drámákban feltűnő személyeket, hiszen mindannyian megkapják saját — a lehetőségekhez mérten legalábbis —, meglehetősen részletesen kibontott előtörténetüket és egyénített vonásaikat, amelyek nagyjából azonos mértékben érvényesülnek az egyes szövegekben. A megkülönböztető személyiségjegyek — amelyek gyakran a drámaalakok nyelvhasználatán is rajta hagyják a nyomukat — a legtöbb esetben igazán árulkodó módon jellemzik azok viselőit. Izsák harsány, komikusnak ható irredenta lózungjai például könnyen elképzelhetővé teszik a karikaturisztikus, a valóságtól mégsem annyira elrugaszkodott figurát: „Izsák: Azt csiripelik, hogy a nemzetáruló bátyád képes volt idehívni egy szőrös oláht. Iringó: Egy mit? Izsák: Oláht. Hot. Oláhot. Na. Iringó: Eléggé érzékenyek lettek mostanság azok a madarak politikailag. Izsák: Lehet, hogy azok lettek, lehet, hogy nem. A tény mégiscsak az, hogy a büdös bátyád idehívott egy nemzetáruló oláhot. Vagy vicaverza, vagy mi a fasz” (83–84); Irén, az idős házvezetőnő Alzheimer-kóros tüneteit frappánsan tükrözi az a megoldás, hogy a legtöbb mondatát ugyanúgy fejezi be, mint ahogy elkezdte: „Ennek meg mi baja van ennek?” (158), „Ami azt illeti, nincsen is nekem szemüvegem, ami azt illeti” (179), „Azt hiszem, kicsit elbóbiskoltam, azt hiszem” (186) stb.; és emlékezetes marad Florin (teljesen csak a mellékelt szójegyzék használatával megérthető) román–magyar keverék-beszéde is, de tulajdonképpen érdemes az egész trilógia alaphangját adó, káromkodásokkal gazdagon operáló rontott nyelvet kiemelnünk mint Székely egyik legfőbb írói teljesítményét. Szemléletes, e nyelvfelfogás sok lényeges elemét magába sűrítő példaként hozhatjuk fel a Bányavirágból Illés búcsúlevelét (amely egyébként azt is látni engedi, hogy szerzőnk poétikájára rendkívüli hatást gyakorolt a fülszöveget jegyző Parti Nagy Lajos munkássága): „Kedves Irma! Mire ezt a levelet olvasod, addigra én már a másvilág rögös útjain kalandozok. Ezennel véget ér hosszú, közös hajózásunk a házasság tengerén. […] Arra kérlek, hogy vigyázz a jószágra s a gyümölcsösökre. Tudom, hogy jobb volna neked, ha Ivánnal kötnéd össze életed fonalát. Ha ez a fonál összekötődik, akkor vigyázzatok ketten a jószágra s a gyümölcsösökre. Én nem vigyázhatok reá, mert már elszólított a halálnak árnyéka a völgybe. […] A doktor úgy becsülte, legfeljebb fél évem van még hátra. Bár neki elég szar becslései vannak.” (54–55)

Ugyancsak csehovi örökségként értékelhetjük a drámák cselekményvezetésének tudatosan vontatottá tételét: hiába várnánk bármiféle, az addigi eseményeket betetőző drámai csúcspontot, egy-egy szöveg befejezéséhez érve azt kell tapasztalnunk, hogy végeredményben sohasem történik túl nagy eltérés a kezdőképek által megjelenített állapotokhoz képest. (Kivételt jelenthetne ez alól a Bányavakság, a Florin meggyilkolását követő zárójelenet azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy Izsák és Ince megússzák a gyilkosságot minden különösebb következmény nélkül.) Nagyon pontosan mutat rá a Bányavidék világának változ(hat)atlanságára a trilógia cselekményének statikussága, de azt is meg kell jegyeznünk, hogy helyenként sokat levonnak az adott mű élvezeti értékéből a történet előrehaladását szándékosan megakasztó — jellemzően félrehallásokra és -értelmezésekre, esetleg az előzőleg elmondottak szó szerinti ismétlésére építő — üres poénkodások. Erre csak egy példa a Bányavirágból: „Iván: Lehet, hogy nem voltál annyira lerészegedve, de a mutuj ábrázatodat nem tették volna ki az antialkoholista verseny plakátjára, arról meg vagyok győződve. Mihály: Miféle hülyeség ez, hogy antialkoholista verseny? Nem is létezik olyan, hogy antialkoholista verseny. Iván: Lehet, hogy nem létezik, de ha létezne, nem tennék ki a mutuj ábrázatodat a plakátjukra.” (56) Persze nem lehet eltagadni az efféle olcsó szellemességek szcenikai hasznosságát: színházi előadásban ezek a jelenetek nyilvánvalóan sokkal jobban működnek, hiszen az alapvetően sötét tónusú ábrázolásmódot ellenpontozzák (tragi)komikus hangoltságukkal.

Nem csoda, hogy a Bányavidék darabjai kötetben való megjelenésük idejére már jelentős színpadi sikerre tettek szert. Székely Csaba műveinek világát nem csak a szerző által felvázolt állapotokat valóban megtapasztalók találhatják ismerősnek: mintha arról (is) próbálnának beszélni ezek a drámák, hogy a legelemibb emberi szolidaritás hiánya előbb-utóbb bármelyikünket az itt megismertekhez hasonló helyzetekbe sodorhat.

Megjelent a Műút 2013040-es számában

Hozzászólások, visszajelzések

Pingback küldője: Székely Csaba, Bányavidék, Drámatrilógia, Magvető, Budapest, 2013 | critica nova
Ideje: 2013-08-18, 11:40

[…] Gábor, Két székely elmegy a kocsma előtt, Műút, 2013. 08. […]

Pingback küldője: Apokrif-szerzők más folyóiratokban (2013. augusztus – folyamatosan frissítve) | Apokrif Online
Ideje: 2013-08-19, 11:58

[…] egy-egy kritikát, előbbi (Székely Csaba Bányavidék című kötetéről) itt olvasható: Két székely elmegy a kocsma előtt. A FÉL Online két szerzőnk könyvkritikáját is közli: Nyéki Gábor Potozky László, míg […]

Pingback küldője: Székely Csaba, Bányavidék, Drámatrilógia, Magvető, Budapest, 2013 « Critica Nova
Ideje: 2013-08-24, 12:36

[…] Gábor, Két székely elmegy a kocsma előtt, Műút, 2013. 08. […]

Szólj hozzá!