Rácz Leonóra: Meghalsz te is, Esti…


Meghalsz te is, Esti
Te, ki szürke kis szállodák éjeinek lovasa vagy
Te, ki a halállal karöltve csavarogtál macskaköves, kacskaringós utcácskákon
Hol virágillattól és szökdöső fényfoltoktól ázik az éjjel
És kacagtatok e cicomás, sáros, furcsa földvilágon
Meghalsz, Esti, pedig láttál mindent
Láttad a szépséget, és a szépségben a romlást
A való torzában az igaz ragyogást
Mint fenséges, szoborszerű vázat
Melyre elemenként épült színtiszta alázat
Az élet iránt.
Esti, mesélj, mondd, miket láttál
Mikor a színes kendőkbe, maszkba öltözött Velencében jártál?
Franciaország lágy riviéráin milyen illatúnak érezted a selypen susogó, karcsú levendulát?
Dobogott-e szíved szilajul, mikor a véletlen hevében megcsókoltad azt a halovány szolgálólányt, puritán porcelánbabát?
Szavad csak szó, mint bármi más
De szavad mögött lángolás
És az élet sokszínű szirmai nagy füsttel égnek el gyönge szíved rettentő lángjai közt;
Talán el se hinnéd.
Kornélom, mindenki Kornélja lettél
Látod, enyém is, és ha most itt lennél
Engem is, őket is pont ezért megvetnél
És gesztenyebarna hajadat borzolva kiáltanál farkast
Fordítanád el bús fejed, szép, szürke szemed tőlünk
És a tengert néznéd áhítattal, csak a tengert.
Törött, torzító tükrökbe ha belenéztél
Az szabályosan mutatta áradó alakod
Domború homlokod
A lázadó.
És még így is meghalsz te is
Kifordított Dávid és Góliát
Elnagyolt Kosztolányi, kié hatalmas, csendes hála.
Magas lényed elenyész poros könyvekben, bezárt antikváriumok polcain
Szemed kifordul, és egy tükörre tapad holtodban
Tébolyultan rohansz, csendesen elroppansz nyakkendőben, frakkban, hófehér ingben
Végtelen folyosókon
Fénysugárként tükörről tükörre pattansz
Mígnem ott leszel megint
Ahol megszülettél
Frakkban, ingben, meztelen
Szemtől-szemben magaddal
És az élet elmereng
Barna üvegcséből tabletta a földre hull
És kialvó lényed mellett landol.
Meghalsz te is, Esti.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük