I
A leghosszabb kapcsolatom,
magyarázom majd húsz év múlva,
huszonkét éve kezdődött
és most is tart. De nem úgy,
csak mint a jel, egymás homlokán.
A leghosszabb kapcsolatom,
így húsz év múlva, nem volt soha.
Csak mint a vér a hálózsákon,
hogy neve van, egy betű.
A leghosszabb kapcsolatom
húsz év múlva lesz csak felismerhető,
amikor már hosszú története lesz,
szaga, éneke, kávésbögréje,
helye a polcon, szaktudása,
tervrajzok egy szürke házra,
„hogy lehetséges legyen,
ami mindig lehetséges volt,
a lehetetlen”.
A leghosszabb futam
húsz év múlva lesz, az életemért,
húsz év múlva, a méretekért,
amire két város képes,
ennyi év távlatából, így nőni
és összemosódni, mert világos lesz:
ez a két város mindig egy volt,
ahogy valamiképpen a többi is,
ahogy mondanám: „mindörökké”.
A leghosszabb húsz év múlva
végigmegyek a Napoca utcán,
végig a Sárbogárdi úton,
végig a vonat, ahol a töltésen
déltől estig téptünk,
ahol a parkban a padon.
Ez a vonat nem visz utasokat,
azaz csak utasokat visz,
csak József Attilákat, csak Öcsiket,
csak az ágyam, ahova fekszel.
És egy ideje nem tudod kialudni magad.
A leghosszabb kapcsolatom
egy szó lesz húsz év múlva, és.
Nő és férfi, ülnek fenn a várban.
És ülnek Kolozsváron, egy padon
a Matyitéren. És magányos vagyok.
És magányos vagy. És ez a
közös magány kávét főz reggel,
takarít az unalomig. És ősz.
Húsz év múlva tavasz,
vér a testünkben, hálózsák.
„És a bal kezem nem tudja,
mit csinál a jobb”, ahogy
a vér megfordul az agyamban,
a szívemben, a faszomban,
a talpamban, nincs több csomagom,
csak ez. És.
Mennyit látott,
elgondolom, így tekerek egy cigit,
lenyelek mindent, mint a bálnák,
a bálna úgy kezdődik,
hogy lenyelte a szívét.
Azért ilyen nehéz, rárakódnak
sziklák, emberek, fosszíliák.
Jónás a hallban, húsz év múlva,
cigarettázik és magyaráz,
túl az n-edik hitvesztésen,
megtérésen, hozzám már hűtlen lettek.
II
Nem változik semmi, epizódok vannak,
tulajdonképpen mindegy, „én már
csak megyek, pedig istenemre,
milyen kedves fiú voltam.” Olvasom
húsz év múlva és emlékezni fogok
a hóesésre, ezen a télen alig volt,
meg egy másik télre, ahogy
a lámpák fénykörében elhull.
Sziromhullásra, ezen az udvaron.
A vér hallgat, kitörne pedig,
kitörik, aztán le is hűl,
vulkán a tenger mélyén,
kísérni fog Triesztben,
Orbetellóban, Mariglianóban,
Budaváron és Kolozspesten.
Nincsenek dolgaim, vagy csak
mindenhol megtalálom őket,
és a halottak nem hagynak cserben soha,
mert egyszer már alaposan cserbenhagytak,
a szeretőim nem hagynak cserben soha,
mert százszor cserbenhagytam őket,
nem hagysz cserben soha,
mert kiengedtem a vérünket a tengerbe,
mert befejeltem a sziklát, mint Mózes,
és azóta is folyik, hogy ne jusson el soha
az ígéret földjére, a törvény ára ez,
azóta is folyik, néha elhagy hosszú időre,
amíg megint elém kerül egy kertben,
egy parton, egy utcán, beszél hozzám.
„Ha egyedül főzöm a kávét,
elkerülhetetlen, hogy egyszer
neked fogom főzni a kávét,
amíg fekszel, az az ágyam.”
Végül csak a tenger fogadja be,
ahogy a folyót, a bálna szívét, a földet,
még tavasz előtt elkezdek élni neked,
de most csak az elején vagyok,
ez volt az első éjszakánk,
amiben megfordítottuk a homokórát
és elkezdtünk számolni
a dolgok esetlegességével.
A leghosszabb kapcsolatom,
magyarázom majd húsz év múlva,
huszonkét éve tart a vérrel,
de már nem emlékszem pontosan,
negyvennégy éve csak megyek,
végig egy régről ismert utcán,
nyolcvannyolc éve az elején vagyok,
pedig ez volt a leghosszabb futam,
százhetvenhat éve csak ülünk,
a lábad vagy a feneked a markomban,
az életemért, ha ott vagy, és reggel.
Megjelent a Műút 2013040-es számában