Szerenád

Anyám pszichiáter, apám pszichopata.
Pocsolyák álma vagyok, zavaros és sekély.
Egyik szemem sír, a másik bölcső.
Minden lépésem holtakon tapos.

A világ minden bizonnyal egy acélbuborék
– keringett bennem a gondolat, míg kezem
az álmomról lekapart rozsdát szorongatta,
mint utolsó gallyat a szakadék fölött.

És akkor az eső énekelni kezdett, valami rég kihalt nyelven,
kamionzúgás, koldusnyögés kísérte, rákos vénlányok
ablakain átszivárgó Kossuth-rádió.

De a közönség süket volt, az ének meg hamis,
el is állt rögtön, mint a teremtés.
Talán pont én voltam a kotta.

Azóta pezsgőtablettává olvadt számban a pillanat,
feloldódott, mint halottban a migrén,

és máig visszacseng bennem a szerenád,
a cseppek millió dialektusában.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük