Vállaid íve összedőlt vadászles,
őrző nélküli őrhely,
Fűzfaágakból fon koszorút ősz hajad lombja köré a magány.
Késsel a tüdőmben fekszek; fuldoklok.
Pedig az orvos azt mondta, a hegyi levegő jót fog tenni.
Markolnám a földet de a hideg sár átfolyik reszkető ujjaim között,
a tavaszi szellő éles pengeként borzolja meztelen testem.
— Csak még egy lélegzetvételt!
Hajamtól fogva emelsz fel, alig élő testemet magad előtt lóbálod akár egy vérző bábot.
Félig megnyúzott, kiszúrt szemű, leszakadt lábú, megrágott aztán kiköpött, büdös, bűnös,
mocskos kis vérző báb.
Egy áldozati bárány.
Egy eltévedt golyó által elejtett szarvasgida.
Féltem tőled, akkor még nem tudtam, hogy nem szereted a vadhúst.
Tekinteted a késre tévedt:
— Hát csak ez bánt téged kis ember?
A penge lassan kicsúszott a bordáim közül, a földre hullt, lassan elmerült a sárban.
Csontos kezed remegő, lila számra tapasztod, közben valami forró csorgott le a hasamon.
Újabb és újabb csepp,
könny, nyál és vér.
Karjaidban két tucat érzelmes közhelynek érzem magam.
És már esik is kint.
Vállaid íve összedőlt vadászles,
őrző nélküli őrhely,
egy halott vadász fekszik a romok alatt, és egy szarvasgida legel mellette.