friss műút

-ról, -ről

Balogh Gergő

Balogh Gergő

(Budapest, 1991) PhD-hallgató az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának Általános irodalom- és kultúratudomány oktatási programján. Kutatási területei közé tartozik a magyar irodalmi modernség története, valamint annak előzményei, továbbá a költészettörténet és -elmélet.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Balogh Gergő: Kritika egy kritikai kiadásról
(József Attila összes tanulmánya és cikke. 1930–1937. Kritikai kiadás, szerk.: Tverdota György – Veres András, József Attila Társaság – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2018)
2019. április 30.

Már pusztán az is jelezheti a Szabolcsi Miklós által sajtó alá rendezett és jegyzetekkel ellátott 1958-as, József Attila értekező prózai írásait magában foglaló kritikai kiadás[1] tudománytörténeti jelentőségét, hogy annak a később érkezők általi — az időközben napvilágot látott filológiai eredmények perspektívájából nélkülözhetetlenné vált — felülvizsgálata és kibővítése csak több évtizedes távlatban válhatott lehetővé, és nem egyszerre, hanem csupán két lépésben történhetett meg. 1995-ben, a költő 1923 és 1930 között írt tanulmányai és cikkei láttak napvilágot,[2] ezeket követi most az 1930 és 1937 között keletkezett szövegek kritikai kiadása. Mind a két kiadás osztozik a Szabolcsi-féle közlési elvek megtartásában, ennyiben pedig örököseinek tekinthetők: akárcsak az 1958-as, mind az 1995-ös, mind pedig a 2018-as kiadás editio maior (vagyis a puszta szövegkritikán túl feladatának tartja a közölt szövegek egy tágabb összefüggésrendszerben való elhelyezését, történeti kontextualizálását).

Amíg az 1995-ös kiadásban a szövegekhez tartozó, vonatkozó háttér-információkhoz, kontextusokhoz stb. való hozzáférést némiképp kényelmetlenné teszi az, hogy a magyarázatok külön kötetben kapnak helyet, a József Attila összes tanulmánya és cikke. 1930–1937 című kritikai kiadásban azok ennél szerencsésebb módon közvetlenül a közölt írások után helyezkednek el, sőt a filológiai szempontból bonyolultabb szövegcsoportok esetében előzetes megjegyzések is segítik az olvasói tájékozódást (Irodalom és szocializmus, Hegel – Freud – Marx). A kritikai kiadás közléseinek alapszerkezete az alábbi sémát követi: József Attila értekezése és az e szöveghez esetleg hozzátartozó változatok, fogalmazványok, töredékek → filológiai adatok → keletkezéstörténet → tárgyi és szövegmagyarázatok → recepciótörténet (irodalomjegyzékkel). A kiadvány nagy érdeme, hogy jegyzeteinek filológiai apparátusa aprólékos és precíz, a kéziratok leírásai részletesek, a szerzőségmeghatározás és a datálás szempontjai meggyőzők. A filológiai jegyzetek, amennyiben a közölt írás több közléssel is rendelkezik, összehasonlító szövegkritikai távlatban jelenítik azokat meg, felhívva a figyelmet a különböző szövegközlésekben igen gyakran megfigyelhető szövegromlásra, és közvetve figyelmeztetve ezzel az e kiadványokra történő hivatkozások filológiai problematikusságára. A József Attila-szövegek konkrét, az életrajzi eseményekre gondot fordító keletkezési körülményeit, eszme-, politika-, irodalom- és kultúrtörténeti hátterét és kontextusait a keletkezéstörténeti részek tárgyalják. Meg kell jegyzeni, hogy ezek a szakaszok irodalomtörténeti szempontból gyakran igen értékes áttekintést is nyújtanak József Attila személyes kapcsolatairól, felvázolva például a költő Babits Mihállyal vagy a Kosztolányi Dezsővel való személyes és szakmai viszonyának történetét és fontosabb tendenciáit.

A kiadvány keletkezéstörténeti részei tartalmilag gyakran metszik egymást, gyakoriak az ismétlések és a variációk. Ez jó megoldásnak tekinthető, hiszen annak köszönhetően, hogy a vonatkozó kontextusok úgymond mindig kéznél vannak, a kiadványban közölt egyes tanulmányok, cikkek jegyzeteinek olvasását nem töri meg a követendő kereszthivatkozások folytonos felbukkanása, melyek száma egy ilyen monstruózus gyűjtemény esetében vélhetőleg több mint ideális lenne. Ugyanakkor érdemes lett volna több figyelmet áldozni a hasonló vagy ismétlődő elemeket megjelenítő szakaszok egységesítésére (vagy máskor éppen a szó szerinti egyezések kiiktatására [például: a Szerkesztői előszó és Veres András bevezető tanulmánya, vagy 1122 és 1309]). Egyfelől egyenetlenség figyelhető meg az idegen nyelvű címmegjelenítés terén (a magyar címváltozat/az eredeti használata). Másfelől az előbbinél komolyabb problémát jelent az, amikor az ugyanarról a személyről szóló ismertetés két esete jelentős eltéréseket mutat. Ez történt például Max Weberrel, akiről egy helyen az alábbiakat olvashatjuk: „Max Weber (1864–1921) német történész, közgazdász; Marx és Durkheim mellett a modern szociológia megalapítója, a társadalomról való gondolkodás antipozitivista fordulatának jelentős képviselője.” (991) Nem olyan sokkal később pedig ezt: „Max Weber (1864–1920) német közgazdász, szociológus, vallásszociológus.” (1053) Túl azon, hogy a két ismertetés más és más szakterületekben találja meg Weber munkásságának tudománytörténeti helyét — és az előbbi részben szinte szó szerint megegyezik a szerzőről szóló magyar nyelvű Wikipédia-szócikkben foglaltakkal: „Karl Marx és Émile Durkheim mellett a modern szociológia alapító atyja[3] —, felfigyelhetünk arra is, hogy Weber halálának éve a két ismertetésben két különböző változatban jelenik meg (1921 és 1920). Az utóbbi a helyes, Weber 1920-ban hunyt el (a Wikipédián amúgy jól szerepel a dátum). Ugyan nem ellenőriztem a kiadvány összes tárgyi adatát, de ez a szembetűnő hiba — és a joggal feltételezhető, jelöletlen, és tulajdonképp mindegy is, honnan származó átemelés úgyszintén (egyébként is: könnyen lehet, hogy a szövegrész a Wikipédián is csak átvételként szerepel) — felvetheti annak kérdését, hogy vajon egyedi/ritka vagy általános/többször visszatérő jelenséggel állunk szemben, mely kérdés felvethetőségének ténye a kiadvány tárgyi–tudományos hitelét már önmagában is csorbítja.

Elmondható továbbá, hogy bár mind a keletkezéstörténeti háttér, mind a tárgyi és szövegmagyarázatok szerepeltetése érthető, üdvös és célszerű, az ezek közötti különbség nem mindig egyértelmű (ennek kiküszöbölésére érdemesebb lett volna a kiadvány messze legjobban felépített — azonban furcsa módon az összes többitől elütő — jegyzetét, a Hegel – Freud – Marxhoz tartozót a többi mintájává tenni). Nem egyszer fordul elő, hogy a keletkezéstörténeti adalékok helye a József Attila-szövegek interpretációjának terévé válik (213; 313; 346; 362; 376–377; 402; 415–416; 423–424; 503–504; 516–517; 578–579; 620–622; 631–633; 814; 849–850; 872–874; 964–967; 985; 1051–1052; 1075–1080; 1174–1175; 1195–1196). A műfaji keretek szétfeszítése más vonatkozásban is megfigyelhető: helyenként — az áttekintés tárgyilagosságától messze sodródva — a recepciótörténet ismertetése vagy a recepcióra tett, tágabb összefüggéseket megidéző utalások az adott jegyzet megírójának/megíróinak meglehetősen egyértelművé tett és szükségszerűen interpretatív véleményét közvetítik (255–256; 262–264; 266; 272; 283; 289; 291–292; 294–295; 300–301; 344; 353; 382–383; 392; 562; 567; 584; 718; 740–742; 777; 826; 910; 1088–1090; 1092–1093; 1097; 1119). Az előbbieket elsősorban módszertani okokból kellett volna visszább szorítani, az utóbbiakat pedig ezek mellett azért is, mert egy recepciótörténeti áttekintésnek, mely egy kritikai kiadás keretein belül helyezkedik el, aligha lehet helyeselhető célja a recepció feletti ítélkezés, legyen az negatív vagy pozitív felhangú. Már csak azért is fontos lett volna a minősítő retorika korlátozását végrehajtani, mert olykor előfordul, hogy a dicséret–elmarasztalás-paradigma több, nem feltétlenül szerencsés ponton is igen különösen érvényesül: akad példa arra, hogy az adott recepciótörténeti jegyzetben (egyik vagy egyedüli) szerzőjének egy vonatkozó írásáról esik szó, méghozzá egyes szám harmadik személyű fogalmazásmódban — tehát a személytelenség retorikáját működtetve —, ám nyilvánvaló elfogódottsággal, a saját munkának kiemelt elismerést juttatva. A dicséret–elmarasztalás-paradigma érvényre jutása amellett, hogy olykor ilyen, némileg komikus hatást keltő szöveghelyeket eredményez (274; 276–277; 292–293; 301; 567), általánosabb következményekkel is jár.

Aki egy kicsit is jártasabb a modernség irodalmának kutatásában, észreveheti, hogy ez a jegyzeteiben kifejezetten koherens eszme-, politika-, irodalom- és kultúrtörténeti képet festő munka választott szerkezeti felépítését kihasználva több helyütt is a József Attila gondolkodásáról szóló diskurzusok bizonyos vonulatait igyekszik finomabb (retorikai elhatárolás, idézéstechnika)[4] és kevésbé finom eszközökkel (dicséret és elmarasztalás) kanonizálni. Mindezzel, noha az korántsem tekinthető általános gyakorlatának, a kiadvány a vonatkozó szakirodalomnak implicit hierarchiáját létesíti (a hierarchiaképzés gyakorlatainak legjobb példáit az Irodalom és szocializmus jegyzetei szolgáltatják). De hozzátartozhat-e ez az editio maior elvéhez még, vagy esetleg olyan helyekre visz, ahol a tét már régen nem csak a József Attila gondolkodását dokumentáló szövegek hiteles változatainak — azok kontextusaira is ügyelő — közreadása és az e szövegekhez való történetileg és ideológiailag egyaránt változó mindenkori viszony megértése?

Túl mindezen a kritikai kiadás jegyzetapparátusával kapcsolatban fontos felhívni a figyelmet arra is, hogy az egyébként akkurátus, hihetetlen anyagmennyiséget megmozgató jegyzetekbe esetenként nem jól alátámasztott, sőt megkérdőjelezhető (220; 223; 313; 363; 620; 964; 968), máskor pedig erősen egyszerűsítő és torzító, igen problematikus megállapítások is vegyülnek. Jó példa ez utóbbiakra, amikor az alábbiak olvashatók a német nemzetiszocialista hatalomszerzés kapcsán: „Ugyanakkor a tőkés rendszer és a fasizmus közötti organikus (ha nem is törvényszerű ok–okozati) kapcsolat valóságos volt […].” (665) Vagy máshol, más összefüggések között: „[József Attila] jogos megállapítása az is, hogy a népművészetet a kapitalizmus tette tönkre.” (504) Megint máshol: „Az általa [vagyis Kozma Miklós által — B. G.] képviselt konzervatív politika jobboldali volt ugyan, de a kultúrában a tehetségre, az alkotás minőségére szavazott a tehetségtelenséggel szemben.” (868–869)

A kiadvány bevezető tanulmányait a szerkesztők jegyzik. Veres András (József Attila értekező életműve recepciója tükrében) és Tverdota György (József Attila gondolkodástörténete) összegző igényű tanulmányai bizonyos értelemben a keletkezéstörténeti, valamint a tárgyi és szövegmagyarázatok, továbbá a recepciótörténeti adalékok kijelölte korpusz mesterszövegeiként is olvashatók. Ezek a tanulmányok nem átlagos értelmezési ajánlatok, hiszen miközben legalább egy, a kétkötetes gyűjtemény életre hívásán dolgozó, szakértőkből álló szakmai közösség felhatalmazásának nyomát viselik magukon — az e közösség által hallgatólagosan elfogadott tudományos álláspont képviselőiként —, autoritásukat az állításaikat keretező kontextusból, végső soron a kritikai kiadások hosszú sorának tudományos hiteléből is nyerik. Mint ilyeneken, reprezentatív funkciójuk miatt rendkívül sok múlik: a József Attila összes tanulmánya és cikke… perspektívájából ezek az értekezések testesítik meg a gyűjtemény vonzáskörzetébe vont szövegekhez való közelítés adekvát paradigmáit.

Veres a József Attila gondolkodásához való közelítés egy közvetett, ám a tudományos praxisban megkerülhetetlen jelentőségű stratégiáját tárja elénk: „Áttekintésünk nem titkolt célja bevezetni az olvasót a gondolkodó József Attila világába, de azon keresztül, hogy a róla szóló irodalmat tekintjük át.” (46) Ezzel az eljárással az olvasó már a Kosztolányi Dezső Összes Művei sorozatban 2010-ben megjelent, szintén Veres András által szerkesztett Édes Annát forgatva is találkozhatott, ahol a Kosztolányi művével foglalkozó munkák bibliográfiája mellett — túl annak puszta összeállításán, mellyel sok kritikai kiadás meg szokott elégedni — Veres a recepciótörténet kimerítő ismertetését is közli.[5] Ennek, akárcsak Kosztolányi regényének esetében, József Attila 1930-as évekbeli értekező prózáját illetően is komoly előnye, hogy a szövegek értelmezésre utaltságának és a jelentés történeti–kulturális feltételezettségének belátását belépteti a filológiai gyakorlatba, aminek következtében a kritikai kiadás nemcsak rögzíti a hiteles szövegváltozatokat, hanem dinamizálja is az e szövegekhez való hozzáférés különböző módozatait, végső soron a közölt írások interpretációra utaltságát, történeti létmódját hangsúlyozva. Azonban látni kell azt is, hogy a recepciótörténeti áttekintés Veres András tanulmányában sem mentes az ítélkezés gesztusaitól, és általában a hierarchiaképzés aktusaitól, így menetrendszerűen nyit utat egyes tudományos megközelítésmódok implicit és explicit leértékelése felé (pl. 77–78).

A gyűjteményben közölt írásokkal közvetlenül Tverdota György tanulmánya foglalkozik. Tverdota József Attila 1930-as évekbeli gondolkodói fejlődésének tekintetében a „művészet=termelés” és a „művészet=kifejezés” (42) képletében ismeri fel a leginkább meghatározó alakzatot, melyet a szerző szerint a költő marxista és pszichoanalitikus tájékozódásának kettőssége határoz meg. Mint ilyet, A müvészet kérdése és a proletárság című 1933-as töredékkel bevezetett, ellentmondásosnak tűnő gondolatalakzatot („A müalkotás […] szabályozója a társadalmi szükséglet. […] A müvészetnek célja nincsen.” — 37) Tverdota József Attila 1930-as évekbeli művészetbölcseletének központi jelentőségű, „négyelemű” formulájának horizontjából, mintegy annak modelljeként értelmezi. (37) A fenti képlet, mint olvashatjuk, József Attila gondolkodástörténetének évekig nem változó, vagy csak igen kevés módosuláson keresztül ment rétegéhez nyújt hozzáférést, és ezért belátható, milyen nagy jelentőséget tölt be a tanulmány érvvezetésében. A tét nem kevesebb, mint az, hogy leírhatók-e általa József Attila művészetelméleti gondolkodásának utolsó fejezetei („A kemény mag […] a pálya további szakaszán mindvégig érvényben maradt.” — 38. Lásd még: 39; 44). Éppen ezért rendkívül lényeges felfigyelni a Tverdota által vázoltak két leginkább kérdéses vonatkozására. Az egyik a tanulmány mozgásterén belül maradva, a másik pedig abból kilépve világítható meg.

1. Attól, hogy a tanulmány perspektívájából a „művészet” fogalma József Attilánál egyfajta belső hasadáson megy keresztül („művészet=termelés”/„művészet=kifejezés”), ellentétben azzal, amit az értekezés a „négyelemű formula” kifejezéssel sugall, a Tverdota által vázolt képletben még nem kettőződik meg ténylegesen. Valójában mindvégig egy elem marad. A „kettős kódolású művészetfelfogás” (37), amelyről Tverdota beszél, a „művészetet” illetően egyfelől nem eredményezhet két egészében, teljes biztonsággal elkülöníthető, és ekként lezárható szemantikai tartományt, hiszen a „termelésnek” és a „kifejezésnek” a közös referenciára („művészet”) való egyidejű visszautalása szükségszerűen ássa alá e megkülönböztetés hatékonyságát. Pontosan úgy, ahogy egy eminensen kettős kódolású, például ironikus szöveg is magában rejti a szó szerinti és az ironikus olvashatóság egymás általi kontaminációjának mindenkori lehetőségét, azt a jelentésalkotás konstituens tényezőjévé avatva. Másfelől rendkívül fontos itt, hogy Tverdota az általa megragadott összefüggésrendszert ellentmondásosnak minősíti („[a] mélyréteg ellenben felmutatja a teljesen kialakult négyelemű formulát, közepén a költő által tudatosan vállalt ellentmondással” — 37; kiemelés: B. G.). Azonban ha a szóban forgó képlet ténylegesen négyelemű lenne, a művészet kettős meghatározottságának ellentmondásos szerkezete nem állhatna fenn („művészet=termelés”/„művészet=kifejezés”: A1 = B és A2 = C, de B ≠ C — tehát A1 ≠ A2). Ellentmondásosságról itt csakis akkor beszélhetünk, ha a felvázolható összefüggésrendszer nem négy-, hanem háromelemű (A = B és A = C, de B ≠ C — tehát A ≠ A). Tverdota tanulmányának ezen kulcsfontosságú logikai zavara — vagyis az, hogy egy, a keretein belül háromelemű, központiként leírt képletet négyeleműként, és fordítva: egy máskülönben ellentmondásmentes viszonyt, mint látható lesz, egy félreolvasás eredményeképp ellentmondásosként rögzít — felvetheti annak kérdését, hogy vajon az a lenyűgözően szimmetrikus rendszer, melynek két pólusán a szerző József Attila 1930-as évekbeli gondolkodásának pilléreit helyezi el, működőképes-e, vagy esetleg, mivel logikailag meglehetősen ingatagnak mutatkozik, épp összeomlani készül („társadalom – egyén / felépítmény – az én / a társadalmi élet jelenségei – a lelki élet jelenségei / alap – alap / termelés – ösztön” — 37).

2. „A müalkotás […] szabályozója a társadalmi szükséglet. […] A müvészetnek célja nincsen” — már idézett, a tanulmányban modellértékén számba vett tézisei nem arról beszélnek, amit a tanulmány ért alattuk. Nehéz ugyanis nem észrevenni, hogy „müvészet” és a „müalkotás” közül legfeljebb csak az előbbi illeszthető be a „művészet=termelés”/„művészet=kifejezés” képletébe. Ennek az az egyszerű oka, hogy József Attila töredékében a „termeléshez” kapcsolt „müalkotás” nem kezelhető a magáért való létében megragadható „müvészet” szinonimájaként, mivel a „müvészet” és a „müalkotás” A müvészet kérdése és a proletárságban nem a művészi alkotás folyamatának egyazon szintjéhez tartozik. A „müalkotás” és a „müvészet” nem ugyanaz (Ayhan Gökhan: „Kerül a költő önmagával ellentmondásba?”; Tverdota György: „[…] József Attila két definíciót ad közre ugyanarról a fogalomról” — kiemelés: B. G.).[6] Az alkotás maga a töredék szerint a kifejezés egyedüli céljának alávetett tevékenység. A „müvészet” mint tevékenység az eszköz–cél-reláció vonatkozási rendjén való kívül léte okán minősülhet céltalannak, a gazdasági és politikai dimenziók által nem érintettnek. Mint ilyen szembehelyezkedik az előállított tárgyként, művészi produktumként értett „müalkotás” modern gazdasági diszpozíciójával, eredendő gazdasági beágyazottságával („[a] müvészi termék éppugy áru, mint az ipari, vagy a mezőgazdasági termékek” — 696). Ez azonnal egyértelművé válhat, ha a Tverdota által kihagyással idézett passzust („[a] müalkotás […] szabályozója a társadalmi szükséglet”) kiegészítjük a belőle hiányzó mondatrésszel („[a] müalkotás tehát társadalmi termelő tevékenység, szabályozója a társadalmi szükséglet” — 696; kiemelés: B. G.). Látható, hogy szemben a kifejezéssel, a művészi alkotó tevékenységgel, mely az egyénhez tartozik, a termelés, a művészi termék előállítása a gazdasági cserefolyamatok logikáját és politikai viszonyokat életre hívó társadalom pólusán helyezhető el. (E marxi ihletettségű elgondolásnak egy korábbi, ám kevésbé enigmatikusan megfogalmazott változata — és erre a kapcsolatra az ez utóbbi szöveghez tartozó jegyzet is rámutat [403] — már a [Bármiféle társadalmi] című töredékben megjelenik — 396.) A „müvészet” és a „müalkotás” differenciája József Attila töredékében nem a közös referenciaként érthető művészet két alakjának ellentmondásos megnevezése, hanem a művészet tevékenység voltának és tárgyi eredményének, egyéni és közösségi oldalának megkülönböztetése által létesül. A társadalmi diszpozíciók által meghatározott és azok felől hozzáférhető „müalkotás” magában rejti a „müvészetnek”, vagyis az egyéninek, a testi „ösztön” és a „szellemi cél” együttesének szervezőelvét. (696–697) Ugyanakkor, mint ezt a pszichoanalitikus elméletre már affirmatív módon hivatkozó Egyéniség és valóságból tudhatjuk, a költő szerint az egyén mint „társadalmi alany és társadalmi tárgy” (540) távolról sem az a változatlan, stabil alap, mely minden további vizsgálódás központi kategóriájaként állhat, hiszen folytonos keletkezésben van: „az egyén maga is társadalmi folyamat”. (543)

Az esztétikai tapasztalat, mely — bár a szöveg explicit módon nem tárgyalja, valószínűsíthetően igen közel helyezkedik el „a társadalmi szükséglethez” — A müvészet kérdése és a proletárság középpontba állításával valóban felvázolható keretek között ezért a legvalószínűbb, hogy abból a szükségszerűen a „müalkotással” létesített kapcsolatból születik meg, amelynek az egyéni és a közösségi pólusaira utalható elemek közti dialektikus mozgás válik a meghatározójává. Ám ahogy fentebb kitűnt, anélkül hogy akár az egyik, akár a másik pólus elképzelhető lenne tiszta, a másiktól érintetlen mivoltában. Azt, hogy Tverdota Györgynek igaza van a töredék jelentőségét illetően — még ha az általa vázolttól eltérő összefüggések között is —, mindenesetre jelezheti, hogy a művészet ezen, önnön eredetét eltörlő konstitúciója nagyfokú hasonlóságot mutat azzal például, ahogy a költő tulajdonképp az antropogenezis, vagyis az emberi létesülésének mozzanatát elemzi az Emberi eszmélet és társadalmi haladásban. (614–617)

A Tverdota által leírt ellentmondás József Attilánál azonban, mint ez látható volt, nem áll fenn, sőt a bevezető tanulmányban modellértéken szerepeltetett példa tanúsága szerint épp az mondható el, hogy a költőnek a művészetről való gondolkodása ezen a ponton is jóval konzisztensebb és komplexebb, mint a rendszer, amelybe a kritikai kiadás értekezése foglalni igyekszik. Ráadásul a fentiek, valamint az olyan megnyilatkozások példái, mint „a művészi forma lelki tevékenység” (A magyar proletárforradalom platformtervezete, 442), az előbbiek mellett arra is rámutathatnak, hogy József Attila gondolkodásában már a pszichoanalitikus tájékozódás elmélyülése előtt készen állt az a strukturális hely, amelyet aztán a freudi tanok foglalnak el és laknak be. Innen nézve érthető meg annak jelentősége, hogy az 1920-as évek örökségét hordozó, antipszichologista Irodalom és szocializmus az egyéni/forma („a bánat, az érzelem a forma, azaz formai elem […], forma az a tevékenység, amely szemléletileg folyik” — 125; 127) és a közösségi/tartalom („a müvészi forma tartalma mindig egyetemes és társadalmi” — 129) pólusainak együtteséből vezette le a művészi alkotást. A müvészet kérdése és a proletárság „müvészet”-fogalma (tehát a produktumtól elválasztott tevékenység), bármily sokat változott is a költő terminológiája és teoretikus álláspontja, visszamutat a „szemléleti tevékenység” korábbi meghatározására. A költő gondolkodását ezért a pszichoanalízis és a marxizmus kettős kötésének radikális felforgató ereje helyett, melynek feltételezésére a kritikai kiadás jegyzetei talán túlontúl is támaszkodnak, célszerűbbnek tűnik — messzemenően ügyelve e gondolkodás dinamikus hangsúlyeltolódásaira és éles váltásaira — belső folytonossága felől megközelíteni.

A kritikai kiadások elsősorban nem a nagyközönség számára készülnek, így József Attila 1930 és 1937 között született cikkeinek és tanulmányainak gyűjteménye, hasonlóan más ilyen típusú kiadványokhoz, természetesen szakmai érdeklődésű olvasókra számíthat a leginkább. Ugyanakkor földhözragadtságunkat nem feladva be kell látnunk azt is, hogy vélhetőleg még a szakmai olvasóközönség körében sem lesz kiugróan magas arányait tekintve azoknak a száma, akik a kétkötetes, összesen 1480 oldalas gyűjteményt az első laptól az utolsóig figyelmesen végig fogják olvasni (főként, ha az a kiadói ígéretnek megfelelően néhány év múlva az interneten is elérhetővé, tehát kereshető dokumentummá válik majd). Egy, a közölt szövegekkel foglalkozó reprezentatív bevezető tanulmány különösen azoknak kellene, hogy megbízható támaszt nyújtson ebben a szövegrengetegben, akik el szeretnék helyezni az általuk olvasott részeket az egész viszonyában. A költő gondolkodásának, eredeti irodalomszociológiai nézeteinek, különösen pedig a beszédről és a nyelvről való gondolkodásának átfogó megértése és kritikai mérlegelése feladatként még mindig előttünk tornyosul. Számos egyéb kérdés mellett: mihez kezdhetünk például azzal a ténnyel, hogy József Attilánál a beszéd néhol a technikai egy formájaként tűnik fel („[i]gy teszem a beszéd […] anyagi technika és nem jobban emberi, illetve társadalmi technika, mint a vasut vagy a buzatermelés” — Egyéniség és valóság, 541; „[a] magyar szóból finom müszer lett, zajtalan sebességü gép” — Nyelvünk ízei, 644)?

Nehéz egy ilyen nagy, kollektív vállalkozás mérlegét megvonni. Persze, nem lehet eléggé hangsúlyozni: jelentős fejleményként értékelendő, hogy a filológiai kutatásban részt vevők áldozatos hozzájárulásának köszönhetően immár szabadon elérhető a 20. század egyik legnagyobb költője által írt értekező szövegeknek az ez idáig még csak hasonló tudományos alapossággal és részletességgel sem közreadott, 1930-as évekbeli korpusza. Ugyanakkor ezt a tényt szem előtt tartva sem feledkezhetünk meg arról, hogy a József Attila összes tanulmánya és cikke. 1930–1937 című kiadvány József Attila-írásokat keretező szövegei, mint látható volt, nem nyújtanak egyenletes teljesítményt, és bizonyos problémáktól sem mentesek. Annyi biztos, hogy oktatási–kutatási felhasználása során a kritikai kiadás különböző apparátusainak e feszültségét nem árt szem előtt tartani.

 

[1]     József Attila: Összes művei. III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok, s. a. r.: Szabolcsi Miklós, Akadémiai, Budapest, 1958.

[2]     József Attila: Tanulmányok és cikkek. I–II., s. a. r. Horváth Iván – Tverdota György, Osiris, Budapest, 1995.

[3]     Lásd: Max Weber, Wikipedia; elérhető ITT. (kiemelés az eredetiben — B. G. Utolsó hozzáférés: 2018. 08. 26.).

[4]     Az idézéstechnika eszközére jó példa, amikor egy jegyzet magától értetődően fogadja el Tverdota György Eszmélet-értelmezését, említést sem téve Kulcsár Szabó Ernő szintén igencsak nagy hatású interpretációjáról (810), vagy amikor egy másik jegyzet Szegedy-Maszák Mihály vagy Bengi László idevágó, komoly szakmai konszenzust maguk mögött tudó munkáit meg sem említve, szintén Tverdota egy tanulmányára hivatkozva szól Kosztolányi Dezső nyelvszemléletéről. (935) Lásd: Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső, Kalligram, Pozsony, 2010, 518–547. Továbbá: Bengi László: Hagyomány és viszonylagosság. Kosztolányi nyelvfölfogásáról = Uő.: Elbeszélt halál. Kosztolányi-tanulmányok, Ráció, Budapest, 2012, 198–217.

[5]     Kosztolányi Dezső: Édes Anna, szerk.: Veres András, Kalligram, Pozsony, 2010, 708–906; elérhető ITT.

[6]     Ayan Gökhan: „József Attila értekező prózáján keresztül jobban megismerhetővé válik a költészete” — Tverdota György irodalomtörténésszel beszélgettünk, Nullahategy.hu, 2018. július 11.; elérhető ITT

 

Szólj hozzá!