friss műút

-ról, -ről

Vonnák Diána

Vonnák Diána

(1990) antropológus, város- és kultúrpolitikai kutatásokkal foglalkozik. Prózát és esszéket ír, jelenleg egy köteten dolgozik. Ukránból és angolból fordít, illetve az Asymptote világirodalmi portál magyar irodalmi szerkesztője

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kiskáté

Vonnák Diána: Urbanisztika a mérnöki tervezésen túl
(Richard Sennett: Building and dwelling. Ethics for the city. Allen Lane, London, 2018)
2019. április 26.

Richard Sennett a városszociológia egyik legsokoldalúbb képviselője, aki az elmúlt öt évtized során párhuzamosan egyetemi és tanácsadói karriert is befutott. Kutatóként leginkább az újkapitalizmus és a munka változó viszonya foglakoztatta, illetve az, hogy hogyan jelenik meg a szegregáció a globalizálódó városi terekben. Tanácsadóként kisebb közterek tervezésében vett részt az USÁ-ban, illetve Londonban, majd az UNESCO és az ENSZ Fejlesztési Programja keretében városfejlesztési projektekben dolgozott a globális dél országaiban. E kétféle szakmai tevékenység áll a Building and dwelling hátterében: a könyv jól illeszkedik az elmúlt pár évtized urbanizmusának főbb kérdésfelvetéseihez, azonban szinkretikus jellege, célkitűzése miatt távolról sem tudományos könyv, legalábbis a szűken értelemben vett empirikus társadalomtudományok felől nézve.

Sennett a várostervezés, a városszociológia kulcsfigurái és főbb dilemmái felől közelítve, széles filozófiai és társadalomelméleti irodalom mozgatásával arra a kérdésre keresi a választ, hogy lehetséges-e etikai megfontolások mentén várost tervezni. Ha igen, akkor hogyan? Mit jelent az etika a 21. századi város számára?

Első ránézésre nem evidens, hogy miért merül fel egyáltalán a kérdés. A várostervezés etikai dimenziói kikerülhetetlenek: nem véletlen, hogy éppen ezen a területen tudtak olyan gyakran teret nyerni és tényleges kísérleti fázisba jutni utópista, társadalommérnöki célkitűzések. A város egyszerre fizikai létező, azaz az épített környezet összessége, illetve a benne élők, viselkedésük, térhasználatuk, szokásaik együttese. A kettő nyilvánvalóan nem független egymástól: a járdák mérete meghatározza, mennyien gyalogolhatnak kényelmesen egy utcán, a járdaszegély magassága segíti vagy megnehezíti a kerekesszékkel közlekedők utazását. Olyan feltételek, mint például, hogy vannak-e ingyenes közterek egy városban, nagyban befolyásolja, hogy a kevésbé tehetős városlakók mennyi időt töltenek az utcán. Az épített környezet és a lakók térhasználatának kettősét Sennett a ville és a cité distinkciójával írja le – a címben található kettős, a building és a dwelling is erre a megkülönböztetésre utal.

Az épített és a megélt város kölcsönhatásának felismerése könnyen ahhoz vezethet, hogy a tervezést egyfajta mérnöki munkának fogjuk fel: a kora keresztény égi és földi Jeruzsálem óta a zsidó-keresztény kultúrkörnek meghatározó eleme a tökéletes város, amely valamilyen módon kapcsolatban áll a tökéletes társadalom ideájával. A huszadik század funkcionalizmusának, de a korai szovjet várostervezés főágának is az volt az alapvetése, hogy az épített környezet alakítása által a társadalmi viszonyok is tervezhetők. A tervezés ilyen értelemben par excellence etikai projekt.

Azonban a korreláció nem jelenti azt, hogy a várostervező pontosan meg tudja jósolni az általa tervezett terek sorsát: rengeteg kihalt utcát találunk még sűrűn lakott nagyvárosokban is, néptelen közterek mellett gyakran váratlan helyeken alakulnak ki izgalmas kezdeményezések, csomópontok. Sok esetben a szegregációellenes intézkedések a magasabb jövedelmű csoportok tömeges elvándorlásához, és ezáltal nagyobb szegregációhoz vezetnek. Mind a ville, mind a cité egyszerre lenyomata és fenntartója, újrateremtője a társadalom politikai-gazdasági felépítésének – Bourdieu-vel szólva mindkettőt strukturáló struktúrának tekinthetjük. Így a tervezés olyan komplex, dinamikus rendszerben történik, amelyet gyakorlatilag lehetetlen kellő érzékenységgel megérteni, modellezni, viselkedését megjósolni.

Éppen ezért a várostervezés etikai kulcskérdése, hogy a tervezőnek vagy az építésznek az empirikusan létező várossal kell-e dolgoznia, kockáztatva, hogy elmélyíti a létező árkokat, vagy meg kell próbálnia beavatkozásaival megváltoztatni a várost, tudomásul véve, hogy a tervezett terek esetleg nem simulnak bele a város szövetébe.

Innen nézve sokkal inkább érthető Sennett dilemmája: ha az etikai megközelítés bizonyos esetekben nem segít hozzá, hogy jobb, élhetőbb, egyenlőbb legyen az adott város, akkor mi a szerepe a tervező vagy az építész gyakorlatában? Illetve, ezzel összefüggésben, ki a tervező, hogy a maga etikai pozícióját a közösségé elé helyezze? Ha Sennett a munkásosztálybeli fehér diákok számára épített iskolát szeretné afroamerikai gyerekek számára is elérhetővé tenni, ezért parkolóhelyet jelöl ki az iskolabuszaiknak, ám a fehér szülők tiltakozni kezdenek (névleg a zöld felületek csökkenése miatt), akkor joga van-e a tervezőnek erőltetni a beavatkozást? És vajon van-e értelme, ha egyszer valószínű, hogy a zárt cité fel fog lépni a nyitottá váló ville ellenében, és végül sikerül majd szabotálnia az inklúzióra törekvő lépéseket?

*

Hogy lehet-e etikai megfontolások mentén várost tervezni, így egyrészt pragmatikus kérdéssé válik, másrészt annak a kérdésévé, hogy ki a terv legitim szerzője, és mi a terv funkciója. A válasz érdekében Sennettnek meg kell vizsgálnia, honnan ered az urbanizmus mint szakma, másrészt el kell magyaráznia, miben látja a ville és a cité egyre nagyobb távolságát. A könyv első része ezt a két problémát járja körül.

Sennett elképzelése szerint a modern urbanisztikai szaktudás kialakulása a 18–19. századra tehető, amikor is a várostervezés lényege abban állt, hogy stabil megoldást adjunk létező problémákra. A szerző által tárgyalt kanonikus alakok egyike sem pont azt érte el, amit szeretett volna: Cerdà Barcelonája nem lett egalitariánusabb, Hausmann nem látta előre, hogy a politikai forrongás ellenében tervezett széles utcái mentén kávéházak fognak nyitni Párizsban, és a Central Parkot tervező Olmsted sem tudta megakadályozni, hogy a széles rétegeknek tervezett parkja a new yorki dzsentrifikáció egyik emblematikus helyévé váljon. A huszadik században aztán Sennett szerint végképp elvált az urbanista munka azon aspektusa, amely az építésről, tervezésről szól, és amely a használattal foglalkozik. A Jane Jacobs által javasolt lassú növekedés, közösségi térhasználat érzékeny az utóbbira, de nehezen tud mit kezdeni a modern nagyváros léptékével, ahogy azt Jacobs egyik jelentős kritikusa, Lewish Mumford is megjegyezte. Mumford szociáldemokrata várostervei azonban megint csak nem tudják elkerülni a központi szabályozás veszélyeit.

A második részben Sennett a nem összehangolt épített és megélt környezet három problémáját járja körül, amelyek mindegyike a város zárttá válásával fenyeget, és amelyek a városi tapasztalat elszegényedéséhez vezetnek.

A fejlődő országok rapid urbanizációja visszahozza – igaz, más léptékben – az európai és észak-amerikai városok növekedésének jól ismert, egykor égető problémáit, és felveti a kérdést, hogy milyen növekedési modellel érdemes dolgozni. Az additív terjeszkedési modell sok esetben befejezetlen kísértetvárosokhoz vezet, mint például Shanghai esetében, miközben a csökkenő történelmi negyedekből kiszorulnak az alacsonyabb státusú lakosok.

A különböző vallási és etnikai csoportok együttélésének problémája másképp jelenik meg egy etnikailag vegyes londoni utcában, mint a polgárháború után lassan újjáépülő Bejrútban. Amennyiben a közelség rosszul működik, társadalmi fragmentációhoz vezet, amely ellehetetleníti a városi tér sokszínű használatát. A komolyabb konfliktusok nélkül együtt élő csoportok mindennapi interakcióit vizsgálva Sennett igyekszik feltárni, hogy melyek azok a stratégiák, amelyek a különbözőség megkérdőjelezése nélkül fenntartanak egy többé-kevésbé barátságos status quo-t. Ugyan a Building and dwelling egyértelműen a sokféleségre támaszkodó inkluzív városok mellett teszi le a voksát, Sennett óvatos a tekintetben, hogy mennyire érdemes tartósan feszegetni a vallási-etnikai határokat.

Az utolsó tárgyalt probléma az okos városokat kísérő technológiai változásoké, amelyek Sennett szerint egyszerre bírnak konstruktív és destruktív potenciállal: amennyiben a technológiai eszközök túlsúlyba kerülnek, alkalmazkodásra képtelen, rezilienciájukat elvesztő városokat kapunk. Az Emirátusokban épülő Masdarhoz és dél-koreai Songdohoz hasonló, központilag irányított rendszerekre, illetve a viselkedést sztenderdizáló eszközökre gondolva Sennettnek komoly fenntartásai vannak a túltervezett, steril terekkel szemben, amelyek gyakran bénító hatással vannak a bennük élő társadalom szövetére.

A tárgyalt problémák jól illusztrálják azokat a választási lehetőségeket, amelyekkel a megelőző részben a szerző által bemutatott klasszikus urbanistáknak szembe kellett nézniük. Emellett kinyitják a könyv horizontját, és segítenek elszakadni az euro-atlanti perspektívától: az Újdelhiben élő, illegális árukkal kereskedő indiai árus, a kolumbiai Medellín új könyvtárai körül megjelenő gyerekek és a Shanghai őrült léptékű fejlődéséért felelős, megkeseredett várostervező a második rész emlékezetes alakjai.

*

A könyv harmadik és negyedik, jóval kevésbé terjedelmes részében Sennett megkísérel választ adni a nyitókérdésre. A harmadik rész azt a problémát járja körül, hogy milyen lehet egy nyitott(abb) város, és milyen tudásra van szüksége egy városlakónak ahhoz, hogy jól tudjon alkalmazkodni a városi környezet komplexitásához. A záró részben pedig megkísérel konkrét választ adni arra, hogy milyen szerepet kaphat az etika a várostervezésben.

Amikor a szerző a város „kinyitásán” gondolkodik, a városi tapasztalat sokféleségéből indul ki, és ehhez meg kell találnia a kompetens városlakó mintáját. Az utcagyerekek reflexszerű, rugalmas térhasználatát figyelve igyekszik szétszálazni a városlakó és a városi környezet összehangolt működését, a térről alkotott tudásunk explicit és implicit elemeit. Ez a szinte etnográfiai kiindulópont azért fontos, mert egyszerre vonatkozik az épített és a társadalmi környezetre: a városhoz szokott, útvonalát ismerő helyi pontosan tudni fogja, mikor lehet átmenni a piros lámpán, melyik irányba húzódva célszerű az aluljárón végighaladnia, melyik szembe jövő ittas embertől kell tartania és melyiktől nem, illetve hogy a sarkon álló nő az időt fogja-e megtudakolni, vagy esetleg kéretlen térítő tevékenységbe kezd.

Sennett e félig hallgatólagos tudás alapján fogalmazza meg a ville öt olyan jellegzetes tulajdonságát, amelyek segítségével a cité nyitottabbá tehető: a nyitott tér szinkronikus, azaz párhuzamosan többféle tevékenységet tesz lehetővé; markerekkel tagolt, tehát megjegyezhető; megállásra és reflexióra felhívó elemek vannak benne, mint például sarkok, váratlan terek; illetve olyan elemek, amelyek értéket teremtenek, elidőzésre csábítanak. A szerző a zajterjedéssel kapcsolatos utcai kutatások eredményeire támaszkodik, illetve önkormányzatok és építészek olyan kísérleteire, amelyek során a használók az adott környezethez alakítottak félig-meddig befejezett nyilvános tereket. Összességében Sennett amellett érvel, hogy a jó városi terek a tapasztalat elmélyültségét, sokféleségét, érzékiségét elmélyítő, rugalmasan változó terek, amelyek olyan módon kiszámíthatatlanok, hogy a bizonytalanság eleme nem válik bennük szorongás vagy akár túlzott óvatosság forrásává.

Végül Sennett a tervezés folyamatának élményét elemzi, különös tekintettel a lakosság bevonásának lehetőségeire. Ezen kevésbé a kortárs pályázati nyelvben unásig ismert co-creationt érti, mint inkább a folyamat egészének újragondolását. Sennett saját tervezési praxisában azzal kísérletezett, hogy a helyi lakosokat műanyagmodellek építésére kérte, akik több lehetséges tervet is egymás mellé helyezhettek. A folyamat során kézzelfoghatóbbá vált számukra a térrendezés befejezetlensége, újragondolhatósága; illetve maga a modell is teljesen más viszonyt tett lehetővé, mint az általában használt vizuális reprezentációk.

*

A Building and dwelling megírásával Sennettnek nyilvánvalóan nem az volt a célja, hogy tolvajkulcsot adjon a nyitott város tervezőinek kezébe, bárhol is éljenek, és bármilyen terven is dolgozzanak. A személyes példák, különösen a szerző saját problematikus döntéseinek elemzése a könyv egyik legfontosabb része. Nem csak azért, mert így Sennett betekintést engedhet az elméleti kutatómunka és az alkalmazott projektek közötti egyensúlyozás nehézségeibe, hanem azért is, mert rávilágíthat az urbanista beavatkozások eredendően nyitott, kísérleti jellegére, a rugalmasságra és az állandó korrekció igényére, amit ez a fajta szakértelem igényel. A nyitott város koncepciója nem csak célkitűzésnek és értékvállalásnak, hanem szakmai módszertannak is tekinthető: a sennetti etika egyik legfontosabb eleme a folyamatos, vezérnarratívát nélkülöző, sokszerzős városfejlesztés, amely állandóan újrarendezi a ville és a cité viszonyát.

A szakmai tudás ezen elképzelése átrajzolja a terv fogalmát és szerepét az urbanizmus gyakorlatában: a le Corbusier-féle társadalommérnöki szemlélet helyett az asztalos, a pék, vagy más mestermunka munkafolyamata tűnik mintaképnek a nyitott város létrehozásában. Propozicionális tudás helyett a szakértelem modellje sokkal inkább egyfajta know-how.

A címből sejthető, hogy milyen szellemi hagyomány áll Sennett megközelítésének hátterében, noha szövegszerűen nem szerepel hangsúlyosan: a Building and dwelling Heidegger „Bauen Wohnen Denken” című esszéjére utal. (Magyarul „Építés lak(oz)ás gondolkodás” címmel jelent meg Schneller István fordításában Az építészeti tér minőségi dimenziói című könyvében [Librarius, 2002, 257–270)]. A szaktudás know-how alapú elképzelése, a mesterségbeli tudás fontossága Heidegger számára persze egészen másfajta filozófiai program keretei között fogalmazódik meg; mindez azonban Sennett nyitott város koncepciójában pragmatikus, sarkos elképzelésektől tartózkodó, és nagyon humánus urbanizmus alapjává válik. Az építés és a lak(oz)ás elválaszthatatlanságát a szerző anélkül emeli a saját megközelítésének a centrumába, hogy a kontinentális filozófia fogalmi apparátusának, vagy akár a heideggeri életműnek a többi elemét igyekezne párbeszédbe hozni az urbanizmussal. A javasolt etikai alappozíciót azonban félig-meddig kimondatlanul is a városról szóló tudás know-how alapú, rugalmas elképzelése határozza meg a legerősebben.

A könyv tehát sokkal inkább Sennett szociológiai szemlélete és alkalmazott várostervezői tapasztalata által inspirált, személyes indíttatású urbanista kiáltvány, mintsem mérnöki szemmel hasznosítható tanácsok gyűjteménye. Mint ilyen, nagyon fontos, és frissítően zsargonmentes szöveg.

A kötet legfontosabb problémája talán az, hogy komoly szakadék húzódik az értelmezést és a szakmai gondolkodást meghatározó kánon és az ennek segítségével leírt világ között. Sennett nem vállalkozott arra, hogy megírja az urbanizmus teljes történetét, így nem lenne igazságos számon kérni rajta, hogy nem számolt be a kínai vagy a közel-keleti várostervezés kezdeteiről. Azonban nagyon problémás, hogy a globális dél városait kizárólag Mr. Sudhir, a feketén áruló indiai, a nevenincs kínai várostervező, illetve pár kolumbiai slum-lakó fiatal reprezentálja. Sennett írástechnikája miatt ez különösen éles kontrasztot képez a hasonlóan élénk színekkel, személyesre rajzolt urbanista-portrékkal, mint amilyen Jane Jacobsé vagy Lewis Mumfordé: Sennett szakmai dilemmái során hasonló módon lép párbeszédbe euro-amerikai urbanistákkal és fejlődő országokban élő átlagemberekkel, de ez a látszólag demokratikus gesztus könnyen azt sugallhatja, hogy Mr. Sudhir India egyedüli válasza Jane Jacobsra. A kizárólag európai és amerikai filozófiai, szociológiai, irodalmi források bősége sokszor szinte öncélú, használatuk kissé anekdotikus, így érdemesebb lett volna legalább megemlíteni a jelenlegi indiai, kínai, dél-amerikai urbanizáció kortárs teoretikusait, irányzatait, aktivistáit – az unásig ismert, tényleges szerepet alig játszó Kant, Stendhal és Arisztotelész helyett.

 

Szólj hozzá!