friss műút

-ról, -ről

Bodor Ádám

Bodor Ádám

Kolozsváron született 1936-ban, református teológiát végzett ugyanott, 1982 óta lakik Magyarországon, ahol tizenhat éven át a budapesti Magvető Könyvkiadó szerkesztője volt. Budapesten él. (Fotó: Bodor Anikó)

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Bodor Ádám: Milu

2019. április 25.

Évek óta Bozival ketten vagyunk a szakácsok, a három beosztott kukta egymást hetenként váltva segédkezik nekünk a konyhán. Úgy volt, hogy most hétfő hajnaltól Pamfil lesz a hetes, közben már negyed öt, amikor máskor már javában főzzük a reggelit, de ő még nem jelentkezett. Név és személy szerint őt kértem Pleska századostól, mivelhogy a hetek óta tartó kemény fagy miatt akadozik az utánpótlás, erre a hétre nézve a tartalékok már kimerülőben vannak, makaróniból épphogy egy-két főzetre való maradt, lencse alig két és fél tarisznyával, a vacsorát illetően ezért hamarosan át kell állnunk az árpagyöngyre, amiből még zsákszámra áll a raktáron, Pamfil pedig, ha gersliről van szó, csodákra képes. Amikor először került a konyhára hetes kuktának, alig pár órán át foglalkoztam vele, de mindjárt láttam, van benne spiritusz. Kijelenthetem, hogy őstehetség, művész, született szakács. Kitalálta például, hogy a vacsorára készülő, majdnem puhára főtt árpakásába marmeládot kever, és folyamatos kavargatás mellett még együtt is főzi egy darabig. Attól aztán olyan krémes lesz, hogy hidegen, megkocsonyásodva, kis tálkában, közepén egy szem meggyel, körös-körül néhány pötty tejszínhabbal akár fővárosi cukrászdákban lehetne kínálni. A maradékot nem is osztjuk szét, azt már mindig a felügyelők eszik meg. A marmeládos árpakása Pamfil extra találmánya, eszes gyerek, öröm vele dolgozni. Ha jó magaviselete miatt harmadolják, bő két év múlva szabadulhat, most már azon gondolkozom, hogy mivel addigra én is kilépek a nyirkos falak közül, nem térek vissza a tengerekre, hanem Pamfillal közösen egy kis kifőzdét nyitunk.

Bozi se örül, hogy ma kedvenc kuktánk nélkül fogunk dolgozni. Szólok is neki, nincs mire várni, ha már Pamfil nem jött, fogjunk hozzá, tegyük fel a három huszonöt literes üstbe a vizet főni a reggeli kukoricakásának, mert a végén kifutunk az időből. Kimérem mércével a darát az adagolóba, megsózom a vizet mindhárom edényben, teszek beléjük egyenként huszonöt evőkanál cukrot is, majd veszem a sarokból a targoncát, és intek Bozinak, hogy menjünk át a raktárba a géháshoz ebédre valót vételezni.

Bozinak is van még másfél éve hátra, de ő a fegyőrök kedvence, a civil Jakim géhással, aki az ellátással foglalkozik, pedig már tegeződik. Jakim rendes fickó, most is, miután kiméri az ebédhez a gyuvecs konzerveket és a krumplit, mi pedig rápakoljuk a targoncára, kicsit még elbeszélgetünk. Mondom neki is Pamfilt, hogy hiába vártuk, pedig Pleska megígérte, hogy erre a hétre beosztja nekünk a konyhára gerslit főzni. Erre azt mondja, úgy tudja, éjszaka egy transzport érkezett, hátha pont közülük készülnek valami új gyereket benyomni a konyhára. Akár egy kis protekciós mufurc is lehet, aki ráadásul főzni se tud. Lehet, viccnek szánja, csak heccelni akar, de az ilyesminek bosszant még a gondolata is. Ne lássak új embert a konyhán! Nem tudom, miért mond nekem ilyeneket, amikor én komolyan beszéltem. Csak nehogy oka is legyen rá. Mindegy, nem firtatom.

Ahogy kilépünk a folyosóra, és targoncánkon a vételezett anyagokkal cammogunk visszafelé, messziről látom, tárva-nyitva a konyha ajtaja, Pleska egy hokedlin ülve lóbálja a lábát, mellette meg egy nyurga, loboncos hajú, világosszőke fiatal elítélt álldogál. Mondom, loboncos hajú és világosszőke, hogy szinte világít, márpedig akit sorsa Maglavit falai közé vezérel, azt a szívélyes fogadtatás első jeleként először is nullás géppel rögtön kopaszra nyírják.

Pleska százados vigyorog. Hoztam maguknak valakit, mondja, és a fiatal elítéltre mutat. Ő az, Milu a neve, nézzék csak meg jól, mert most három hétig itt fog maguknál kuktáskodni. Aztán kíváncsi is vagyok rá, de nagyon. Majd hallani akarom, mi a véleményük róla.

A Milu nevű elítélt csak áll, nem köszön, szótlanul, fürkésző gyanakvással bámul ránk. Ahogy Jakim géhás mondta, bizonyára az éjszakai transzporttal érkezett, de most már ő is a maglaviti fegyház elítéltjeinek kincstári formaruháját viseli. Mondom, erősen szőke, majdnem fehér tincsei a rabsapka alól homlokába lógnak, fura látvány, mert tél ide vagy oda, az elítélteket kéthetenként Hóhér Frizer, a fegyház borbélya kopaszra nyírja. Ennek meg loknis világosszőke fürtjei még a sapka alól is kilógnak. Jó, hogy épp csak most került ide, de akkor is, itt az első, hogy megnyírnak, megfürdetnek és a nagy M betűs rabruhába bujtatnak mindenkit, ami azt jelenti, hogy Maglavit lakója. Mivel település nincs a közelben, itt a pusztaság peremén, nem messze a Dvug mocsaras partjaitól csak az egykori török börtön épületei állnak, ezt a fallal körülvett két komor épületet hívják Maglavitnak. M betű virít a falakon belül mindenen, nehogy elfelejtsük, hol vagyunk.

Nyurga, sápadt, meglehetősen lófogú gyerek, kiálló ádámcsutkával, fülcimpája szinte átlátszó, kézfején kiálló kék erek tekerednek, lába legalább negyvennyolc–ötvenes, és ütemesen veri a padlóhoz. Folyamatosan ide-oda jár a szeme. Ez és a konyha? Na ne! Első látásra nem sok jót nézek ki belőle.

Pleska szeme közben rajtam, ismer már annyira, hogy tudja, miután mindenem a konyha, most nagyon zabos vagyok. Vigyorogva figyeli, mit szólok az új gyerekhez. És már mondja is: hogy Milu a lupsai börtönkórházból került ide, de nem sokáig fog nálunk kuktáskodni, mert már csak tizenkilenc napja van a szabadulásig. És mivel egyenesen a betegágyból került Maglavitra, alkalmatlan komolyabb testi munkára, így mindenféle tevékenység alól fel van mentve. Kivéve a konyhait. Guzmajer parancsnok elhitte neki, hogy otthonosan mozog a konyhán, ezért ki is adta az utasítást, hogy akkor azt a három hetet, ami még hátra van, húzza le mellettünk téblábolva. Hogy mit szólunk hozzá?

Semmit, mondom élesen, ha már így van, akkor semmit. De képzelheti, mennyire örülünk. Annyit azért mondhatok, hogy sajnáljuk, mert Bozi is, meg én is nagyon számítottunk Pamfilra, már csak a gersli miatt is erre a hétre őt vártuk. Ami például engem illet, nem szívesen indítok kezdőknek hetenként főzőtanfolyamot.

Tizenkilenc nap, az még három hét se, mondja Pleska, annyit kibírnak vele. Miluhoz fordul: ugye? Vagy neked most már az a három hét is sok.

Milu idegesen dobol a lábával. A mamám minden éjjel velem álmodik.

Akkor lássanak munkához. Aztán majd halljak róla, Pleska ezzel lazán oldalba lök és kimegy.

Bozi kérdőn rám néz. Nocsak. Mintha oldalba bökött volna, súgja. Közben vigyorgott is. Ez jelent valamit. Szerintem azt, hogy valami nem éppen kóser a dologban. Van valami, amiről mi nem tudunk. Világos, hogy valami nincs rendben a gyerekkel.

Szerintem se, mondom. Tudd meg, ez a hét jobban is kezdődhetett volna.

Hm. Mintha ez itt nálunk Maglaviton így menne, folytatja Bozi emelt hangon. Hogy jaj, tessenek engem a konyhára helyezni, mert a műhelyekben hideg van, és egyébként is szeretek nyalakodni. Mi? Szerinted ez tiszta a dolog? Mert nekem valami nem stimmel, ezzel a Miluval. Ha jól értettem a nevét.

Ha már kérdezed, nekem se nagyon, mondom. Mindezt jó hangosan, hogy Milu is hallja.

Azzal Bozi egyenesen Milu felé fordul, aki még mindig a konyha közepén álldogál, szótlanul.

Hallod? Szerintünk valami nincs egészen rendben veled. Már a neveddel se. Mert így, hogy Milu, nem tudom, mit kezdjünk veled. A buzi pajtásaid szólítsanak, ahogy akarnak, de nekünk ez nem név.

Engem gyerekkoromtól fogva mindenki így hívott, szólal meg erre Milu halkan.

Bozi legyint. Áh, ez csak a kisebbik baj. Van ennél nagyobb is, például a hajad. Nálunk a konyhán a kukta azért nem visel sapkát, mert amúgy sincs haja, nullásgéppel kopaszra van nyírva, mint mindenki más, akinek van szerencséje Maglaviton lakni, így nincs, mi belehulljon a levesbe. Te meg itt ágálsz a sörényeddel. Már látom, ha idejében meg nem nyírnak, három héten át hosszú szőke hajszálak úszkálnak majd a levesünkben. Gondolj arra, hogy olyan finom a főztünk, hogy néha a felügyelők is kérnek belőle. Talán egyenesen a jóistentől van hajnövesztési engedélyed?

Tőle, bólogat Milu. Pontosan. Gondomat viseli születésemtől fogva. Most is ő szólt a parancsnok úrnak, hogy küldjön engemet a konyhába, és hogy ne nyúljanak a hajamhoz.

Lehet, hogy jóban vagy a jóistennel, de én mégis azt mondom, egyelőre Maglaviton vagy, nem pedig máshol, valahol a falakon kívül, például egy buzi kuplerájban, ahol hódolhatsz különböző faxniknak, ha ez még nem jutott volna el az agyadig. Mégpedig pontosan híres pártfogód, a jóisten akaratából. Úgy biza. Vagy tévedett volna az öreg?

Hogy is jut eszedbe ilyesmi róla…

Hallod ezt, szól most hozzám Bozi. Azt mondja, tud valakiről, aki soha nem téved. Na jó, ezt majd meglátjuk. Ezzel újra Miluhoz fordul. Akkor pedig nem árt, ha tudod, jóisten ide vagy oda, még van három heted hátra, azalatt sok minden történhet veled.

Elnézem Milut, ahogy dobol a lábával, ahogy ádámcsutkája ugrál az álla alatt, kezével pedig gyors mozdulatokkal a homlokába hulló tincseket próbálja a sapka alá gyűrni. Egy merő ideggörcs, ilyennel még nem volt dolgunk a konyhán.

Erre most már én is megszólalok. Rendben, mondom, de ha nem vetted volna észre, ma egy kicsit idegesek vagyunk. Őszintén szólva, nem jókor jöttél ide, mert mi Pamfilra számítottunk, felborult a napi munkatervünk, ezért, hogy csak a magam nevében beszéljek, mélységesen csalódott vagyok. Kérded, hogy miért? Hát azért, kérlek szépen, mert Pamfil elítélt létére vérbeli szakács, kettő helyett dolgozik, ő a konyha jó szelleme, csak sajnálhatod, hogy nem ismered. Amikor ő a kukta, és hagyjuk kedvére főzni, a tisztek is sorban állnak az ebédért. Erre ma jössz te, hogy így meg úgy, a jóisten, közben lefogadom, nem is tudsz főzni. Képzelheted, most mennyire boldogok vagyunk tőled, meg a sörényedtől. Csak hogy tudd, hányadán állunk. Attól, hogy Pamfil nem jött, meggyűlt a bajunk, most aztán Bozival mind a ketten egész nap nyűgösek leszünk. Ezért is ajánlom, szedd össze magad. De nagyon. Megértetted?

Persze, mondja Milu, hallottam jól, mit mondtál.

Hogy hallottam jól, az nem tudom, mit jelent. Nekem ilyenkor azt mondod: igenis, góré, megértettem.

Mifelénk ezt így mondják.

Mifelénk, az egy falu vagy város, és hol van, mert nem hallottam róla, szól közbe Bozi. Úgy értem, a térképen. Nagyon szeretném, ha megmutatnád. Próbáld csak nekem az ujjaddal szépen felrajzolni oda a falra, mert kíváncsi vagyok, hol a nyavalyában lehet.

A falon, úgy nem tudom, mondja Milu. Deltának hívják a helyet. Ahol a Duna kezd belefolyni a tengerbe.

Most, hogy beszélni kezdett, megérzem a szagát is. A szájából vagy pont a hajából jöhetett. Mint a bádognak, vagy a vasreszeléknek.

Aha! Akkor te lipován vagy, eltaláltam? Mi a másik neved?

Kalistrat, mondja Milu.

És a Miluról, a buzinevedről mit gondoljak?

Ahogy apámat is hívják, az pedig Milov.

Basszus, te szórakozol velünk. Akkor Kalistrat Milov a rendes neved. Na, akassz le magadnak egy kötényt. Vagy van ott egy köpeny is, ha az jobban tetszik.

Muszáj?

Pecsétes lesz rajtad a ruha, azt pedig büntetik. Most kiderül, nem is dolgoztál még konyhán.

Dehogynem. Otthon mindig segítettem a mamámnak.

Tényleg? És miket főztetek a mamáddal?

Mármint hogy miket főztünk, azt kérded? Hát mit! Ebédet, vacsorát, ilyesmiket.

Akkor most már tudom. Ebédre például mit főztetek a mamáddal?

Halat.

És akkor vacsorára?

Halat.

Rendicsek. Akkor ma este tudod, mit fogsz főzni? Gerslit. Te fogod megfőzni az elítélteknek vacsorára a marmeládos gerslit. És ide hívatom Guzmajer parancsnokot, hogy kóstolja meg, aztán megkérdem tőle, hogy ízlik-e neki, mert a legújabb buzi kedvence főzte, akit a nyakunkra küldött. Jó lesz?

Hogy mit?

Látom, nem figyeltél. Mindegy, nem mondom el neked még egyszer. Inkább vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. És tudod mit? Délutánig, amikor majd nekifogsz vacsorát főzni, fel vagy mentve minden munka alól, csak állsz továbbra is egyik lábadról a másikra. Ha éppen érdekel, bámulod, hogyan készül el egy finom ebéd a maglaviti elítélteknek. És majd leszel szíves szólni, ha valamit nem jól csinálunk. Közben megtanulhatod, hol áll a só, a cukor, a konzervnyitó és társai. Meg a seprű, a szemétlapát, a vödör meg a felmosórongy. Aztán ahogy mondtam, estefelé vár rád a kása. Mert csak hogy tudjad, legalább egy jó háromnegyed óra, amíg a készre főtt gerslit csak pépesíted a két és fél kilós kavarólapáttal, húzogatod ide-oda folyamatosan az edény fenekén, nehogy odakapjon.

Jehova majd most is vezérli a kezemet, mondja erre Milu. Ő éjjel és nappal, minden pillanatban velem van.

Erre Bozi újra közelebb jön. Szóval, Jehova! Jehovát mondtál, ugye? Miért nem ezzel kezdted? Most már kezdem kapiskálni, hova tegyelek.

Közben hozzám fordul. Hallod ezt? Azt mondja, hogy ő, és Jehova! Kezd megvilágosodni az agyam.

Aztán megint Milu felé fordul. Közelről belebámul az arcába. Szóval jehovista vagy! Ezzel Milu hajához nyúl, egy tincset a tenyerére fektet. Nézd csak, mutatja nekem. Valakitől hallottam, hogy a jehovisták mind szőkék, egytől egyig. Na tessék. Ennek is, szinte fehér, mint egy angyalkának. Az ilyeneknek tulajdonképpen már rég a mennyországban lenne a helye.

Én is megtapogatom a tincs végét.

Lám csak, milyen csodabogarat kaptunk mi a konyhára. Tényleg ez a természetes színe, vagy fested? És ne mind kapkodj a fejedhez, mert beleszédülök, ahogy nézlek.

Csak félretolom, ha belelóg a szemembe.

Akkor vágasd le! A francba is, vágasd le, hogy ne lógjon!

Nem vághatom. Nekem a hajamban van minden tudásom. És az erőm, mint Sámsonnak.

Viccelsz. Miféle Sámsonról beszélsz, ha meg nem sértelek, mert nem ismerem. Titok?

Akinek a mamám szerint a hajában volt az esze, meg az ereje.

Te meg persze elhitted neki.

Engem a hajam eddig minden bajon átsegített.

Mindenen éppen nem, mert akkor most nem lennél itt. Próbálj csak kinézni az ablakon, hogy lásd, a mindentudó hajaddal együtt hol vagy. Vegyél egy kést, és vakard le róla a jégvirágot, óvatosan, hogy meg ne karcold az üveget, aztán nézz ki rajta a fekete falakra. Tudod mitől feketék? A leheletünktől. A nyirkos falak közt sínylődő elítéltek leheletétől, bazdmeg.

Ezzel elfordulok tőle.

Gyerünk, gyerünk, mondja Bozi is, láss hozzá. Tedd meg nekünk azt a szívességet, hogy lekaparod a jeget az ablakról. Aztán, ha feljött a nap, és kivilágosodott, és hallod kintről a tülkölést, hogy megjött a hernyótalpas szeneskocsi, érdemes kinézni, mert olyankor, hogy be tudjanak jönni a tüzelővel, kinyitják nekik a kaput. Akkor aztán pont kilátsz a holtágra, mögötte a végtelen pusztaságra. Sehol semmi, csak a nagy ködös semmiség benne a mindenre elszánt viharmadarakkal. Na, lássam, hogy veszed a kést, és kezded nekünk kaparni az ablakot.

A mamám otthon melegvizes-ronggyal csinálta.

Ezt verd ki a fejedből, nem vagy otthon. Itt a kés pengéjével fogod, mégpedig úgy, hogy finoman benyúlsz a pengével a jégvirág alá. De óvatosan, hogy meg ne karcold az üveget. Aztán, ha kész vagy vele, jöhetsz te is a ronggyal. Szárazra törlöd szépen, hogy Bozival tudjunk kilátni rajta. Mert mondom, amikor a hernyótalpas meghozza a tüzelőt, ki kell neki nyitni a kaput. Akkor pedig Bozi is meg én is ki szoktunk nézni, hogy lássuk, mi újság túl a falakon…

Lupsán, ahol a kórházban voltam, egy tóra lehetett látni. Egy templomtorony állt ki belőle.

Na, itt nem fogsz te látni semmit, mondja Bozi. Csak a latrina körül kóválygó viharmadarakat. Kétségbe vannak esve, hogy befagyott nekik a Dvug, ők pedig nem ilyen télhez vannak szokva. Most csak cikáznak ide-oda idegesen a befagyott folyó fölött, mert éhesek. De hiába, mert a halak mind a jég alatt alusznak, ők pedig nem értik, mi a fene történhetett. Mivelhogy ők általában a víz alá buknak, úgy halásznak, az erre a célra kiképzett csőrükkel kirángatják a vízből a halakat. De most pofára estek, az idei tél bezavart nekik. Már olyan éhesek, hogy az udvari latrina körül civakodnak. Ahogy látják, hogy mész az árnyékszék felé, ők is indulnak, csapatostól, készen, hogy kicsípjék a szart a seggedből. A szart, érted, a szart. Te meg visszajössz ide, a jó meleg konyhába. Ülsz a tűz melegében, finom úriemberek társaságában, minden nyalánksággal körülvéve. Hát van igazság a földön? Szerinted Jehova mit szól ehhez?

Elég, ha ő tudja. Hogy mi a célja az állatokkal. Csak látni akarja, mit kezdenek magukkal.

Jó, most már hagyhatod, súgom Bozinak.

Bozi kihúzza az evőeszközös fiókot. Egy jókora nagy kést ad Milu kezébe. Ezzel vakargasd. Aztán jelentsd, ha befejezted, és rendesen ki tudunk látni az ablakon.

Egymásra nézünk Bozival. Akkor most egyelőre ennyi tényleg elég volt.

Forr a víz az üstökben, nekilátunk belefőzni a kukoricadarát. Bozi közben, mintha csak magában beszélne, félig dudorászva mesélni kezd.

A reggeli kukoricakása a kásák királya. A pépes, kicsit sós, kicsit édes mennyei eledel nálunk ugyebár minden konyhai tevékenység próbaköve. Ha elszúrod, elszúrtad valamennyi elítélt bajtársad egész napját is, mert ők egész éjszaka a reggelit várják. Eltalálni a pillanatot, amikor abbahagyod a kavargatást, a fazakat félrehúzod, a kását átüríted a cseberbe, és rohansz vele kiosztani, mielőtt kezdene merevedni. Az ám, amíg még olyan, hogy akár ki tudnád a csajkából szürcsölni. Amikor a tetején már kezd hártyásodni, alatta már nem tudjuk, mi történik, ott már ismeretlen erők működnek. A bőre alatt, odabenn a kásában is az alattomos idő dolgozik. Úgy biza. De mi nem vétjük el soha. Soha, de soha, de soha…

Hat előtt néhány perccel Hernyó szakaszvezető kinyitja a szárnyas ajtót, hogy a kásával teli cseberrel, a két fülén átdugott rúdon cipelve kiférjünk rajta. Pont hatkor zárkáról zárkára járva kezdjük osztani a reggelit. Hernyó kinyitja a zárka ajtaján lévő tálalóablakot, az elítélt kidugja rajta a csajkáját, mi meg a háromszázas merőkanállal belecsapjuk neki a kását. Hernyó felügyelő végig a közelünkben áll, vagy a hátunk mögött, vagy egy lépéssel előttünk a következő zárka felé, és figyeli, hogy mindenki megkapja az adagját. Fél hétre már végeztünk is.

Ha netán főzés közben nem nyalakodtunk volna eleget, most mi is kimérünk magunknak egy-egy adaggal, Milu is megkapja a magáét. Legvégül kikanalazzuk a maradékot is a cseberből, aztán elmosogatunk, és mielőtt nekifognánk az ebéd elkészítésének, ejtőzünk keveset, jóllakottan elmerengünk sorsunk fölött. Így megy ez reggelente, évek óta, minden nap.

Az ebéddel nem lesz sok dolgunk ezen a napon. A párolt hagymára ráborítjuk a főtt krumplit, amit aztán a gyuvecs konzervekkel fogunk megízesíteni. Ennyi. A hétfő egyébként is böjti nap, de miután mostanság a hideg miatt hajnalra belefagy az olaj a furgon tartályába, az utak is alig járhatóak a hótorlaszok miatt, szünetel az utánpótlás, gyuvecsen, krumplin, hagymán kívül Jakim nem is tudott ebédre mást kiutalni. Szóval a krumplival kezdjük, meghámozzuk, már az is úgy jó másfél órába telik, aztán puff, nekiesünk a hagymának. Ahogy aprítjuk, szaporán törölgetjük a könnyeinket.

Látod, sírunk, mondjuk Milunak, aki még mindig az ablak alatt ül, és csak vakargatja a jeget az üvegről. Nem szégyen. Sírunk biza, mert nehéz az elítélt élete. Valahányszor eszünkbe jut, hogy élete delén, ki tudja miért, ennyi jóravaló ember vastag rácsok mögött tengeti napjait, elfog a sírás. Te például mit nem követtél el, hogy idekerültél.

Milu erre elvörösödik. Azt nem mondom meg.

Akkor már tudjuk is, mondom. Megnyugodhatsz, tudjuk, hogy nem azért, mert teherbe ejtettél valakit. Most egy bögyös kis lipován lányra gondolok. Arra te nem vagy jó, az tuti.

Milu nem szól semmit.

Miután megfőtt, leöntjük a krumpliról a vizet, de az üst alján a szokásosnál kissé több levet hagyunk, végül beleürítjük a felbontott gyuvecses konzerveket, jól összekeverjük. Ma ezt kapják ebédre.

Ezalatt Milu nagyjából levakarta két ablakszemről a jégvirágot, csak ül az asztal mellett, és idegesen remegteti a lábát. Akkor vesszük észre, hogy még mindig nem nyitották ki a kaput.

Ma nem jött a szeneskocsi, mondja Bozi. Pedig mindjárt dél van. Már a hernyótalpas se jár, a kemény fagyban valahol elakadhatott. Neked, Milu, mi a véleményed a dologról?

Milu nem válaszol, csak haragosan néz maga elé.

Úgy tizenegy múlhatott, nagyjából elkészültünk az ebéddel, amikor künn mozgolódás támad, kiabálás, futkosás hallatszik a folyosó felől. Kis idő elteltével Pleska jön be a konyhára Jakim géhással, a Bozi haverével, aki a raktár kis targoncáját húzza maga után. Rajta élelemmel teli kosarak, dobozok.

Merthogy a következő napokban Stejnpilc doktorral az élen egészségügyi ellenőrzés lesz, mondja Pleska, valami inspekció-féleség, ilyenkor tüzetes vizsgálkodás céljából meglátogatják a konyhát is. És ahogy ő Stejnpilc doktort ismeri, az nem elégszik meg azzal, hogy felemeli az üstökről a fedőt, és belenéz az edények fenekére, hanem meg szeretne ebédelni is. Ezért is a tiszti konyháról most hoztak nekünk céklát, murkot, petrezselyemgyökeret meg krumplit, egy tarisznya tarhonyát, fűszernek borsot, tárkonyt, köményt, valamint egy doboz fagyasztott marhanyelvet, meg egy doboz fagyasztott velőt és két tasak csirkemájat. Hogy holnap az elítélteknek abból kell nekünk majd egy mintaszerű, kiadós egytálételt főzni. A csirkemáj nyers, a velővel se lesz baj, mert hamar kienged, de a nyelv különösen lassan olvad ki, ezért ejtsük szerét, hogy még fagyott állapotban valahogy vágjuk kisebb darabokra, hogy reggelig, amikor majd ténylegesen főzni kezdenénk, legyen ideje alkalmas állapotba kerülni.

Jakim már hozza is, kiborítja a zsírpapírral bélelt dobozból a hasáb fagyott húst a bádoggal bevont asztalra. Nézzük is kíváncsian. Fagyasztott marhanyelv, ilyesmit még nem láttunk a maglaviti konyhán. Lehet vagy tíz kiló is, egyetlen tömör hasábban összefagyva. Egy konyhakés élével megkopogtatom, kemény, mintha kőből lenne. Macerás, pepecs munka lesz, a fagyott húst nem könnyű vágni: beállítod, hogy nyiszitelsz belőle egy szép szeletet, látod, hogy nem megy, akkor ráversz kalapáccsal a kés élére, hogy történjen már valami, mire a penge csak megsiklik rajta, arra megy, amerre ő képzeli, de van úgy, hogy egyszerűen beletörik, a végén kezdheted elölről, nem csináltál semmit.

Amint Pleska távozik a géhással, Milura nézek. Azt mondtam neked, hogy estig fel vagy mentve minden munka alól, de most visszavonom. Itt van ez a fagyott hús. Leülsz mellé szépen, és figyeled, mit csinál, fújod, lehelgeted, hogy olvadjon. Amikor látod, hogy egy kicsit már kezd kiengedni, tünedezik róla a zúzmara, és csillog a felülete, fényesedik, te fogod szépen, és a csontfűrésszel darabkákra szeleteled. Mint egy-egy templomi énekeskönyv, akkora legyen mindegyik darab. De csak óvatosan, ha látod, hogy szálkásodik, abból majd tudod, hogy még várni kell vele, és abbahagyod.

Tizenkettő előtt pár perccel jön Hernyó, kitárja a szárnyas ajtót, mi meg Bozival nekilátunk, hogy kiosszuk az ebédet. A cseber fülén átdugjuk a rudat, két végénél megfogjuk, és előttünk Hernyóval, elindulunk vele a műhelyekbe. Ebéd idején műhelyenként húsz percre szünetel a munka, ilyenkor mindenki a munkapad előtt, a csajkát a kezében tartva eszik. Bő egy órába is beletelik, amíg sorba vesszük a műhelyeket, és végzünk az ebédosztással.

Aztán mi is megebédelünk. Milu csak kavargatja az ételt, azt mondja, máshol a gyengélkedőknek külön főznek, desszertnek még tejbegríz is jár nekik. Bozi erre azt mondja, mióta a tejbegrízt a betegek a lefolyóba öntötték, nálunk Maglaviton a diétás betegek a tiszti konyháról kapják az ebédet, saját cukrászuk van, és fehér abrosszal terített asztal mellett külön pincér tálalja fel nekik a három fogást, a végén pedig a kávé mellé bőrszivarral kínálja őket. Milu egy darabig gyanakodva bámul rá, de nem mer mondani semmit.

Mosogatás után nincs is több dolgunk, a délutáni sziesztára a fal mellett elhelyezett üres kartonládákon kényelembe helyezzük magunkat. Nekünk is jár napi húsz percnyi séta az udvaron, de most a kemény hideg miatt inkább a meleg konyhán maradunk. Így ejtőzünk egy vagy másfél órát, és még mindig messze a vacsorafőzés ideje.

Hozzam a kavicsokat, hogy malmozzunk, kérdi Bozi. Vagy inkább menjek és kérjek Jakimtól rejtvényfüzeteket?

Á, ne mozdulj, mondom. Akkor már játsszunk inkább olyan kitalálósat.

Rendben, mondja Bozi, máris előkeres a zsebéből egy babszemet, tenyerébe rejti, hogy válasszak, hogy lássuk, ki kezdi. Ez aztán úgy megy, hogy felváltva gondolunk erre, arra, hogy élőlény, tárgy, miegymás, ilyesmik, a másik pedig kérdésekkel próbálja körbejárni, míg a végén kitalálja. Úgy, hogy kezdetben csak annyit tud a szóról, hogy a feladvány hány betűből áll.

Már jó fél órája játszunk, amikor Milu megszólal, hogy ő most már nekilátna a jeges nyelvhasábot elfűrészelni. Bozi azt mondja, túl korai, de azért indul a fiókos szekrény felé, hogy adja oda Milunak a csontfűrészt. Elég sokáig matat, keresgél a fiókban, aztán egyszer csak azt mondja, nincs sehol, hogy nem találja.

Erre Milu, aki eddig csak a fagyott nyelvtömbre lehelgetve várakozott, megszólal.

Ha egy olyan fémkeretes, kétélű pengéjűt kerestek, az ott van leesve a szekrény mögött.

Tessék, kérdi Bozi. Honnan veszed, amikor nem is láthatsz el odáig.

Én mégis látom. Biztos, hogy ott van, mondja Milu. Ha akarom, erre-arra, amerre éppen kell, oda irányítom a látásom.

Kanyarlátása van, mondom Bozinak. Ha még nem hallottál volna róla.

Nem tudom, mi az, mondja Bozi, és ránéz Milura. Ha tudod, hol van, vedd elő. Ha azt mondod, hogy a szekrény mögött van leesve, akkor most ereszkedj szépen négykézlábra, és vedd elő, és máris nekikezdhetsz fűrészelni vele.

Erre Milu nehézkesen feláll, kezét a nadrágjába töröli, fölnéz a mennyezetre, aztán lehajol, benyúl a szekrény alá, és kiveszi a csontfűrészt.

Basszus, mondja Bozi. Az anyukádat! Ezt hogy csináltad?

Milu megvonja a vállát. Mondtam, hogy ott van. Ezzel máris visszaül, elhelyezkedik a csontfűrésszel az asztal mellett. Előtte a csonttá fagyott nyelvtömb.

Fölkelek a kartonládáról, odasétálok, elveszem előle a csontfűrészt. Rég volt, hogy használtuk, ragad a kosztól, tele mindenféle szennyel, rátapadt porcicával, apró bogarakkal. Megmosom a csapnál, megtörlöm, visszajövet kiveszek a fiókból egy pár gumikesztyűt, azt is odadobom Milu elé. Nehogy már csupasz kézzel fogj hozzá, látom, mindent azért te se tudsz, mondom. Nézem egy darabig, végigmérem tetőtől talpig többször is. És közben furcsa érzésem támad: elkapni a nyakánál fogva és kipenderíteni a folyosóra, kulcsra zárni az ajtót, hogy ne tudjon visszajönni. Vagy ki az ablakon, kipréselni a rácson, darabokban, bele a hóba. Valamit tenni vele, hogy többet ne lássam.

Kanyarlátása van, hallom Bozit. Lát mindent, látja, ami mögötte a szekrény alatt van. Ilyet! És Bozi csak csóválja a fejét.

Visszaülök, Bozival egy darabig nézzük, mit kezd Milu a fűrésszel, aztán folytatjuk a kitalálósat. Milu haja kilóg a rabsapka alól, ott himbálózik a jeges hústömb fölött, miközben fűrészelni próbálja.

Hirtelen nyugtalan leszek. Éget a bőröm, mozgolódik rajtam a szőr, a ruha alatt. Fészkel bennem valami ismeretlen érzés, hogy nem bírok magammal.

Mindjárt jövök, aztán folytatjuk, mondom Bozinak, és kimegyek a folyosóra. Zsebre dugott kézzel sétálgatok, a szakácsok a falakon belül szabadon közlekedhetnek. Túl a raktáron, tizenöt-húszan állnak sorban Hohér Frizer borbélyműhelye előtt. Bemegyek, nézem egy darabig, ahogy Hóhér nyírja az elítélteket. Persze, rendben kell legyen a fejük, holnap inspekció lesz.

Mi újság, kérdi Hóhér, amikor észreveszi, hogy ott ácsorgok, mire azt mondom, semmi, csak bejöttem, gondoltam, megnézlek, hogyan csinálod. Arra is gondoltam, kérek tőled kölcsön egy nyírógépet. De látom, épp dolgod van, ma neked is szükséged van rá.

Hát, mondja Hóhér Frizer. Ahogy mondod.

Rendben, akkor vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Ha már neked is épp szükséged van rá, nem igaz? Akkor majd máskor. Legközelebb.

Hát igen, mondja Hohér Frizer, tényleg, felváltva nyírok hol ezzel, hol azzal. Tudod, attól függ, hogy milyen a haja a gyereknek.

A folyosó túlsó végén van Pleska irodája. Elmehetnék odáig, mondom, a szakácsok szabadon járkálhatnak a folyosón. Mondhatnék valamit Pleskának. De mit! Nem tudom. Pedig érzem, hogy mondanom kellene neki valamit. Most azonnal. De nem jut eszembe, hogy pontosan mit. Csak úgy pedig nem zavarhatom. Akkor esetleg később. Lassan visszacsoszogok a konyhára…

Bozival folytatjuk a kitalálósat, javában játszunk, amikor Milu abbahagyja a fűrészelést, odajön, és megáll előttünk. Azt mondja, még nem engedi magát nyiszitelni a nyelv, a fűrész pengéje meghajlik a jeges hústömbön, csak roncsolja, inkább várna még egy kicsit, amikor majd késsel is lehet szeletelni.

Nem szólunk semmit, erre aztán folytatja.

Látom, játszotok valamit. Érdekes? Mert akkor beszállnék én is.

Egymásra nézünk Bozival. Most még épp Bozin a sor, hogy kitalálja, amit feladtam neki. Ölyv, ez lenne a szó, de ő csak bámul rám, mintha a fejemből akarná kiolvasni. Négy betű mindössze, odáig már eljutott, hogy állat, és nem vízben él, hanem a levegőben, de tovább nem boldogul vele.

Ezt komolyan gondolod, kérdem Milut. Mert nem könnyű játék. Úgy megy, hogy gondolok egy dologra, lehet egy szó vagy kettő, és csak annyit tudsz, hogy hány betűből áll, Bozinak pedig ki kell találni. Képesnek érzed magad, hogy aztán okosan kérdezgess?

Aha, azt hiszem, megértettem. És most már tudom is, hogy Bozi miért nem tudja még mindig kitalálni.

Hallod ezt, mondja Bozi, és rám néz idegesen. Hogy ő már tudja.

Kitaláljam? Kérdi Milu, halkan. Mondjuk, ha ezt kitalálom, játszhatok én is veletek?

Azt még meggondoljuk, mondja Bozi. De azért csak halljuk, halljuk, mert kíváncsiak vagyunk.

Mert valami nincs rendben azzal a szóval, folytatja Milu. Az egyik betű az nem egy betű, hanem kettő. Eggyel több betű van benne, mint ahogy kiejted. Négy betűvel írják, közben csak háromnak hallod.

Bozi felhorkan. Tényleg? Na erre most tényleg kíváncsi vagyok. Akkor halljam, találd ki nekem, de most rögtön.

Hát ölyv, mondja erre Milu.

Megint csak érzem a szőröket mozgolódni a bőrömön.

Na, akkor várj csak, mondom halkan. Alig jön ki hang a torkomon. Azt hiszem, ez túl könnyű volt. Négy betű! Félig már ki is volt találva, ugye, Bozi. Te is tudtad, hogy ölyv, csak éppen az a plusz betű zavart meg egy kicsit. Csak ízlelgetted a nyelved hegyén, mielőtt kimondod.

Ahogy akarjátok, mondja Milu. Akkor most én következem?

Te, te! Lássuk, mit tudsz.

Intek Bozinak, és elvonulunk a konyha túlsó végébe. A falnak fordulva, egy smirglipapír hátára ráírom Milunak, hogy Stejnpilc doktor. Ezt fogjuk feladni neki. Bozi vigyorog, bólint, aztán mégis elkéri a ceruzát, áthúzza a doktor szót, és a helyébe odaírja, hogy doki. Stejnpilc doki. Így nehezebb, ezt nem tudhatja, súgja kuncogva. Ez eltart neki, amíg itt van, akár tizenkilenc napig is.

Rendben. Visszasétálunk Miluhoz. Dörzsöljük a tenyerünket. Készen vagyunk, mondom, kezdheted.

Hány betű kérdi Milu?

Bozi lassan kiszámolja az ujjain. Tizenhárom, mondja.

Milu fölnéz a mennyezetre. Ilyen sok?

Képzeld.

És egy szó?

Ja. Hogy egy? Nem, kettő.

Élőlény?

Sajnos, vigyorog Bozi. Vagyis igen.

Akkor nem állat.

Nem.

Ismerem?

Nem.

Szóval ember, mondja Milu, megint fölnéz a mennyezetre, és elkezd számolni az ujjain. Egyszer kilencet, majd négyet aztán ütemesen, mintha hallaná valahonnan, dobol a lábával, ránk néz, kapja a fejét egyikünkről a másikra, és elkezd bólogatni. Aha, azt hiszem, megvan. Mondhatom?

Halljuk, halljuk.

Stejnpilc dokt., mondja Milu. Dokt., így rövidítve.

Nem igaz, mondja Bozi dühtől kifehéredve. Nem az.

Nem? Na, várjunk csak. Várjunk, várjunk csak. Akkor is megvan. Akkor Stejnpilc doki.

Mintha jeges sál borulna a nyakamra, valami ilyesmit érzek. Alig bírok megszólalni.

Most jól figyelj, Milu! Honnan tudtad, kérdem tőle halkan. Most azonnal mondd meg, honnan tudtad, Nem szeretnék sokat várni, most rögtön, ebben a pillanatban tudni akarom.

Milu hallgat, csak vonogatja a vállát, és néz egyikünkről a másikra. A végén csak megszólal. Csak kitaláltam. Ha egyszer az, akkor persze, hogy kitalálom. Hát persze, hogy Stejnpilc doki.

Csalsz! Ilyesmi nem létezik, sziszegi Milu fülébe Bozi. Csaltál, piszok csaló vagy, nem vagy való közénk. Nem vagy méltó, hogy egy napot is eltölts közöttünk Maglavit falai között.

Én pedig addigra már mögéje kerülök, és matróz fogással átölelem, mintha tudnám, mit akarnék vele kezdeni. A tengerbe vele, a tengerbe vele, hallom magamban a hangot, mintha most is a hajón lennék, miközben érzem gyenge csontjait a karjaim között. Ő pedig csak liheg, nem bír mozdulni. Nem tudom, mit akarok, csak szorítom, szorítom két karját a testéhez, és tudom, hogy nem engedem el, amíg Bozi nem tesz vele valamit.

Bozi pedig tudja. Hirtelen meggyomrozza, mire Milu teste elernyed, és előrebukik az asztal bádoglapjára, én meg rá, a hátára. Bozi már hozza is a bárdot, élét próbálgatva ujját húzogatja rajta, lepofozza Milu fejéről a sapkát, megragadja a sörényét, kettéválasztja, és mint egy pék a kalácsot, villámgyorsan összefonja.

Te aztán tudod, súgom Bozinak. Épp mondani akartam. Ha befonod neki, egy csapással kész vagy vele, a többi Hóhér Frizeré a nullásával.

De Bozi nem is hallja, mert közben már le is csapott, hogy a bárd pengéje beleáll az asztalt borító bádogba. Milu csak az asztalt harapdálja, csorog rá a nyála, kidülledt szemmel bámul a haja után. A levágott copf, mintha élne, összegömbölyödve megmozdul, és mint egy labda, legurul az asztalról.

A Milu fején maradt hajszálak végén tűhegynyi piros cseppecskék csillognak. Minden hajszál végéből kibuggyan egy-egy apró piros csepp, lepotyog róla, és mint a higany, keresve az utat, ide-oda gurul az aprítóasztal hullámos bádogján, onnan halkan zizegve lepereg a földre, sisteregve elgurul, amerre a kőpadló lejt a lefolyó felé. Ott zsibongva meggyűl egy kicsi piros tócsába. Apró kristályok, rubintgyöngyök, szinte világítanak.

Közben érzem, hogy Milu mintha kezdene eltűnni a daróc ruhából. Mintha kásából lenne, kicsúszik a kezem közül, és elterül a kőpadlón.

Bozi, itt vagy, kérdem.

Itt hát, mondja. Hol lennék.

Mi a fenét csináltál vele?

Én semmit, mondja. Te is láttad. Csak a haját, izé, a haját vágtam le neki.

Mert nézd csak, nem olyan, mintha kipurcant volna? Nézd csak meg, dobog-e neki ott még valami?

Nyúljak hozzá, azt mondod?

Persze, nyúlj csak, nyúlj, nem harap. Ott a baloldalán keresd.

Milu teljesen kinyúlva fekszik a kövezeten. Szájából valami hab csorog a kövezetre, mint az olvadt fagylalt az aszfalton, olyan.

Bozi fölébe hajol.

Hm, vajon mi történhetett, mert tényleg, mintha kifingott volna. Azért mégis, csak úgy, egy szimpla hajvágástól! Hogy valakinek levágják a haját… Te érted ezt?

De hát nem bántottuk. Na, várj csak, akkor most megyek és szólok Pleskának. Vagy tudsz valami jobbat?

Pleska, az mindenképp jó lesz. Mondom én, ő már előre sejtett valamit, hogy reggel úgy oldalba bökött. Tudta ő, valami nagyon nincs rendben azzal, akit a nyakunkra hozott.

Átlépem Milut, izzadt tenyeremet a kötényembe törlöm. Ránézek Bozira.

Lehet, mégis jobb, ha te mész. És előtte benézel Jakimhoz. Mégiscsak civil, hátha mond majd valami okosat. Aztán irány Pleska!

Rendben, ha úgy gondolod, mert nekem aztán tök mindegy. Ha azt mondod, én is mehetek.

Akkor máris indulj. Azzal kezdjed, hogy úgy néz ki, reggelig kiolvad a nyelv, már tudjuk is, hogy fogjunk neki, csak kérni szeretnénk a tisztikonyháról még valami fűszereket. És hogy mit szól hozzá, újításként főznénk a levesbe egy kis tormagyökeret is. Így. De hogy van egy kis gond. Hogy ez a Milu… Addig én összeseprem a földről ezeket a gyöngyöket. A végén valaki még vérnek nézi.

 

Szólj hozzá!