Mint vércsevágy a röpke vadgalambot,
Úgy űzöm a félénk szépséget én.
Mert búfelhős lelkem sötét egén
Valaki szeme fényeket zuhantott
S hallgatva várja most a méltó hangot,
Tudom, ki áldva csügg dicséretén.
S én szétmarcangolom, ha meglelém,
Mint vércsevágy a röpke vadgalambot.
S mely szárnyát fáradtan vonszolja, földön,
Mint ázott és beteg madár vergődöm,
Nem tudván méltón szólni szépségednek.
S várom remegve, mosolyogjon kedved,
Mert jó, ha vergődésemen mulat:
Csak vergődés a méltó hódolat.
(József Attila: Lányszépség dícsérete. Espersit Cacának. 1923. márc. 1. [részlet])