Fiatal lányként hosszú leveleket írtam a képzeletemben élő férfiaknak. Illatosítottam a selyempapír-lapokat, fölbélyegezetlen borítékokba zártam őket, amelyeket izgatottságtól dobogó szívvel dobtam be a postaládába. Néha találgatom, felbontotta-e őket valaha bárki is.
Később írtam egy regényt, de senki nem akarta végigolvasni. Messze kint a földeken égettem el a paksamétát. Amikor már majdnem teljesen elégett, belekapott a szél a hamuba, s én úgy álltam ott a libegő árnyékok kavargásában, mint törékeny, fekete lepkék rajában.
Nem olyan voltam, mint a többi lány. Hiányzott belőlem a vidámságra való hajlamuk, és olykor kétségbe estem az álmaimtól. Idegenül és eltévedtnek éreztem magam a testemben, a hosszú karjaimmal meg a vékony nyakammal, olyan idegenül, ahogy ebben a városban, a hepehupás utcáival és a nyaranta a pinceablakokon kiáradó dohszagával. Éjszakánként nyitott ablaknál feküdtem az ágyamban, átkarolva és szorosan a mellemhez szorítva a párnát, és szabadságra meg fényre vágyakoztam.
Pár héttel a tizenkilencedik születésnapom előtt megismertem Robertet. Egy padon ült a városháza előtt, és valahogy olyan elveszettnek láttam. Félre volt gombolva a dzsekije, és ahogy az ölébe ejtett apró kezeire esett a pillantásom, korábban nem ismert melegséget éreztem. Nem mosolyogtunk, amikor egymás szemébe néztünk. Valamilyen különös módon a kezdet kezdetétől össze voltunk kötve. Annyira különbözőek voltunk, épp ellenkezőképp éreztünk és gondolkodtunk, és mégis összetartoztunk. Olyanok voltunk, mint egyazon törzs kétfelé növő ágai.
Még húszévesek sem voltunk, amikor összeházasodtunk. Robert leánykérése igencsak ügyetlenre sikeredett. Kiejtette a kezéből a gyűrűt; be kellett másznia érte a konyhapad alá. Közben kicsúszott az inge a nadrágból, és láttam a fehér, kamaszfiús hátát. Azt hiszem, mind a ketten nevettünk. Aztán elvettem tőle a gyűrűt és igent mondtam. Az esküvői ünnepség csodálatos volt. Áttáncoltam a fél éjszakát, bort ittam és csevegtem. A fátylamon át lágynak és szépnek láttam a vendégek arcát, és életemben először éreztem nőnek magam.
Ekkoriban kezdett éledezni a város. Minden utcasarkon aszfalt gőzölgött, egész házsorokat renováltak, a Piac utcán széles, lámpasorral szegélyezett járdát építettek. A huszonegyedik születésnapom estéjén az egyik ilyen lámpa alatt állva győzködtem Robertet. Ahogy mentünk hazafelé, a saját eltökéltségemtől és az elfogyasztott bortól izgatottan megálltam és megragadtam a kezét. „Szeretném, ha kezdenénk valamit az életünkkel”, mondtam. „Csinálni akarok végre valamit; dolgozni akarok és egyről a kettőre jutni. Boltot akarok nyitni. Veled együtt.” Láttam Roberten, hogy nagyon igyekszik nyugodtnak látszani, de azt is láttam, ahogy göbösen kidagadnak és lüktetnek a halántékán az erek, mintha bármelyik pillanatban meg akarnának pattanni. „Boltot? Ezt hogy érted?”
„Egy üzletet, ahol cipőket árulunk. Cipőszalont. Ilyesmi nincs még itt, Paulstadtban; isten tudja, milyen messzire utaznak cipőt venni az emberek. Van valamennyi pénzem. A szülők is tudnak segíteni. Összerakjuk a megtakarításainkat. A földszinti szénkereskedés évek óta üresen áll. Képzeld csak el: mi ketten, te meg én a mi saját kis cipőszalonunkban! Meglátod, semmi más nem kell hozzá, csak egy kis bátorság. Akarod, Robert? Akarsz velem együtt bátor lenni?”
Egy kicsit összeesett az arca, de aztán azt mondta: „Hát persze; valamivel meg kéne próbálkozni. Valamibe belevágni. És ez az ötlet talán nem is olyan rossz.”
A nyakába ugrottam és megcsókoltam.
Jól ment az üzlet. Hamar elterjedt a hír, hogy új cipőszalon nyílt a város szélén, és szinte minden napszakban szólt a csengő, amelyet Robert némi szerencsétlenkedés után végül fölszerelt az ajtó fölé. A ház a nyugat felé vezető országút bekötőútja mellett állt. A lakásunk közvetlenül az üzlet fölött volt; napkeltekor láttam az ingázók arcát az autóik szélvédője mögött, és ha kihajoltam az ablakon, le tudtam törölni a port a Martha elegáns női cipői feliratról. Reggel nyolctól este hat óráig dolgoztam; az én reszortom volt a raktárkészlet, az áruk bemutatása és én törődtem a vevők kívánságaival. Robertnek jutott a könyvelés, és előfordult, hogy reggelig ott ültünk a konyhaasztalnál, hogy együtt tegyünk rendet a kusza rendszerében.
Robert bizonytalanságokkal és szorongásokkal teli ember volt, aki mindazonáltal igyekezett helytállni az életben, amit folyamatos próbatételként élt meg. Küzdött a gondokkal, amelyek nyomasztották, és a dolgokkal, amelyek, úgy tűnt, mindig útjában vannak esetlenül mozgó végtagjainak.
A félresikerült lánykérés csak az első volt ügyetlenkedéseinek hosszú sorában. Cipősdobozok és boxosdobozok csúsztak ki a kezéből, sámfák, kefék, nyitott pénzes kazetták, minden a földre potyogott, és szinte minden héten eltűnt pár dokumentum és számla. Nem tudta, hogyan bánjon az élet dolgaival. És nem tudta, hogy bánjon egy nővel. Olyan volt, mintha Robert kezei önálló életet éltek volna, és nem lettek volna képesek átültetni a gyakorlatba a szerelemről alkotott elképzeléseit.
Egyik éjjel megkérdeztem tőle: „Tulajdonképpen mit szeretnél, Robert?”
„Hogy érted?”
„Úgy értem, az ágyban.”
„Oh”, szólalt meg, de nem folytatta.
„Na, ki vele!”
„Azt hiszem, e tekintetben nincs semmi kívánságom”, mondta.
Szerettem volna gyereket. Sokszor elképzeltem, milyen lenne a karomban ringatni egy ilyen apró embert. Ha már nagyobbacska, kézenfogva kiszaladnék vele a határba. Koszorút fonnánk mezei virágokból és pörögnénk a sarkunkon a nyárfák alatt a fehér kavargásban.
Olykor, amikor eltelt egy-egy újabb hónap, hallgattam éjjel magam mellett Robert lélegzését, éreztem, amint alvás közben meg-megrándul a teste, s közben remegtem a vágytól meg az elképzelt jövő fölötti örömtől.
De semmi nem történt. Értelmetlen lenne az okokat firtatni, nincs magyarázat és nincs hunyó. Nem tettem szemrehányásokat Robertnek, és ahelyett, hogy átadtam volna magam a kétségbeesésnek, az üzlet vezetésének szenteltem minden energiámat. El akartam költözni az egyre szürkébbnek és vigasztalanabbnak talált utcánkból, be, a városközpontba, és elkezdtem alkalmas üzlethelyiséget keresni. Fény-átjárta, tágas és világos helyiségekről álmodtam, és olyan előkelőséget sugárzó eladónőkről, akiknek eleganciája mindenben vetekszik a vásárlóikéval. Minden éjjel kiszíneztem magamban, milyen lenne, ha sikerülne ilyen élettel és fénnyel teli atmoszférát teremteni. Néha leosontam a sötét lépcsőn az üzletbe és felpróbáltam a legújabb modellek valamelyikét. Járkáltam egy kicsit a boltban, nézegettem magam a tükörben, és úgy mosolyogtam, ahogyan fiatal lányként sosem.
A nehézségek a virágboltos Gregorina Stavac halálával kezdődtek. Paulstadtban alig ismerte bárki is közelebbről szegény asszonyt; holttestét Piac utcai virágüzletének kis raktárhelyiségében találták meg. Az üzlet fekvése ideális volt, a vételára azonban meghaladta a lehetőségeinket, így aztán alig két hónappal Gregorina temetése után nagy, modern, idegen cipőbolt nyílt ott. Tulajdonosát Edward Millborgnak hívták; erőteljes férfi volt, szürke szakállal és nedvező, kék szemekkel. Vállalkozónak nevezte magát, és különböző üzleti területeken volt aktív; ebben hasznára vált a polgármesterhez fűződő barátsága. Ha esett, ha fújt, szalmakalapot és világos öltönyt viselt, amelynek gallérja foltos volt a bőségesen a hajára kent pomádétól.
„Könnyű dolga lesz, amennyi pénze van, és amilyen jó helyen van az üzlet”, mondta Robert, bennem meg erre föltolult a gyűlölet. „Fogd be a szád!” mordultam vissza. „Légy szíves, fogd be a szád.”
Edward Millborg minden péntek délben föltűnt az üzletében, megnézni, rendben mennek-e a dolgok, és kifizetni az eladónők heti bérét. Ilyenkor a pénztáros székén ült, pénzes borítékokat osztott ki, meg ezüstpapírba csomagolt csokoládés bonbonokat, és le nem hervadt az arcáról a jókedv.
Az egyik pénteken elmentem a Piac utcába, hogy beszéljek vele. El akartam mondani neki egy s mást. Roppant fontos dolgok voltak, és éjszaka még teljesen világosak és konkrétak voltak számomra. De ahogy ott láttam ülni Millborgot az eladónői között, mindebből semmi nem jutott eszembe. Ott ült, tarkójára tolt kalappal, és épp egy bonbont dugott a szájába. „Beszélni akarok magával”, mondtam.
Rám nézett és így szólt: „Kihez van szerencsém, asszonyom?” Mosolyogva mondta, de gúny nem volt a mosolyában.
A nők visszahúzódtak, és a polcokkal kezdtek foglalatoskodni.
„Szerintem nagyon is jól ismer”, mondtam. „A nevem Martha Avenieu.” Rezzenésnyit sem változott a mosolya, miközben a szájürege másik oldalára tolta át a bonbont. Aztán hirtelen fölállt, és kezet nyújtott: „Mit tehetek önért, asszonyom?”
Körülnéztem. Itt bent sokkal tágasabb benyomást keltett a tér, mint odakintről. Millborg nyilvánvalóan lebonttatta az eladóteret a raktártól elválasztó falat.
„Biztosan ott feküdt, hátul”, mondtam.
„Kicsoda?”
„A virágboltos-asszony. Nagyjából itt fekhetett, az olasz férficipők polcánál.”
„Ó!” mondta Edward Millborg, kicsit megemelte a kalapját, és gyors mozdulattal végigsimított a haján, amelyen megcsillant a mennyezeti lámpák fénye.
„Senki nem vett észre semmit”, mondtam valamivel hangosabban, mint ahogy akartam.
„Senki nem hiányolta az asszonyt, érti, senki!”
Az eladónők félbeszakították, amit épp csináltak. Az egyik cipősdobozban zizegett a selyempapír.
„Egész életében egyedül volt”, folytattam. „Azt hiszem, igazában senki nem látta őt.”
Edward Millborg mozdulatlanul állt. Már nem mosolygott. Tovább akartam beszélni, súlyos dolgokat akartam Millborg fejéhez vágni, de leblokkoltam, üres lett a fejem.
„Azt hiszi, könnyű dolga lesz itt a pénzével meg a boltja nagyszerű fekvésével”, kiabáltam. „És közben fogalma sincs a cipőkről, maga ostoba ember. Maga szegény, ostoba, förtelmes ember!”
Ahogy kiléptem az utcára, az arcomba vágott a hideg februári szél. Az utcakövek réseiben fekete volt a jég a hosszú tél mocskától. Csak kevesen jártak a járdán. Görnyedten igyekeztek előre, vastag sálat húzva az arcuk elé. A túloldalon Margarete Lichtlein húzta a bevásárlókocsiját, és magában beszélt; bele a megeredő esőbe.
Robert a kassza mögött ült az üzletben, és papírokat fűzött le. Minden pénzügyi aktusnak külön, színes felirattal ellátott dossziét rendszeresített: kiadások, bevételek, rendelések, reklamációk. Szerette ezeket a színes dossziéit.
„Na, hogy ment?” kérdezte. „Megtetted?”
Gyermeki várakozás ült ki az arcára; bele tudtam volna vágni ököllel. Végtelenül dühös voltam erre az emberre a tiszta, kis kezeivel, amelyek kizárólag a dossziéihoz tudtak nyúlni, és amelyek minden éjjel tétlenül és haszontalanul hevertek a takarón.
„Én … én azt hiszem”, kezdtem, de aztán kirobbant belőlem… „Igen, megtettem. És teszek még egyebet is! Még sok minden mást is meg kell tennie egy nőnek életében, vagy szerinted nem?”
Pár mozdulattal összenyaláboltam a dossziékat a kasszapultról, és kiszaladtam velük az ajtó elé. Még erősebb lett a szél, vadul korbácsolta esővel az utcát. Nem dobtam föl magasra a dossziét, és nem is hajítottam ki teljes erőmből az utcára. Egyszerűen hagytam kiesni a kezemből. Láttam, ahogy Robert kézírásának tintája beleoldódik a tócsák piszkosszürkéjébe. Patakzott az eső a kirakatüvegen; láttam mögötte Robert elszörnyedt arcát.
Éjjel, mellette fekve az ágyban, hallottam, ahogy sír a sötétben. Biztosan az arcára tapasztott kézzel zokogott bele a tenyerébe. Régebben sokszor szerettem volna a karomban tartani, amikor sír. Úgy képzeltem, a könnyek meghoznák köztünk a szavak nélküli megértést. De most csak undort éreztem. Nem férfi feküdt az ágyamban, hanem egy kisgyerek, aki összemocskolja a frissen mosott párnahuzatot.
Aznap, amikor megtörtént, amit még elmondok, déltájban ketten voltunk az üzletben. Ragyogó sugarakban sütött be a nap a kirakatüvegen, és fénybe vonta a finom porréteggel fedett kirakati modelleket. Robert tollának neszét leszámítva, amellyel az új iratrendező lapjain kaparászott, csend volt. Én egy próbaszéken ülve árcédulákat ragasztgattam a szandálokra. Bőrszag volt; még soha nem éreztem ilyen erősnek. Mindent áthatott. Még a csendnek is bőrszaga volt. Robert körmölt. Nyugodt és teljesen egyenletes kézmozdulatokkal; mindent átjáró unalmat és monotóniát sugároztak. Fölugrottam az ülőkémről.
„Gyere, menjünk!” kiáltottam. „Elmegyünk! Valahová, ahol szabadon lélegzünk és szárnyalhatnak a gondolataink.”
„És a bolt?”
„A bolt ma zárva marad.”
Egy darabig csak úgy autókáztunk a környéken. Meleg, napsütéses nap volt, csak időnként suhant végig egy-egy felhőárnyék a földeken. Letekertem az ablakot és beszívtam a nyár illatát. A távolban csillogott a napsütésben a paulstadti szabadidőközpont kupolája, és a bizakodó jókedvembe egyszerre emberek, emberi hangok, nevetés és zene iránti vágyakozás vegyült.
Megálltunk a parkolóban, ezen a hatalmas, vakítóan világos betonplaccon, amelyen épp alig néhány autó állt. Amikor kiszálltam és beléptem a napsütésbe, az jutott eszembe, hogy egész eddigi életem csak egy furcsa félreértés volt, s egyszerre olyan boldognak és szabadnak éreztem magam, hogy legszívesebben lerúgtam volna a cipőmet és táncra perdültem volna a forró betonon.
Robert nem akart velem jönni. Azt mondta, inkább a kocsiban vár meg. Elöntött a düh hulláma, de azután megláttam apró, nyugtalan kezeit az ölében, és lenyugodtam. Kétoldalról a kezembe fogtam az arcát és megcsókoltam a homlokát. Nyirkos és meleg volt a bőre, úgy csókoltam meg, ahogyan egy gyereket; búcsúzóul vagy vigasztalásképp.
Amikor beléptem az épületbe, meglepett, milyen hűvös a levegő – valószínűtlen kontraszt volt a parkolóban érzett hőséghez képest. Minden tágas és világos volt. Ragyogott a márványpadló és a falak, oszlopokban dőlt be a fény a magas üvegtetőn. Az egyik kirakatüveg mögül egy fiatal eladónő nézett ki. Egyszerűen csak rám nézett, én meg gyors léptekkel elmentem az étterem előtt a dézsában álló pálmáival, a fagylaltozó előtt, amelynek minden asztalán apró porcelánfigurák voltak, a mindenféle színekben villódzó szökőkút, a bowlingpálya, a fogadóiroda és a játékterem előtt, benne a csilingelő, zümmögő, csipogó automatákkal.
Egy férfi ment el előttem, s közben végig fölfelé nézett. Megállt és beárnyékolta a kezével a szemét. Láttam, hogyan feszül meg a válla. Azután leeresztette a kezét és hátrahőkölt. Egészen lassan hátrálni kezdett, továbbra is a mennyezet felé fordítva az arcát. Magam sem tudom, miért nem követtem a pillantását. Azt hiszem, arra gondoltam, milyen lenne átölelni ezt a férfit, és talán meg is tettem volna, de akkor hirtelen sarkon fordult és rohanni kezdett. Aztán meghallottam ezt a hangot, egy gyorsan erősödő, rekedt sivítást. Olyan volt, mintha vibrálni kezdett volna a levegő, és ez a mindent átható, éles hang magától keletkezett volna. Remegést éreztem a talpam alatt. Láttam, hogy mozog a padló. Láttam, hogy a férfi megbotlik és elterül, dühös csodálkozással az arcán. Azért botlott meg, mert fölnyílt előtte a padló; elesett és eltakarta a kezével a fejét, én pedig láttam, hogy csupa vér a keze. Hallottam egy nő kiáltozását. De a hangja beleveszett a levegő sivításába és a műmárvány recsegésébe, amely úgy repedt végig, ahogy a mozgásba jött vízfelszínen a jég. A szemem sarkából láttam valakit mélyen előregörnyedve rohanni, védekezésül a fejére húzott dzsekivel. Talán megúsztam volna, ha nekiiramodok a nyomában, de valamiért mozdulni sem tudtam a helyemről. Ekkor megpillantottam a nőt. Egy, a falról levált és lezuhant kőlap darabjai mellett feküdt a földön, a melléhez fölhúzott lábbal, ugyancsak fölfelé fordítva az arcát. Szavakat formált az ajka, de nem értettem, mit mond. Fölnéztem. És láttam, ahogyan tompa csattanással szanaszét hullik a kupola. Olyan volt, mintha a még soha nem látott szépség pillanatában maga az égbolt szakadozna szét és nyílna meg a fény előtt.
Nem különös, hogy abban a pillanatban, amikor fölpillantottam az üvegcserepek záporában, amelyek egy pillanattal később összekaszabolták az arcomat, egy látomás jelent meg nekem? A férjem, Robert képét láttam, tisztán, ahogy odakint ül a leparkolt autóban, az ölében a keze, amely az égvilágon semmit nem fog már csinálni egész hátralevő életében.
Robert Avenieu
Amikor éjjel megint leosont, hogy a tükör előtt pózoljon és úgy érezhesse magát, mint ezek a francia pillangócskák, nem maradtam az ágyban, hanem odaültem a nyitott ablakba, ahonnan le tudtam nézni az utcára és ahol végre szabadon lélegezhettem. Csend volt, csak néha hallatszott autógumi-surrogás, a tetők kontúrja fölnyúlt az éjszakai égbe, és régi, nedves falak szaga terjengett, különösen tavasszal, az első langyos eső után.
Anyám gyerekkoromban sokszor intett attól, hogy bármit is megbánjak. Úgy vélte, a megbánás semmit nem képes meg nem történtté tenni, csak teherként nehezedik a lélekre, s azonkívül se célja, se értelme nincsen. Természetesen igaza volt, csakhogy én nem voltam olyan, mint ő. Én többnyire már aközben megbántam a dolgokat, amíg csináltam őket, és ez nem igazán könnyítette meg az életemet.
Marthát a Rathausplatzon láttam először. Föl-alá sétált a barátnőivel és egyfolytában nevetett. Én egy padon ültem, és Martha, ahányszor csak elment előttem, a városháza felé fordította az arcát, mintha a tornyot vagy ki tudja, micsodát figyelne ott fent. Már akkor föltűnt a hihetetlenül hosszú nyaka. Hosszú volt és vékony, és én tisztára belezúgtam. Nem tudtam, mit tegyek, csak ültem ott a padon, és olyan ostobának éreztem magam, amilyen nyilván a valóságban is voltam.
Kiderítettem, hol lakik, és egyik nap lecövekeltem ott, és vártam, hogy kijöjjön a házból. Először rám se nézett, csak egyszerűen elment mellettem. De aztán visszafordult és azt mondta: „Most rettentő rámenősnek képzeled magad, mi?”
„Nem”, mondtam. „Egyáltalán nem.”
„Nem tudsz elég gyorsan ajtóstul a házba rontani, mi?” Én a nyakát bámultam.
„Nemtom”, mondtam.
„Hát igen; mindent nyilván sosem fogunk tudni”, mondta. „De törekedni azért mindig lehet rá, nem?”
„De. Azt persze mindig lehet.”
„És most? Hogyan tovább?”
„Fogalmam sincs”, mondtam. „Kerüljük meg először a háztömböt?”
„Hát ilyen egy igazi rámenős csávó”, mondta, és elindultunk.
Hamarosan összeházasodtunk. Megkértem a kezét, és ő végig engem nézett, amíg az ujjára próbáltam húzni a gyűrűt. Úgy éreztem, a pillantásomba akarja fúrni a magáét, és ettől kétség fogott el. Kiejtettem a kezemből a gyűrűt, ami be is gurult a konyhai pad alá. Martha hangosan fölnevetett, s én abban a pillanatban megsejtettem, hogy ez itt most alighanem egy orbitális félreértés kezdete.
Állandóan a szerelemről beszélt. Csakhogy számomra a szerelem nem Isten áldása volt, sem pedig valamiféle erőfeszítések gyümölcse, hanem csak egy szó a sok közül. Martha azért érdekelt, mert magányos voltam, és mert kellett, hogy az embernek legyen valakije. És azért vettem feleségül, mert gyereket akartam. És, bár fiatal voltam, mást nem is igen kívántam az élettől.
A fejembe vettem, hogy saját kezűleg barkácsolok egy bölcsőt. Hintatalppal és selyemfüggönnyel. Elképzeltem, milyen lenne egy ilyen apró ember neszeit és zajait hallgatni a hálószobánk sötétjében. Martha azt mondta, egészen biztosan belevágnék munka közben a fűrésszel az ujjamba. Szerinte egyazon törzs kétfelé növő ágai voltunk. Csakhogy ez tévedés. Nem voltak közös gyökereink. Még abban sem vagyok biztos, hogy ugyanazt a levegőt lélegeztük be. Éveken át álltunk egymás mellett olyan polcok között, amelyeken engem tökéletesen hidegen hagyó cipők sorakoztak, éveken át aludtunk egy ágyban, és néztünk ki ugyanazon az ablakon, mindegyre ugyanarra a bekötőútra. Egy fél életet éltünk le ugyanabban a helyiségben, anélkül, hogy igazában megérintettük volna egymást.
„Gyereket szeretnék”, mondtam Marthának. „Az embernek valamiképpen túl kell nőnie a határain.”
„Hadd gondolkodjak rajta”, mondta. „Az ilyesmit alaposan meg kell fontolni. Különben is van még időnk, vagy nincs?”
Mindig ilyeneket mondott. Szavakat, amelyeknek ki kellett volna tölteniük a kettőnk közötti ürességet, de semmiféle jelentésük nem volt.
Azután terhes lett. Ezt csodaként éltük meg, amelyet nem igazán tudott egyikünk sem megmagyarázni.
Inkább üljön le, mondja a nővér, ez alighanem eltart még egy ideig. Megrázom a fejem és odamegyek az ablakhoz. Az egyik fa alatt egy férfi áll; bottal kotorászik egy levélhalomban. Egy fiúcska szalad el mellette kacagva. A férfi megmerevedik és csak áll ott, egyik kezében a bottal, a másik a nadrágzsebébe dugva. Mozognak fölötte az ágak a szélben. Hirtelen minden begyorsul. Martha fölkiált. Idegenül cseng a hangja. Hátraveti a fejét, és görcsösen a matracba vájja az ujjait. A bába két kézzel dolgozik. Emelkedik és süllyed a válla. Most gyorsan! mondja, a nővér meg kiszalad a szobából. Jól csinálod, mondja a bába, remekül csinálod, csak folytasd így. Istenem, nyögi Martha, Istenem, Istenem, Istenem. Megérintem a lepedőt. Tudok esetleg, kezdem, de aztán tanácstalanul elhallgatok. Martha megint felnyög; hosszan elnyújtott, pulzáló panaszos hang. Úgy hever a kezem a lepedőn, mint egy fadarab. Visszajön a nővér; magával hozta az orvost is. Az orvos nem szól egy szót sem, csak föladatja magára a nővérrel a kesztyűt és odamegy az ágyhoz. Hirtelen borzalmasan meleg lesz a szobában. Az orvos és a bába szótlanul, vállvetve dolgoznak. A bába hüvelykujjával végigsimítja Martha arcát, és valamit a fülébe suttog. Megérinti a feleségem arcát, mintha ez magától értetődő lenne (és valószínűleg az is). Lehet, hogy ez most kellemetlen lesz, mondja az orvos, de, nem kell itt maradnia. Gyorsan, mondja, és föltűri az ingujját. A nővér megfogja a vállam és kitessékel a szobából. Ez itt nem férfiaknak való hely, mondja, kivéve az orvosokat. Nevet és eltűnik az ajtó mögött. Egy pár ül a váróban. Kézen fogva ülnek és rám néznek. Kimegyek az illemhelyre és megmosom az arcom. Belenézek a tükörbe és szégyellem magam. Egy pillanatig el sem tudom hinni, hogy én vagyok az, és kimegyek a mosdóból. A párocska eltűnt. Leülök, a szülőszobából kihallatszó zajokra és kiáltásokra figyelve várok. Azután elcsendesedik odabent. Sokáig nem történik semmi. Végül kinyílik az ajtó; mögötte a bába. Sajnálom, mondja, de nem kellett volna ezt mondania. Aztán a karomra teszi a kezét: Akarja látni? Igen, mondom. Egy hárszöld párnán fekszik a csecsemő. A karjai oldalra kinyújtva. Picike az arca. Homlokára sárga nyálkacsík tapad. Mély ráncok rejtik a szemét. Pár pillanatra fölemelem a párnát. Sokkal könnyebb, mint gondoltam. Marthára pillantok. Vékony hajtincs van az arcára tapadva, és egy napsütötte folt reszket a homlokán. Elfordítja a fejét és kinéz az ablakon.
Nem tettem neki szemrehányást. Nem maceráltam. Nem nyomultam az együttérzésemmel. Egyébként is úgy tűnt, gyorsan túltette magát a dolgon. „A tegnapi álmok szétfoszlanak”, mondta egyszer, „de minden éjjel új álmot hoz; hát nem csodálatos?” Ahogyan ezt a mondatot hallottam tőle, egyszerre teljes bizonyossággal tudtam, hogy gyűlölöm. Mindent gyűlölök rajta: a hangját, az arcát, a mosolyát, és a legjobban a nyakát, ezt a hosszú, vékony, karikatúraszerű nyak-utánzatot gyűlölöm. Végigsimítottam a haján és azt mondtam: „De, drágám, abszolút csodálatos.”
Mindig az volt a véleménye, hogy nem értek a szépséghez. De ez nem igaz. Csak ahhoz nem értettem, amit ő szépségnek gondolt. A költészetről tényleg nem volt fogalmam se, de amikor elolvastatta velem egy versét, rögtön tudtam, hogy fabatkát sem ér. Egy nőről szólt, aki utazik valahová, félénk teremtés, aki flitteres ruhában és fehér cipőben ül a vonaton és úgy érzi, ki van téve holmi idegen férfiak tolakodó pillantásainak. Semmi ritmus, semmi szellem vagy dallam, csak néhány ügyetlen és erőltetett kép. Flitteres ruha egy vasúti fülkében!
Azokon az éjjeleken, amikor Martha odalent masírozott föl és alá a tükör előtt, én az ablaknál ültem, és elképzeltem, hogyan alakulhatott volna nélküle az életem. Próbáltam máshová gondolni magamat, lehetőleg minél messzebbre; valahová, ahol nincsenek fásult ingázó-arcok, nincsenek porlepte polcok, bőrszag és női vásárlók, és nincsenek ott ennek a nőnek az álmai, amelyek egy pillanatig sem voltak az enyémek. Ültem ott, kibámultam az éjszakába, míg meg nem hallottam a lépcsőn fölfelé tartó lépteit, vissza nem másztam az ágyba, hogy alvást tettessek.
„Gyere, menjünk”, kiáltotta azon a bizonyos napon. „Elmegyünk innen valahová!” És úgy pattant fel a próbaszékről, mint akit megmartak. Vöröslött az arca-feje, annyira beleélte magát a saját ötletébe. Nekem mindegy volt; akkor már úgyis régóta teljesen pangott az üzlet. Az igazat megvallva: befuccsolt, annyi.
Kocsiba ültünk és az új szabadidőközponthoz mentünk, amelynek üvegteteje messzire villogott a szántóföldek fölött. „Olyan vágyat érzek magamban!” kiáltotta. „Emberekre vágyom magam körül. Érezni akarom a melegségüket és hallani a nevetésüket!” Ilyeneket kiabált a parkoló betonja fölött, ahol néhány autó izzott a hőségben.
Azt mondtam: „Menj egyedül. Nekem nincs kedvem.”
„Dehogynem jössz; hogyne jönnél.”
„Nem”, mondtam.
Gonosz fény villant a szemében. Egy pillanatig azt hittem, fölpofoz.
„A férjem vagy, nem?!”
„De”, mondtam.
Bólintott, ellépett az autótól, de aztán rögtön visszafordult, és én azt gondoltam: akkor most eljött a pillanat. De ekkor valami váratlan dolog történt. Martha a két kezébe fogta az arcomat és homlokon csókolt. Hűvös és száraz volt az ajka. Idiótának éreztem magam. Martha elindult, aztán megtorpant még egy pillanatra: kissé fölemelt karokkal állt a napfényben, mint aki egy láthatatlan valakivel beszél vagy mintha újra kislány lenne, aki mindjárt táncra perdül. Azután elnyelte a bejárat sötétje.
A nyitott ablakon át beáradt a sűrű hőség a kocsiba. A kormány mögé ültem és lassan kigurultam a parkolóból. Az országúton gázt adtam. Jólesett érezni a menetszelet. Belekapott egy lefűzetlen papírokkal teli iratrendezőbe; kavarogtak a lapok a hátsó ülés fölött. Bekapcsoltam a rádiót. Nem ismertem a zenét, de tetszett. A visszapillantó tükörben láttam lemerülni a szabadidőközpont üvegtetejét a domboktól hullámos horizont mögé. Már nem gondoltam Marthára. Talán az útra gondoltam, amely a tájon át kígyózott előttem, talán a kezem alatt remegő kormányra, amely ragacsos volt kissé. De tulajdonképpen már nem gondoltam semmire.
Tatár Sándor fordítása
Fordítói jegyzet
A Das Feld (A temető) című regény (Hanser, Berlin, 2018), amelyből részletünk való, Robert Seethaler hatodik könyve, melynek alapfikciója az, hogy egy képzeletbeli, alighanem osztrák kisváros temetőben nyugvó halottai szólalnak meg benne, fölidézve életüknek azon eseményeit/fordulatait/epizódjait, amelyek a legmélyebb nyomokat hagyták bennük és amelyeket életükben nyilván nem volt kinek elmesélniük.