friss műút

-ról, -ről

Reich Orsolya

Reich Orsolya

Végzettsége szerint filozófus (CEU PhD, 2014), jelenleg egy berlini jogvédő szervezet, a Civil Liberties Union for Europe munkatársa. Filozófusként alkalmazott etikával és politikai filozófiával foglalkozik. Tanított több magyar szakkollégiumban, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a Bayreuth-i Egyetemen és a Princetonon.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kiskáté

Reich Orsolya: Ásó, kapa?
(Elizabeth Brake [szerk.]: After marriage. Rethinking marital relationships. Oxford University Press, 2016)
2019. április 02.

A Kiskáté egyik előző írásából Nemes Lászlótól megtudtuk: a klasszikus filozófia nagy alakjait – talán részben nemi hovatartozásukból adódóan is – messze jobban érdekelték a halállal kapcsolatos, mint a születéssel, szülővé válással összefüggésben álló filozófiai kérdések. Nem áll másképp a dolog a házassággal sem. Az angolszász filozófiában a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a helyzet valamelyes megváltozott, hiszen megnőtt a feminista filozófusok száma, majd előtérbe került a melegházasság kérdése, de a téma iránt érdeklődő kutatónak továbbra sem kell azon aggódnia, hogy a Blackwell’s egyik könyvesboltjába tévedve véletlenül el találja költeni a CSOK-ot.

Elizabeth Brake válogatáskötete tehát ha nem is hiánypótló, mindazonáltal azon kevés kötetek egyike, melyekből viszonylag átfogó képet kaphatunk arról, milyen kérdésekkel foglalkozik a házasság kapcsán és milyen irányokba indul a mai angolszász progresszív filozófia.

Az elmúlt tíz év házasságról szóló irodalmának egyik központi kérdése, hogy a házasság, annak jelenlegi, nyugati társadalmakban elterjedt formájában összeegyeztethető-e az állam semlegességének liberális követelményével. A kilenc fejezetből álló kötet első két esszéje amellett érvel, hogy igen. De mit is jelent az összeegyezthetőség kívánalma? Milyen semlegességet is követelnek a liberálisok az államtól?

A liberális politikai gondolkodás egyik alapvetése, hogy az állam nem foglalhat állást abban a kérdésben, hogy végső soron mi tesz értékessé egy emberi életet, mi ad értelmet neki. Amikor az állam egy bizonyos párkapcsolati formát azért támogat, mert az abban a formában megélt életet tartja jó életnek, akkor állást foglal, és ezáltal megsérti a semlegesség elvét. Az az állam tehát, amelyik azért tartja fenn a polgári házasság intézményét, mert a házasságban megélt életet értékesebbnek ítéli a szingliségnél, nem semleges.

Simon Căbulea May „A liberális semlegesség és a polgári házasság” című írásában azt állítja, hogy a házasság állami elismerése igazolható lehet egy liberális társadalomban. Érvét az elsődleges javak és a végső javak megkülönböztetésére fűzi fel. Az elsődleges javak olyan javak, amelyeket sokféle cél elérésére használhatunk, a végső javak viszont önmagukban és önmagukért értékesek számunkra. Egyes javak, mint például az oktatás, és May szerint a házasság, lehetnek egyszerre elsődleges és végső javak is. A liberális állam promotálhat olyan jószágot, amely egyszerre mindkettő – de kizárólag annak elsődleges jószág minőségében. Meglehet, hogy egyesek számára a házasság önmagában érték, de mindaddig, amíg az állam azért támogatja az intézményt, mert az instrumentálisan hasznos lehet igen sokféle értékrendet valló polgára számára, addig nem részesíti előnyben egyik polgára értékrendjét a másikéval szemben, így nem sérti a semlegesség követelményét. Egy intézmény fenntartása vagy támogatása tehát nem feltétlenül jelenti, hogy az állam részrehajló módon saját hitvallásává tenné a jó életre vonatkozó valamelyik versengő elképzelést a sok közül.

May úgy véli, hogy jó okunk van azt gondolni, hogy társadalmi-kulturális okoknál fogva a házasság a másféle típusú kapcsolatoknál jobban biztosítja a hosszútávú törődést a benne résztvevő felek számára. Míg társadalmi normáink nem tiltják, hogy barátságot alakítsunk ki valakivel a kapcsolat hosszútávú fenntartásának szándéka nélkül, addig a házasságkötésnél ez a kívánalom fennáll. Így a társadalmi elvárások miatt a házasság jobb eséllyel válik hosszútávú törődő kapcsolattá. Azt is jó okunk van gondolni, hogy a házasság állami megerősítése erősíti a társadalmi intézmény stabilitását. Ha pedig az állami elismerés növeli a házasság mint törődő kapcsolat stabilitását, akkor a házasság intézménye igazolható anélkül, hogy a polgároknak a jó életről vallott különböző (és vitatható) elképzeléseinek egyikére hivatkoznánk. A hosszútávú stabil törödő kapcsolatok számának növekedése ugyanis May szerint sokféle, mindannyiunk számára (instrumentálisan) hasznos következménnyel jár: a több helyi befektetéstől kezdve az alacsonyabb bűnözési mutatókig.

A második fejezetben Ralph Wedgewood amellett érvel, hogy jóllehet az igazságosság megköveteli a melegházasság elismerését, a polgári házasság intézményének radikálisabb átalakítására nincs szükség az állam semlegességének nevében. Amennyiben az állam nem promotálja a házasság intézményét, csak elérhetővé teszi azok számára, akik élni akarnak vele, ezzel nem sérti a semlegesség követelményét. A házasság intézménye önmagában nem okoz súlyos sérelmeket harmadik felek számára, és nem sérti az igazságosság követelményét (legalábbis ha az állam nem csatol az intézményhez kedvezményeket, úgy is mint adókedvezmény, grátisz szabadság stb.). Így az államnak nincs jó oka arra, hogy nagyszámú polgárait, akik szeretnének házasságot kötni egymással, megfossza ettől a lehetőségtől.

Ez azonban Wedgewood szerint még nem jelenti azt, hogy az államnak a semlegesség nevében mindenféle házasságot engedélyeznie kellene. A csoportházasság engedélyezése például – szemben a melegházasságéval – annyira átalakítaná a házasság jelentését, hogy a polgárok többé nem tudnák az általuk kívánt jelentést közölni a házasságkötésükkel. Míg ha most valaki azt hallja, hogy „Béla a házastársam”, annak jó oka lesz azt gondolni, hogy Béla és közöttem szexuális kapcsolat van, pénzügyi és háztartási kérdésekben együttműködünk, és kapcsolatunkat, legalábbis házasságkötésünk idején, hosszú távra terveztük. Ha a csoportházasságra lehetőség nyílna, akkor az egyszeri polgár többé nem tudná ugyanezt az üzenetet kommunikálni a „Béla a házastársam” mondat kimondása által. Miután egy demokráciában az ilyen típusú kérdéseket többségi alapon szokás eldönteni, a többség pedig a házasságot annak jelenlegi jelentésében akarja megélni, az államnak a polgári házasság intézményét két felnőtt feltételezhetően romantikus kapcsolatának szentesítésére kell fenntartania.

A kötet következő fejezetei azt a kérdést vizsgálják, hogy amennyiben az intézmény bírálóinak mégis igazuk van, és a polgári házasság intézménye egy liberális társadalomban mégsem igazolható, akkor milyen jogi szabályozási strukturákban kell gondolkodnunk helyette. Claire Chambers írása a kötet leghosszabb, ugyanakkor talán legolvasmányosabb és a recenzens szerint messze legizgalmasabb fejezete. Chambers érvét az úgynevezett „kontraktariánus” állásponttal szemben építi fel. A kontraktariánusok amellett érvelnek, hogy a polgári házasság eltörlése után egyfajta szerződéses viszonynak kell a házasság intézményének helyére lépnie.

A kontraktarianizmus a liberálisok számára első, második és talán harmadik pillantásra is vonzó megoldás. A liberalizmus alapvetően fontosnak tekinti a szabadságot, az egyenlőséget és a sokféleséget. A kontraktarianizmus ahelyett, hogy a polgári házasság mindenkire egyaránt érvényes keretrendszerát akarná az egyénekre erőltetni, hagyja, hogy mindenki szabad akaratából döntse el, akar-e szerződést kötni, és ha igen, mi lesz annak a tartalma: kinek milyen jogai és kötelezettségei lesznek a kapcsolatban, mi történik, ha az egyik fél félrelép vagy ki akar lépni a kapcsolatból, jogot szerez-e a másik az épp beinduló vállalkozásból származó bevétel egy részére, és a megállapodás szerint kinek a feladata a reggeli kutyasétáltatás.

Chambers szerint azonban a kontraktarianizmus, ha alaposabban megvizsgáljuk, nem igazán vonzó megoldás. A kapcsolati szerződések betartását nem lehet kikényszeríteni (a kapcsolat szétrombolása nélkül), ráadásul a társadalom legsérülékenyebb, legvédtelenebb tagjait semmi nem védi. („Egy jó katolikus nő A család feje a férfi szerződést választja.”) Az állam nem bízhat mindent szerződésekre – a szerződésből ilyen vagy olyan okokból kimaradt kérdéseket időnként el kell valahogy dönteni, továbbá az államnak szabályoznia kell a harmadik felek jogait és kötelességeit, valamint azt, hogy mire nem szerződhetünk.

Chambers saját javaslata: szabályozzuk a kapcsolatokat különálló állami rendeletekben, amelyektől igény esetén, meghatározott keretek közt a felek szerződéses úton eltérhetnek. Ez azt jelentené, hogy az állam nem vonja össze különböző kérdések szabályozását egy szabályba. Nincs szükségszerű kapcsolat aközött, hogy kivel osztjuk meg a gyermekgondozás terheit, kivel szerzünk közös vagyont, és kinek van joga az országban letelepedni, hogy velünk élhessen. Chambers megoldása tehát egyfajta középút kíván lenni a jelenlegi polgári házasság és a kontraktarianizmus között – az állam az egyenlőség védelmében szabályozza a személyes kapcsolatainkat, de méltányos keretek közt lehetőséget biztosít arra, hogy a felek eltérjenek a sztenderd megoldástól, ezáltal pedig lehetővé teszi a szabad választást többféle lehetőség közül.

Samantha Brennan és Bill Cameron írása a házasság intézményének, a szerelemnek és a gyermekvállalásnak a kapcsolatát vizsgálja. A polgári házasság híveinek egyik leggyakoribb érve szerint a gyerekek számára a házasság a legjobb, a legnagyobb biztonságot és stabilitást nyújtó konstrukció. Brennan és Cameron amellett érvel, hogy a gyerekek érdekeinek védelme egészen biztosan nem igazolhatja a polgári házasság jelen formáját, hiszen az sok mindennek tekinthető, de stabilnak aligha – gondoljunk csak a válások és új házasságkötések nagy számára. Miután a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjait védeni valóban az állam egyik feladata, meg kell találnunk azt a szabályozási formát, amely erre ténylegesen alkalmas. Ez a szerzőpáros szerint a szerelem előfeltételezésétől mentes, a házasság intézményéről leválasztott szülői szerződés, amelynek középpontjában nem a szülők érzelmi viszonya, hanem a gyerekkel kapcsolatos praktikus kötelességek megosztásának módja áll, és amelyre az ember nem feltétlenül romantikus partnerével vagy házastársával vállalkozna.

A szerkesztő, Elizabeth Brake „Egyenlőség és hierarchiamentes házasság” című írása az előző esszékkel ellentétben nem arra akar választ adni, hogy mi fér össze és mi nem a tág értelemben felfogott politikai liberalizmus eszméivel. Ezt már korábban, a téma talán legszélesebb körben ismert, a Washington Postban, a New York Times-ban, a The Atlantic-ban és hasonló helyeken szemlézett munkájában, A házasság minimalizálása [Minimizing marriage. Marriage, morality and the law, Oxford University Press, 2012] című könyvében megtette. Brake szerint a politikai liberalizmussal és a semlegesség követelményével a minimálházasság intézménye férne leginkább össze, vagyis a gondoskodó kapcsolatok állami elismerése anélkül, hogy bármilyen kikötésekkel élnénk a felek számával, szexuális orientációjával, a gyermekvállalás tényével vagy a jogok reciprocitásával stb. kapcsolatban. Minimálházasságra léphetne például két idős – amúgy heteroszexuális – barátnő, akik egymásról gondoskodnak, és akik így családtagoknak járó jogokat és kötelességeket kaphatnának kórházi ügyekben, letelepedési kérdésekben és az élet számos más területén. Ez persze már a melegházasság elismerésével is elvileg lehetséges lenne – de csak elvileg: képzeljük el az átlag nagymamát, amint besétál a házasságkötő terembe, hogy pragmatikus okokból feleségül vegye Mari nénit.

Brake a kötetbeli esszéjében egy átfogó erkölcsi elméletet alapul véve vizsgálja meg a házasság intézményét, és amellett érvel, hogy a házasság feminista-egalitárius ideálját a barátság mintájára kell elképzelnünk: egy olyan barátság mintájára, amelyben a felek egymás javát keresik anélkül, hogy valamiképp egységbe kívánnának forrni, feláldoznák saját egyéniségüket és a kapcsolatból való kilépési lehetőségeiket. A liberálisok számára kívánatos minimálházasság Brake szerint remekül megfelel ennek az erkölcsi ideálnak.

Peter de Marneffe és Laurie Shrage poligámiáról szóló esszéi az európai olvasó számára talán a kötet legkevésbé érdekes fejezetei: mindkettő az amerikai jogi gyakorlatból indul ki. De Marneffe fő tétele, hogy a poligám együttélést dekriminalizálni kell, mert a kriminalizáció sérti a felnőtt emberek szexuális szabadságát. Ugyanakkor amellett érvel, hogy bár a dekriminalizáció mellett jó érvek szólnak, arra már nem feltétlenül van jó okunk, hogy a poligámiát legalizáljuk is. Az amerikai poligám szektákat megvizsgálva ugyanis kijelenthető, hogy ez egy rendkívül rossz együttélési forma: a poligám házasságokban felnövő gyerekek nem kapnak megfelelő odafigyelést és törődést, a feleségek folyamatos féltékenységgel kell megküzdjenek, ráadásul a poligám családok többnyire meglehetős szegénységben élnek.

Bár de Marneffe nem állítja, hogy ezek konkluzív érvek lennének a legalizáció ellen, de azt gondolja, hogy mindenképpen nyomós érvek. Shrage ezzel szemben nem csak a bigámia kriminalizálását ellenzi, hanem a poligám családmodell legalizálása mellett is kiáll. Shrage amellett érvel, hogy – szekták ide vagy oda – a poligámia nem szükségszerűen összeférhetetlen a nők házasságon belüli egyenlőségével és a házastársi boldogsággal. Az államnak nincs semmi oka, hogy szembe menjen polgárai akaratával, és ne legalizálja az olyan bigámiát, amelyben nincs kényszerítés és csalás. Emellett arra sincs, hogy ne engedélyezzen csoportos házasságokat.

Az „Ideiglenes házasság” című esszében Daniel Nolan pontosan azt vitatja, ami May érvének középpontjában állt: hogy a házasság fogalmának lényegi eleme lenne a kapcsolat állandósága. Nolan amellett érvel, hogy egy ideiglenes (és igény szerint meghosszabbítható) házasság funkcionálisan ugyanazt a szerepet tölthetné be az életünkben, mint a sztenderd állandó házasság, és ha valamilyen okból ezt preferálnánk, az államnak nincs oka megtagadni tőlünk.

Anca Gheaus záróesszéje az elköteleződés érték(telenség)éről szól. Központi gondolata, hogy az elkötelezett monogám párkapcsolat a szerelem fenntartásának nem ideális közege. A romantikus elköteleződés („Szeretni foglak, bármit is hozzon az élet”) csupán instrumentális értékkel bír, és így éppen annyira értékes, mint a kapcsolat, amelyet fenntart. Ha a kapcsolat, amelyet fenntart, rossz, akkor a kapcsolat fenntartására irányuló kötelezettség is az. Lehet, hogy a szerelem (amely viszont nem instrumentálisan hasznos, hanem önmagában értékes) önmagában nem lenne képes fenntartani a házasságot, mert a hétköznapok terhei felőrlik – de nem is biztos, hogy fenn kell tartani, hacsak nincs erre a romantikus elköteleződéstől független okunk (úgy is mint a kockázatközösség fenntartása, a gyerekek érdeke stb.). Mi következik ebből? Gheaus szerint az – és a válogatáskötet témájának ismeretében az olvasó nem fog meglepődni –, hogy újra kell gondolnunk a polgári házasság intézményét. Amennyiben a szerelem és a házasság kapcsolatáról szóló diagnózis pontos, jó okunk van mind a Nolan által propagált ideiglenes házasságot, mind a Brake által leírt minimálházasságot felvenni a jogi repertoárunkba.

Az olvasó az iménti sorokat olvasván minden bizonnyal jónéhányszor felhorkantott, hogy „de azt meg már miért?”. A recenzens be kell vallja, a kötetet olvasva ő sem volt ezzel másképp. Számára például egyáltalán nem volt világos, hogy már mégis mi a frászkarikáért gondolja Brennan és Cameron, hogy a szerelemről leválasztott szülőpartnerségi szerződés stabilabb viszonyokat eredményezne a gyerekek számára, vagy miért véli úgy Gheaus, hogy a szerelem és az elköteleződés valamiféle dichotóm viszonyban állnak egymással. A rendszeres felhorkanás azonban a témából és az esszégyűjtemény műfajából adódóan aligha elkerülhető – szokatlan kérdésfelvetésekre néhány oldalas tanulmányokban ritkán kapunk teljesen kielégítő válaszokat.

Végezetül érdemes néhány szót ejtenünk arról, mit kezdhetünk egy ilyen kötettel a magyar kontextusban. Ott, ahol a kormányzat a „családok évére” hivatkozva minden másnap a tradicionális hierarchikus házasságot megerősíteni célzó, a nőket alárendelt szerepbe hozó, szülőgépként befogni kívánó intézményi-jogi megoldásokkal áll elő. Van-e jelentősége ebben a kontextusban számunkra annak a kérdésnek, hogy a poligám házasság legalizálása összefér-e a politikai liberlizmus alapelveivel, és hogy minimálházasság koncepciója vagy a kontraktualizmus-e az ideális kapcsolatszabályozási berendezkedés? A recenzens lelkében, töredelmesen be kell vallja, konfliktus dúl. Egyrészről úgy gondolja, nagyon távol vagyunk tőle, hogy a kötetbeli vitáknak a jelenben vagy a közeljövőben bármilyen praktikus jelentősége legyen. Ugyanakkor nem teljesen haszontalan időnként emlékeztetnünk magunkat arra, hogy egy alternatív, boldogabb valóságban akár ilyen kérdésekről is szólhatnának a közéleti vitáink.

 

Szólj hozzá!