friss műút

-ról, -ről

Lapis József és Mohácsi Balázs

Lapis József és Mohácsi Balázs

Lapis József (1981, Sárospatak) kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő. Debrecenben él. Mohácsi Balázs (1990) költő, kritikus, a Versum és a Jelenkor szerkesztője, Pécsett él.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Lapis József és Mohácsi Balázs: Kortárs irodalom és kritikai diskurzus ― mikor a kritikusok közé begurítod a labdát…
Lapis Józseffel és Mohácsi Balázzsal Vásári Melinda beszélgetett a Szöveggyárban (Miskolc, 2018. október 29.)
2019. március 20.

II. Kritikai diskurzus

Műút: Lapis József nemrég publikált egy írást a kritikusi gyakorlat „aranyszabályairól”, Az elég jó kritikus címen az Élet és Irodalomban — Jóska, mi volt a motivációja ennek az írásnak? Balázs, te külön kérted, hogy erről beszéljünk — miért?

MB: Roppant fontos szövegnek tartom. Első körben, persze, mert egy kezdő kritikus ebből baromi sokat tanulhat. Ugyanakkor megmutatkozik benne a kritikusi működés, a kritikaírás szépsége is. Mert amúgy szerintem a kritikaírás tök jó dolog, még ha baromi hálátlan is. A hálátlan oldalát is meg lehet benne látni: a nehézségeket, az akadályokat, a feladat összetettségét és kényességét. Szóval sok témát érintő, átfogó szöveg, amely ugródeszkánk lehet ebben a beszélgetésben. És irtó szellemesen van megírva, szétröhögtem magam rajta olvasás közben, olvasmánynak sem utolsó. Jóska, por favor, írj még hasonlókat.

LJ: Hosszú idő után tavaly nyáron abbahagytam a kritikaírást, s belső szükségét éreztem egyfajta összegzésnek — az ÉS-béli dolgozat ennek volt egy kísérlete. (Egyébként bár biztosan sokan fölismerték, de a cím az „elég jó szülő” kifejezés tudatos parafrázisa.) Hozzáteszem, olyan állításokat is tartalmaz, amelyekkel akár magam is tudnék vitatkozni. Abban az írásban egyébként utalást teszek a kritikaírás playbookjára — ezt még talán megírom egyszer. E „cseltár” a regulák helyett trükköket, fogásokat, mutatványokat, s igen, csalásokat tartalmaz majd.

Van azonban egy olyan oka a kritikai munkám elengedésének, amelyről eddig nem beszéltem. Az, hogy erősen megcsappant a bizalmam a saját ízlésemben. Olyan könyveket találok középszerű szépirodalomnak, amelyekről leginkább dicsérő kritikákat olvastam, s azon barátaim is, akikről tudom, hogy olvastak Mészölyt, azt állítják róla, hogy jó. Úgy érzem, hogy elveszett a mondat becsülete, a szövegépítkezés becsülete, az, ami például egy kreatív írás-műhelyen is megtanulható, ha máshol nem. (Ahogyan Ishiguro megtanulta, vagy ahogyan Örley István tudta.) Most mintha egy igénytelenebb és direktebb, kevésbé eruditív nyelvhasználat tenné gyorsan hozzáférhetővé a jelentéseket. Primer hangulat- és élethelyzet-felmutató költemények, generációs és társadalmi issue-prózák látszanak erős irodalmi presztízst szerezni. Be kell látnom, hogy én ehhez már nem jól értek. A midcult lett az új highbrow. És mivel túl sokszor járnak a fejemben Márai szavai — „az élet irtózatos zűrzavarában nincs más menekvés, mint a jól fogalmazott mondat” —, végül azt hiszem, bizonyos értelemben számomra már nincs menekvés. (Most mondjam azt, hogy az egész ország egy végképp elrontott alárendelt mondatra hasonlít, rendes egyeztetések nélkül?) Mára egyszerűen anakronizmus számon kérni egy versen vagy egy regényen azt, amit én számonkérnék. Az ügy diadalma ez a mondat fölött. (S nyilván említhetném a kivételeket. De őket máshol sokat említem. Mondjuk, Vida Gábort például épp nem, pedig ő ügyesen eljátssza, hogy „hát”-tal kezdi a [kezdő]mondatot, miközben ez a hát nem az a hát, amivel nem…)

MB: Érdekes és nagyon fontos, amit mondasz. Bár én szükségszerűnek látom, hogy szűk kontextusban bizonyos korszakosan mérve „csupán” középszerű művek kitűnőnek vagy legalábbis jónak látsszanak. De ismerem az érzést, amikor a recepció az egekbe visz egy-egy könyvet vagy szerzőt, én meg értetlenül állok előtte.

A felvetésed egyébként kicsit az aranykor–ezüstkor–bronzkor stb. típusú gondolatmenetet idézi, amit nemrégen (tavaly, tavalyelőtt?) például TGM pedzett meg, amikor valami olyasmit állított, hogy a rendszerváltás óta nem születtek akkora volumenű művek, mint a Bevezetés a szépirodalomba vagy az Emlékiratok könyve (stb.). Erről mit gondolsz?

LJ: Nem vagyok híve a hanyatlásnarratíváknak. Szerintem nagyon sok jó mondat és jó prózai mű születik ma is (s akkor nem spórolom meg az egyébként ismert példákat: Tompa Andrea „trilógiája”, Vida Gábor, Szvoren Edina, a rendszerváltás utáni első időben ott voltak Bodor Ádám kisregényei, Szilágyi István Hollóidője, Láng Zsolt könyvei, Kukorellytől a TündérVölgy, Esterházytól a Harmonia caelestis stb.). Általánosítva nem beszélnék ezüstkorról. A változást abban látom, hogy alighanem annyira megnőtt az igény, mi több, a vágy a hétköznapi, „magunkraismerős” történetekre (ez nagyjából a sajátnak érzett generációs tapasztalat), hogy magunkénak és fontosnak érzünk olyan műveket, amelyek esztétikailag kidolgozatlanabbnak, gondatlanabbnak tűnnek (legalábbis számomra). Elsősorban azért, mert közvetítenek lényeges társadalmi, közérzületi, nemzedéki tapasztalatokat. (Mozgóképben a Rossz versek-jelenséget érzem ilyennek.) Azért nem történetről, történet-központúságról írok, mert a történet vaskosan ott volt az újtörténelmi regényben, a mágikus realizmus vonzáskörzetében is. Ami új igény, a történelmi metafikciók kifáradása után, az egyfelől a hétköznapok, másfelől a kortárs tapasztalatok iránti vágy — a nemzetközi irodalomban Houellebecq vagy Knausgård sikere szépen mutatja ezt. Mán-Várhegyi Réka új könyvének visszhangjaiban is jól megfigyelhető az, hogy az olvasásvágy inkább irányult az üdén realista, mindennapi élethelyzeteket megjelenítő történetszálra, és amikor a fantasztikum felé mozdult el a mű, akkor „hibát” jelzett sok befogadónál a mérőműszer, de legalábbis kevésbé nagy kedvvel olvasták. Pedig a történet ott is vaskosan jelen volt. (A félreértések elkerülése végett: a Mágneshegy nyelve nagyon is pontos, tulajdonképpen hibátlan.) Lehet, hogy ez nagyon távoli és szakszerűtlen (mert statisztikailag nem alátámasztott) párhuzam lesz, amit mondok, de érdekes megfigyelni, hogy az ifjúsági, young adult prózában is mintha lehanyatlott volna a disztópiák népszerűsége (a mozi-adaptációk árbevételeiben tükröződött a folyamat), és a mindennapok fikciói kerülnek az előtérbe.

S valóban úgy tűnik, hogy amikor megtörténik a magunkra ismerés, a saját problémáinkkal találkozás, vagy akár a felismerhető idegenség vonzó-dermesztő tapasztalása, akkor megengedőbbek vagyunk az esztétikai deficitek iránt. Jó példája volt ennek Borbély Szilárd Nincstelenekje. Sok szempontból megoldatlan mű, ugyanakkor nagyon komoly hatása volt, és sokak elementáris olvasmányélménye lett (az enyém nem tudott az lenni, épp a megoldatlanságok miatt, de tény, hogy nem is hagyott érintetlenül). Újabban Krusovszky Dénes regényének recepcióját figyelem nagy érdeklődéssel, s abból a szempontból berzenkedéssel, hogy erről is nagyon kevesen írták meg, hogy bizony nagyon komoly esztétikai gondjai vannak (mondatszinten, szövegszinten). Amíg nem olvastam a legutóbbi ÉS-kvartettet, amelyben lényegében összeszedték a kollégák, hogy melyek ezek a gondok és problémák, kissé UFO-nak is éreztem magam. Azonnal hozzáteszem: a regény szórakoztató voltát, azt, hogy sokak elevenére tapintott a témafelvetéseivel, s egyáltalán, hogy úgy kellett egy ilyen típusú mű sokaknak, mint egy falat kenyér, eszem ágában sincs elvitatni. Izgalmas és fontos midcult szövegről van szó. Ám nem épp a kortárs széppróza csúcsa, ehhez nincs elég jól megírva, és ez talán mégiscsak előkerülhetett volna a recepcióban markánsabb hangsúllyal. Közben azt is gondolom, hogy ha középiskolában tanítanék, akkor inkább vinnék be a diákjaimnak részletet a Nincstelenekből vagy a Krusovszky-könyvből megvitatásra, beszélgetés alapjául, mint az Emlékiratok könyvéből. De ha az irodalmi prózanyelv gyönyörét és összetettségét kellene megmutatni, akkor feltétlen Esterházy, Nádas, Bodor lenne a választott.

De, tudod, az eredményez fura helyzetet ebben, hogy például egy kreatív írás témájú kurzuson szépen meg lehetne mutatni Krusovszky regényéről, hogy mit kellett volna benne másként szerkeszteni, sallangmentesebben megírni stb. Közben, ha erre kísérletet tennék, joggal mondhatná egy ott ülő, vélhetően írói babérokra törő diák, hogy miről beszél ez a szerencsétlen, hát a könyvet nem vállára vette a szakma is? Nem inkább etalonként kellene mutogatni? S hát bizony úgy kellene, mert témafölvetéseiben, a szerkezet ritmusában, az információk ügyes adagolásában, a sematikus helyzetek megjelenítésében valóban jól megcsinált a mű. S az, hogy a mondatok miatt majdhogynem elakadtam a prológusnál, az epilógban pedig a szerkesztői énem elkezdte húzni a bekezdéseket, tényleg legyen csak az én begyepesedett agyam problémája (s a készülékem hibája).

MB: Értelek, de mégis fel kell tennem a keresztkérdést: mit gondolsz például Hazai Attila prózanyelvéről, az ő mondatairól? Amit Dénes könyvében a szintaktika vagy szerkezet kapcsán kárhoztatsz, megértem. Élesen emlékszem, amikor annak idején Horváth Viktor Török tükör című regényében elkezdtek zavarni mondatok, passzusok stb. És akkor gondolkodtam, hogy ezt Viktor rovására írjam-e vagy pedig a tizennéhány éves, emlékei, kalandjai lejegyzésébe kezdő török elbeszélő számlájára. Azt gondolom, bizonyos fokig Dénes regényének esetében is megindokolható az esetleges pongyolább fogalmazásmód a narrátor(ok) személyével.

LJ: A Hazai-életmű itt van a polcomon, így nincs nehéz dolgom, ha föl akarom eleveníteni élénk, erősen stilizált, az amerikai minimalizmust is szellemesen parodizáló mondatait. Persze nem állítom, hogy Hazai egyenletes volna, de a nyelve mindig érdekes. Ahhoz, hogy valamilyen nyelvi devianciát esztétikai többletként érzékeljünk, vagy valamilyen sajátos realisztikus ábrázoló funkciót kell neki tulajdonítani (ez a kevésbé érdekes, és ritkán jól sikerülő eset), vagy az válik poétikussá, ahogyan a deviancia az irodalmi nyelvben stilizálódik, s e normaszegő nyelv egyéni, tulajdonképpen soha nem látott és tapasztalt világot tud teremteni — ilyenkor az imitáló funkció fölfüggesztődik. Hazai nyelvhasználata, Salinger kamasznyelv-apoteózisa (s egyszerre ugyanennek travesztiája), vagy hogy egy egészen erőteljes példát említsek, a Sorstalanság nagyon egyedi, egy leginkább a gyermeki gondolkodás leképeződéseként értett beszédként olvasható nyelvhasználat és különböző, korabeli diskurzusok (sajtó, jog stb.) keverékeként konsturált nyelve egyaránt ilyen szubverzív nyelv. Nagyon kell tudni ahhoz írni, és precízen (de legalábbis őstehetséggel, mint például Bukowski) retorizálni, hogy teszem azt a pongyolaság vagy a giccs regisztereiből ne szimplán rossz stílus keletkezzen, hanem erőteljes irodalmi hatása legyen. Nem is kell elmennünk olyan szélsőséges példákig, mint Parti Nagy Sárbogárdi Jolánjának ál-dilettáns-paródiája. Meg lehet figyelni, hogyan épít várat a szlengből a The Catcher in the Rye, hogyan hangolja az alsóbb és felsőbb regisztereket Ottlik, hogyan játssza be a nyelvi pályát Mándy, hogyan stilizálja a kocsmai monológot Tar Sándor. (Tar egyébként kevésbé egyenletes, mint Hazai, sokkal többször üt mellé. Annyi baj legyen.) Ezek mindegyikének sava és borsa van. Érdemes egyébként elolvasni Z. Varga Zoltán nálatok megjelent nagyszerű írását a Gyergyai-féle és az új (Ádám Péter, Kiss Kornélia) L’Étranger-fordításról, amelyben szó esik a tudatosan „lapos” stílusról és az elbeszélői kompetencia nyelvben tetten érhető változásáról is, ti. hogy Gyergyai épp a felstilizálással kente el a narrátornak a világmegismerésben és az önreflexióban megmutatkozó fejlődését a könyv második felére. (Hallatlanul izgalmas persze a Gyergyai-féle gazdag Közöny és az új, „stílustalan” Idegen is.) Más tehát a pongyola írói megszólalás, valamint a pongyolaságot stílus- és így világteremtő erővé avató irodalmi nyelv. Utóbbihoz nem feltétlenül elég, ha rossz mondatokat írunk le.

MB: Világos. Nálam Dénes könyve nem akadt fenn a szűrőn, kéziratban is olvastam, és másodszori olvasásra sem zavart a szöveg nyelvi dimenziója (mivel minden kilengést a narráció számlájára írtam), de azóta annyi kritikát olvastam, annyi mindenkivel beszélgettem a könyvről (pro és kontra), hogy a tényleges első benyomásaimat nemigen tudom már felidézni. Mindenesetre ha míves prózanyelvre vágysz — mivel nem említetted, gondolom, nem jutottál még hozzá vagy a végére —, szerintem Bartók Imre Jerikó épülje inkább kedvedre való lenne. Sajnos lassan haladok vele, némi kényszerű kihagyás után most vettem újra kézbe, és megint lenyűgözött a nyelve.

LJ: S azt hiszem, hogy emiatt joggal merült föl bennem a saját ízlésítéletem iránti kétely, hiszen neked sem tűntek fel a hibák, pedig te is olvastál Mészölyt — vagy most Bartók Imre könyvét, amely nálam is folyamatban van, s amely valóban egy erősebb (időnként már a túlírtságig menően erősebb) stílusszintet hoz. Egészen érdekes volt belekezdeni, ha nem is akkora döbbenettel, de hasonlóan éreztem magam, mint Knausgård Halálja esetében, hogy valami egészen egyedi és erőteljes fikcióba és nyelvi világba léptem. Nyilván az említett világirodalmi műnél a fordítót is ugyanígy szóba kell hozni: Petrikovics Editet, aki magyarul nagyon hatásos prózaritmust hozott létre. A Jerikó épül kétségtelenül különleges és sajátszerű prózanyelv, jól érezhetően örömpróza, ennek pozitív (a delej átragadása, a szellem ficánkolása) és talán negatív (a narcisztikus–excesszív tobzódás taszítása) oldalával együtt. A Bartók-példa találó a kortárs szcénáról abból a szempontból, hogy itt nagyon magabiztos és fölismerhető nyelvi teljesítmény figyelhető meg, s nemcsak a Jerikó épül esetében, hanem nézzük meg akár a korai Fémet, akár az előző művet, a Láttam a ködnek országát címűt. Ez is olyan volt, amely nagyon berántott, izgalmas a kiadói képviselő nagyvilági világ- és haláljárását olvasni, ez mintázatában Bret Easton Ellis felé tart. És nagyon érdekes, hogy hasonló a helyzete, mint Mán-Várhegyi Réka könyvének: az álomrészek hajlamosak kidobni a könyvből, és a tekintetben is kételyeim vannak, hogy tartanak-e igazán valahová. A Krusovszky-könyv e szempontból kételymentes: erősen tart valahová, és meg is érkezik oda. S hogy eszem ágában sincs Krusovszky tehetségét vitatni, hozzáteszem, hogy a magsztori, a szanatóriumi történet elsőrangú elbeszélés önmagában — prózatechnikai szempontból érdemes is volna összevetni a keretekkel, hogy mennyire másképpen építkezik, másképpen súlypontoz itt és ott, a „magban” rendesen fölépít karaktereket, komponál jeleneteket, takarékoskodik a szavakkal stb. Nem fogható ugyan a kedvenc csúcs-elbeszéléseimhez (Salinger: Magasabbra a tetőt, ácsok; Ottlik: Minden megvan; Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából), de kétségkívül magas színvonalú — a héjtörténetekkel ellentétben.

MB: Hadd vessem itt röviden közbe, ha már két regény prózatechnikai kérdéseinek részletezéséig kalandoztunk: a 2019. januári Jelenkorban Szolláth Dávid vetette össze a Mán-Várhegyi- és a Krusovszky-regényeket. Szolláth az Akik már nem leszünk sosemet áldezintegratív műnek nevezi: több, látszólag összeérni nem akaró idősíkon zajlik a cselekmény, majd a végén mégis minden összeáll. A Mágneshegy viszont ezzel szemben álintegratív: a gyanútlan olvasót képes megvezetni realizmusával, hitegeti, hogy végül minden összeáll, ám végül maradnak elvarratlan szálak (utóbbi kapcsán Szolláthot hangosítom ki, sajnos nem olvastam még a regényt). Mindez a regények formai dimenzióját érinti, ám praktikusan az olvasói elvárásokkal játszanak. S ha megengeded, úgy tűnik a fentiek alapján, Jóska, hogy a te elvárásaiddal is eljátszottak ezek a regények.

LJ: Hogy egy klasszikus idézetet forgassak ki: az sem véletlen, hogy milyen színvonalon vagánykodik valaki az olvasói elvárásokkal. Persze, elfogadom ezt olvasatként, egyébként Bárány Tibor is beszélt hasonlókról a Mágneshegy, a Szeméremékszerek és a Káli holtak esetében. Az issue-prózáról szólva érdemes megemlíteni Michel Houellebecq-et (őt csak fordításban olvasom): nem a nyelvi minőség az erőssége, bár a narrációs részek egészen jók, a párbeszédeknek tényleg mintha csak a primer jelentésátvitel lenne a céljuk, esztétikailag nehezen értelmezhetők. A térkép és a táj kétségkívül Houellebecq legirodalmibb (talán ezért általában kevésbé is kedvelt) regénye, egészen elképesztően szellemes és hatásos a benne olvasható elemzés a világhírű festőművész főszereplő, Jed Martin Bill Gates és Steve Jobs az informatika jövőjéről beszélget (A Palo Altó-i beszélgetés) című képéről. De a következő oldalon olyan nyers párbeszédet olvasok, hogy szinte lefordul a lapról. Nem tudhatom, hogy ez nem a magyar kiadás jellegzetessége-e, de az biztos, hogy Houellebecq a filozofikus, teoretikus betétei mellett sem a nyelvi finomságok miatt kirobbanó, hanem mert képes olyan ügyeket kitárgyalni, végigvinni a könyveiben, mint a tömegturizmus, a szekták, a nyugati világ szexuális válsága, a modern művészet piaci jelenléte (amivel Balzac mögé zárkózik föl az irodalomtörténetben), az iszlám, a fogyasztói társadalom világberendezkedése (ha Ellis a reklámkatalógusok Homérosza, Houellebecq a szupermarketek Augustinusa) és így tovább. Houellebecq nagyon jól ráérzett arra, hogy a nyugati típusú fogyasztói kultúra sémáit, problémáit, csapdáit, vágyait, kiüresedő mennyországát úgy skiccelje fel, hogy az nagyon sokak számára ismerősként és egyszerre revelációként jelentkezzen, miközben viszonylag kevés nyelvi kihívás elé állítja olvasóit (ami kihívás és zavaró lehet bizonyos fogyasztók számára: a már említett teoretizálás, illetve az ingerküszöb alatti francia kulturális utalásháló). Mintha Krusovszkynál is efféléről lenne szó, legalábbis sokan hasonlóról számolnak be a vidéki lagzi bemutatása, a generációs mintázatok fölfejtése esetében. El tudom képzelni, hogy van, akinek érdekes, amikor a főhős realizálja, hogy mennyivel kevesebbet fizet egy felesért vidéken, mint Pesten, vagy hogy milyen a vonatok állapota.

MB: Kicsit tépelődtem, hogy folytassam-e a beszélgetésnek ezt a szálát, mert nem nagyon akarom védelmembe venni Dénes regényét (elfogult vagyok talán, vagy rosszul látok, nem veszek észre valamit, hiszen a próza ráadásul kevésbé otthonos terep számomra, mint a líra — meg ugye a regény álljon ki magáért). Mégis, engem meglepett, hogy sokan a lagzit emelik ki (például Deczki Sarolta éppen a Műút oldalain). Persze értem én, hogy az ott leírt jelenségegyüttes bizonyos tekintetben szórakoztatóan szörnyű vagy szörnyen szórakoztató (hogy azt ne mondjam, trash), sőt az ellenkezőjét is megértem, aki ott magára (netán a saját esküvőjére) ismer, és ettől netán felháborodottan elborzad, találva, sőt sértve érzi magát. Valóban hatásos epizód, de mintha nagyon nem ott lenne a lényeg. (Természetesen az én nézőpontom alakulásában jelentős szerepe van annak is, hogy a provincializmus és az ezzel való konfliktus[om] a mindennapjaim realitása, emiatt legfeljebb találónak érzem, de egzotikus izgalmat nem látok ennek a megjelenítésében.) Ezzel nem azt akarom kétségbe vonni, hogy ne lehetne a regényt issue-prózaként olvasni, de számomra nyilvánvalóan az ‘56-os szál tűnt a lényegnek, s e szálat színezték tovább más idősíkokban a menekültválságra, a mutyikra vagy a magyar sajtó helyzetére (stb.) tett utalások. Azt sem állítom, hogy ne lenne generációs olvasata a regénynek — de erre hegyezni ki az olvasatot igen reduktív, ha csak nem arról beszélünk, ahogyan a mostani (húszas-)harmincas generációból számosan különböző magán- és közéleti hatások által miként válnak politikailag, egyszersmind történetileg reflektáltabbá, tudatosabbá. Egyébként mindenekelőtt ez utóbbi szempont, nem pedig a megelőzöttség miatt nem dönthetett úgy Krusovszky, hogy Závada Pál Egy piaci napjához hasonló dokumentarista igényű prózát írjon a hajdúnánási ‘56-os pogrom anyagából. A houellebecq-i értelemben véve (úgy értem, abban az értelemben, ahogyan te beszélsz róla) az issue próza mintha egy issue-val foglalkozna. A Krusovszky-regényben issue-k vannak, amelyek — a recepció alapján úgy látom — különválaszthatók, de egyben is szemlélhetők. Én Dénes törekvésében inkább a Nagy Amerikai Regény magyar megfelelőjét látom (erről az amerikai regénytípusról éppen Dénes értekezett a Műútban nemrégen Nathan Hill Nix című regénye kapcsán). Ha egy — tág — issue-ra akarod szűkíteni Dénes regényét, az — szerintem — az, hogy milyen a 2010-es években az Orbán-érában élni. Ebbe meg — sajnos — beletartozik a csiricsáré provincializmus, a vidék apró reáliái, meg a politikai és történelmi vakfoltokkal, tabukkal és mániákkal tarkított skizofrén társadalmi tudat is. Persze, az elbeszélő, Lente Bálint miatt dominálhatja az olvasatunkat a mai harmincasokat megszólító jelözön, de szerintem Krusovszkyé végső soron egy korszak regénye. De talán én látok bele többet, mint ami….

LJ: Sokkal kevesebb problémám lenne a könyvvel, ha, mint említettem, a remek szanatóriumi elbeszélésre koncentrálódna. De valószínűleg kevesebb olvasója is akadna. Azonban hogy miért kellett, vagy nem kellett a szerzőnek hozzákörítenie a többit, arról nekem kevésbé kell állást foglalnom, mint arról, hogy ennek a döntésnek milyen esztétikai következményei vannak. És az egyenetlenségek leginkább a héjakban lelhetőek föl. Issue: nem a mennyisége a lényeges (Houellebecq-nél is rendre több van), hanem a prioritása. Azaz az issue valahol poétikai kategória lesz. Abban egyet tudok érteni, hogy a Krusovszky-regényhez az amerikai próza egy bizonyos vonulata felől is eljuthatunk, ha nem is a Pynchon–Wallace-szálon. A GAN mintájára fölvethetjük a GHN kérdését, de a Great Hungarian Novel koncepciójának végigbeszélése sok sörnyi időbe telne még.

Műút: Mindketten rendelkeztek kritikai munkássággal — hogyan fogalmaznátok meg az „ars poeticátok”? Miben látjátok a kritika mint műfaj funkcióját? Szerintetek kinek/kiknek szól a kritika? Ti kiknek írtok, ha írtok?

MB: Feljebb a parataktikus–enjambement-os sortörés kapcsán már megpedzettem valamit valami olyasmiből, amit talán és esetleg nevezhetünk kritikusi ars poeticának. A kritikus feladata baromi kényes és tulajdonképpen lehetetlen: egyszerre kell határozott ízléssel bírnia, amely alátámasztja ítéleteit, ugyanakkor ezt az ízlését nem dogmatizálhatja, nem erőltetheti. Erre is utaltam már feljebb: a kritika a felfogásomban kellően argumentált vélemény (lásd: a beszélgetés első részében). Nagyon szellemesnek találtam annak idején, amikor Szegő János kritikuskorában azt vallotta magáról, hogy „kritikaeszményem az előnyszabály”. Valahogy úgy tudnám ezt átfordítani, hogy szerintem a kritikusnak alapvetően a vizsgált mű játékszabályai szerint kell játszania. Örök vendégjáték. Emiatt is tipegtem körül feljebb az ars poetica kifejezést. Hiszen nincsen, nem lehet itt program, ami a gondolatmenetet, az ítéleteket illeti (még ha több írást egymás mellett olvasva látszanak is a szerző vesszőparipái vagy — gadameri értelemben vett — előítéletei). (És emiatt tartom példamutatónak Jóskát, aki elkezdte felülvizsgálni az ízlését — persze ebből nem kellett volna szükségszerűen a visszavonulás konklúzióját levonni, de hát megértem.) Szövegalkotási elvek persze vannak.

Hogyha már az imént Jóska bedobta a „jól fogalmazott mondat” fogalmát, talán megjegyezhetem, hogy vannak ilyesfajta (értekező) nyelvi törekvéseim. Abszolút a szépirodalmihoz hasonló alkotómunkaként állok a kritikaíráshoz is: szöveget írok. Talán meglepő (vagy másokat megbotránkoztató) lehet, de simán engedek a kísértésnek (észszerű keretek között), ha adódik valamilyen retorikailag kiaknázható lehetőség: például legyen szó alliteráló szintagmákról vagy motívumháló szövögetéséről — ez hatással lehet a jelzőválasztásomra. (Ugyanakkor viszont az erősen metaforizált–allegorizált nyelvtől igyekszem távol maradni — még ha olvasóként egyébként élvezem is például Nemes Z. Márió burjánzó nyelvét.) Vagyis az értekező szövegemet gyakran nemcsak az elmondandó tartalom, ítélet, zsák krumpli etc. formálja, hanem fordítva is: a mondás és a közben adódó lehetőségek is alakítják a gondolatmenetet. (Emiatt sem lehet kritikusi programom: a szövegben gondolkodom és a szöveg gondolkodik bennem.) Mindez azt is jelenti, hogy nemcsak hajlandó vagyok, hanem az első pillanattól az utolsóig tudatosan (és olykor véletlenül is) áldozom az irodalomtudományos értelemben vett pontatlanság és a szakmaiatlanság oltárán. De ha Jóska az imént azt említette, hogy értetlenül áll az újabb (próza)irodalom nyelvi megmunkálatlansága előtt, úgy én attól a jelenségtől idegenkedem, amikor egy tudományos verkli lendületbe jön és bikkfanyelven ontja a mondat- és szövegszörnyeket. De nem akarok ebbe ennél jobban belemenni, mert így is vészesen közel merészkedtem az egykori kritikavita frontvonalaihoz. A kritikaírói ars poetica kapcsán kanyarodtam erre, és valójában azt szeretném vele jelezni, hogy az én eszményemben az értekező szöveg nem pusztán attól jó, ha szakmai értelemben véve tájékozott, okos vagy pontos stb., hanem arra is törekszik, hogy olvasmány legyen.

A kritikának elvileg több funkciója is lehet. Ha elsősorban a szerzőnek szól, lehet például tanácsadó vagy dorgáló. Ha inkább az olvasóközönségnek, a kritika ajánlhatja a művet, vagy eltanácsolhatja tőle az olvasót. A kritika viselkedhet elemzésként, tanulmányszerűen, ekkor a célközönsége mindenekelőtt a szűk kortársi szakma és az utókor. Persze általában ezek a fókuszok (vagy nevezzük inkább tendenciáknak őket?) egymás mellett vannak jelen egy-egy szövegben, a kérdés az, hogy melyik dominál. És itt kanyarodom vissza ahhoz, hogy a felfogásomban a kritika is olvasmányos: arra törekszem, hogy sose csak a szűk szakmához szóljak, mindig igyekszem olyan gondolatmenetet kialakítani, amit reményeim szerint a lehető legtágabban értett olvasóközönség is követhet, ha érdekli a téma.

Az utóbbi időben, ha tehetem, kifejezetten igyekszem hosszabb, elemző–kontextualizáló, tanulmányba hajló „kritikákat” írni — ezért is szeretem nagyon a Műút felkéréseit, Jenei Laci eddig kivétel nélkül teret adott a szövegmonstrumaimnak, amikor érdemesnek találta őket. Amikor ilyen hosszabb szövegekbe fogok, nem(csak) a grafománia hajt. Egyrészt az a keserű tapasztalatom, hogy a szerzők nem kifejezetten értékelik a kritikusi véleményt (értő kritika csak a dicséret lehet, a bírálat: személyeskedés), s azt se látom (itt, a marketing-gyárak árnyékában), hogy egy-egy kritikusi vélemény komolyan befolyásolná az olvasókat. Másrészt a tanulmányrovatok (ahol még vannak egyáltalán) mintha kevésbé lennének vevők a még alakuló irodalmi jelenségekről szóló elemzésekre — nem lévén kellő történeti távolság, ahonnan objektívan vizsgálhatnánk választott tárgyunk —, viszont egy-egy kritikába oltott tanulmány olykor át tud csusszanni (arról nem beszélve, hogy felfogásomban az értékelő mozzanatok, minél közelebbi műről van szó, annál nehezebben megkerülhetők, vagyis fordított esetben a tanulmány tud könnyedén átcsúszni kritikába). Ezekben a szövegekben pedig, ha elég a tér, már megengedhet magának az ember alaposabb irodalomtörténeti kontextualizálást, veheti a bátorságot, hogy a kritika tárgyától egyet ellépve arról a tendenciáról, áramlatról, miegyébről próbáljon meg mondani valamit, amiről valamit mondani próbálni hübrisz és szélmalomharc.

LJ: Nagy téma ez, s már írtam is róla korábban A kritika anatómiája című szövegemben, amely dolgozat jó apropója néhány dolog fölelevenítésének. Az egyik, hogy a cikket az Árgus folyóirat, pontosabban Pallag Zoltán főszerkesztő felkérésére írtam, az akkor folyó „kis kritika-vita” tanulságainak levonása céljából. Pallag egészen ambiciózus módon fogott bele az Árgus újjáteremtésébe, kár, hogy a projektum aztán egyik pillanatról a másikra maradt abba, de amellett, hogy a tipográfiai és külcsínbeli megújulás tulajdonképpen mintája, előzménye lett a későbbi vizuális kísérleteknek is (Puskin utca, Műút stb. —  a filozófiai Vulgo, a Symposion és a Prae folyóiratok esetében inkább párhuzamosságról beszélhetünk), Pallag nagyon komolyan vette a kritikai rovat felépítését. Sajnos úgy tudom, hogy elektronikusan már nem hozzáférhetők a lapszámok, de amíg tanítottam kritikaírást a debreceni egyetemen, olvastattam azt a szerkesztői ars poeticát A negatív bírálatról címmel, amelyet a Poetry magazin vonatkozó cikkéből fordított le Zoli, s adott közre, miután az emlékezetes Teslár Ákos–Bárány Tibor(–Márton László)-vita visszhangjai közepette megfogalmazni látta érdemesnek a hitvallását. Ezt máig nem tudnám magam sem jobban megfogalmazni, így idéznék belőle, mert bár Vári György is hosszan idézi egy remek írásában [apropó: Vári kiválását a kritikai élet legkomolyabb veszteségének tartom], legalább itt is meglesz:

„A kortárs költészet kritikai megjelenése gyalázatos állapotban van. Nem csupán az volt a baj, hogy nyilvánvaló bratyizás folyt mindenütt (egyik barát írt a másikról, tanárok népszerűsítették hallgatóikat, fiatal költők behízelgő recenziókat írtak pozícióban lévő idősebb költőkről), hanem inkább az, hogy az írások tisztelettudóak voltak, profik és halálosan unalmasak. Le akartunk számolni azokkal a leíró jellegű recenziókkal, amik végén még az sem derül ki, hogy a szerzőnek tetszett-e egyáltalán a könyv, vagy nem. Olyan szerzőket akartunk, akik úgy írnak, mintha odakint egy olyan olvasóközönség lenne, aminek tagjait valóban érdekli a kortárs költészet. Ez olyan munkatársak foglalkoztatását jelentette, akiknek szigorú az ítéletük, széles tudással rendelkeznek a költészet területén kívül is — és van némi szimatuk. Ez elkerülhetetlenül jelentette azt is, hogy nagyon sok negatív bírálatot közöltünk. De ha vetünk egy őszinte pillantást a költészet történetére, egyből látható, hogy milyen ritka is az igazán jó vers. Ha egy kritikus megkap tíz könyvet recenzióra, és abból hatot vagy hetet nagyszerűnek talál, akkor vagy ő a világ legszerencsésebb verskritikusa, vagy nincs ízlése.”

Ezzel némiképp kontrasztként, de szintén affirmatív jelleggel említeném Bárány Tibor egy meglátását az Alföldben megjelent Térey-(meta)kritikájából, ami, bevallom, nagyon tetszik, még akkor is, ha tulajdonképpen valamelyest aláaknázza az erős bírálati praxist:

„Részben módszertani okokból. Szerintem jó érvek szólnak a következő metodológiai elv mellett: ha adott egy eltérő esztétikai minőségeket tartalmazó mű és annak két interpretációja, akkor ceteris paribus az a jobb interpretáció, amelyik a poétikai különneműséget nem esztétikai fogyatékosságként kezeli, hanem magyarázatot ad rá.”

S ezzel visszakapcsoltam a Szegő-féle előnyszabály-paradigmához is.

A kiknek írunk kérdéséhez is: mivel szinte kizárólag felkérésre írtam, én az adott orgánum elképzelt olvasóközönségét igyekeztem magam előtt lebegtetni, s ehhez, amennyire képességeim engedték, igazodni. Leginkább stilárisan, a szakmai zsargon beemelésének mértéke szempontjából, mert a magam számára az évek során kikristályosított alapszabályokból igyekeztem nem engedni. Ezek a „szabályok” az ÉS-béli cikkben olvashatók. Mindebből következik, hogy az én kritikai eszményem a munkás, megbízható, pontos, jól olvashatóan író kritikus modellje, aki jobbára tartózkodik a fedezet nélküli nagyotmondástól. A nyelvhasználatban a közérthetőség az adott keretek között mindig az egyik lényeges szempontom volt.

Még hozzátenném, hogy nem az a hasznos kritikus, akinek nagyon különleges, hanem az, akinek nagyon közönséges ízlése van, mert csak ő képes megítélni a művet a közönség ízlése szerint (bármely előjellel is tegye azt).

MB: Reagálnom kell az utolsó bekezdésben megfogalmazott bon mot-gyanús állításodra. Miközben értem, hogy miért érzed szükségesnek elkülöníteni a jó kritikus ízlését a különlegestől, a közönséges ízlés szükségességéről — szójáték ide vagy oda — nem tudsz meggyőzni. Attól tartok, a közönséges ízlésű kritikus végül csupán a közönség közönséges ízlését erősítené meg, s ha így tenne, azzal elmulasztaná egyik legfontosabb feladatát, amit a művésszel együtt végez, és amit egyszerűen nevezzünk most csak a közízlés formálásának.

De a lényegre térve: muszáj rákérdeznem, Jóska, mert egy ideje nagyon is foglalkoztat a kérdés — a magam kapcsán elsősorban. Miért kezdtél kritikát írni? Pontosabban miért lettél-maradtál dolgos, rendszeresen szemléző kritikus? (Hiszen magyar szakon előbb-utóbb megtörténik az emberrel, hogy írni kell egy-egy kritikát, de kevesen maradnak úgy, kevesen írnak aztán rendszeresen.) S még valami: miért van értelme szerinted kritikát írni? Van értelme?

LJ: Első-, másodéves koromban el sem tudtam volna képzelni, hogy létre tudok hozni egy olyan színvonalú írást, mint amilyeneket az Alföldben olvastam akkoriban. Tényleg elérhetetlen távolságnak tűnt. Aztán valahogyan egymásra rakódtak az építőkockák, a képzésben, az Alföld Stúdióban, a beszélgetésekben. Nagyon bután fog hangozni, amit mondok, de valójában ez által tudatosult bennem, hogy a befektetett munkával, a képződéssel, az ízlésformálódással, pusztán azzal, hogy okos emberek társaságában hallgatok irodalomról, miközben nyitva tartom a szenzoraimat, épülök és pallérozódom.  A munka nem vész el, hanem átalakul. A kritikaírás ízére pedig azonnal rákaptam, már az első felkéréseknél. Gerlóczy Márton Igazolt hiányzásáról kellett írnom, és azonnal belefutottam egy irtózatosan hosszú kommentháborúba a könyvről az író oldalán — miközben a művet magát irtózatosan szimplának találtam. De nagyon népszerű tudott lenni. Tehát már pályám elején ezzel szembesültem: biztosan az elit fanyalgás volna a legjobb megközelítés? Dehogy, nem is onnan közelítettem, miközben azt mégiscsak jelezni kellett, hogy van olyan nézőpont, ahonnan ez egyszerűen gyenge írásművészet. Izgalmas volt az egész: számot vetni az olvasásélményemmel, megpróbálni azt hitelesen közvetíteni, érzékenynek maradni a mű szándékai és kontextusai iránt, utánaolvasni sokat, reflektálni, a műre és önmagamra… Az első kritikáim kapudrogok voltak; majd Borbély Szilárd Halotti Pompája, amelyhez tényleg irtózatosan sokat kellett hozzáolvasnom, kontextusokat térképezni föl, és rájönni, hogy ez mind kell, de ez még mind kevés ahhoz, hogy meg tudjam kritikailag szólítani a könyvet, és belássam elképesztő tétjeit. Revelatív kötet volt, nagy felelősség volt írni róla az Alföldbe, egyben hatalmas megtiszteltetés is, hogy megkaptam a feladatot.

Másfél évtizedig egyáltalán föl sem merült bennem, hogy abbahagyjam a kritikaírást, még ha a kezdeti enthuziazmusom azért idővel jócskán csökkent is — de a könyvvel való együttgondkolkodás, a kritikának az értekezésnél szabadabb formája, a véleményformálás felelőssége, a gondolkodás deleje alapvetően mindig is jelen volt. Nem volt kérdés, hogy érdemes-e csinálni, hogy van-e értelme — legalábbis a saját szempontomból. Minden könyv kihívás volt. És az újabb és újabb lapok fölkérései is új és új lendületet adtak a maguk eltérő szellemiségével, kulturális beágyazottságával.

Hallatlanul izgalmas az írás folyamata is, a mondatok formálgatása, a gondolatok gördülése a papíron, a hangsúlyok törlése, az írásjelek elhelyezése. A végső ponté. Talán összesen 2–3 munkám volt, amelyeket sajnos rutinból oldottam meg, de ez olyan szomorú, rossz érzést hagyott maga után gyomortájt, hogy úgy szerveztem, lehetőleg ne történjen ilyen. Ha a „van-e értelme?” kérdést a társadalmi hasznosság szempontjából érted, én akkor is az egyértelmű igen mellett vagyok. Szoktam beszélni az érdemi recepcióról, hogy a kritika az, amelyen keresztül valamennyire belelátunk az idők irodalmi folyásirányaiba, szellemi életébe; hogy ezek (a kritikák) segítenek megérteni műveket és életműveket; de most mást mondanék: a kritika az aktív és összetett gondolkodás egyik formája. S mint ilyen, a kultúra egyik alapköve. Muszáj, hogy ez megmaradjon. A kérdés számomra nem az: „van-e értelme?”, hanem: „milyen értelmet tudunk neki adni?” Én sosem voltam nagy gondolkodó, nem láttam át keresztbe-kasul társadalmi jelenségeket, nem hoztam el a frigy-ládát. Az én hozzájárulásom, amit megtehettem, és amiben értelmet láttam, pusztán ennyi volt: figyelemmel követni egy-másfél évtizeden keresztül a kortárs költészetet, és a teljesség igénye nélkül, de mégis rendszeresen, aprólékosan számot adni róla a magam csekély, de az adott körön belül kellő biztonsággal kezelt eszközeivel. Mások helyett is próbál az ember olvasni, hisz nem olvashat el és dolgozhat fel mindenki mindent, miközben érdekelheti, hogy mi történik a művészet ezen vagy azon szeletében. (Az utóbbi időben a gyerekirodalommal, gyereklírával való elköteleződésem hasonló okokra vezethető vissza.) De a kérdésedből azt érzem ki, hogy sokat merengsz te is az „értelem” dolgán, illetve a praxis folytathatóságán…

MB: Talán beszédes, hogy az első recenzióm Krusovszky A felesleges partjáról szólt. Kézenfekvőnek tűnt közvetlenül a szakdolgozatom után megszólalni Dénes újabb könyvéről. Persze egyáltalán nem lett jó szöveg. Mint ahogyan az első egy-két tucat recenziómat ma már inkább feledném — még ha egynémely gondolatomnak, hipotézisemnek (heppemnek) talán már ott megtalálni a csíráját.

Azt hiszem, két okból lettem kritikus. Az egyik az akkori egyetemi közegem: a pécsi magyar szakon tulajdonképpen nem nagyon foglalkoztak és azóta sem foglalkoznak kortárs lírával, de általában véve is a kortárs irodalom többnyire a kritikaíró órákon került elő. Ebből következik, hogy a hallgatók között is fehér holló a modern vagy kortárs lírás. Igazi kuriózum volt 2009–2010 környékén, amikor két akkori doktorandusz, Fekete Richárd Keményről vagy Neichl Nóra Parti Nagyról tartott szemináriumot (az előbbiről sajnos lemaradtam, de Ricsi disszertációját ismerve nem kérdéses, hogy jó kurzus lehetett), vagy Kiss Georgina demonstrátorként csinált verselemző órát, ha jól emlékszem, egy korai Tandoritól indultunk napjaink költészete felé.

Amikor a BA-s dolgozatomat Krusovszkyról és a Telepről kezdtem el írni, több olyan véleményt is kaptam felsőbbévesektől vagy tanároktól, hogy ez túl közeli téma, nincs meg a kellő történeti rálátás (tulajdonképpen még igazi életművek sem voltak, a legtöbben épp csak a második kötetüket adták ki), és hogy kortárs líráról szóló eszmefuttatásaimnak megfelelőbb forma lenne a kritika műfaja. Én ezzel nem feltétlenül értek egyet, szerintem a közelség ellenére is meg kell kísérelni néha irodalomtörténeti igényű kérdéseket szegezni a kortárs irodalomnak. Végül mégis megfogadtam a tanácsukat. Belevetettem magam a Kassák- és az avantgárd-kutatásba, a kortárs lírát pedig elkezdtem kritikusként szemlézni hol ritkábban, hol gyakrabban — s ha tehettem, igyekeztem minél inkább megjeleníteni a szövegekben az irodalomtörténeti szempontjaimat.

A másik ok, amiért kritikus lettem, természetesen az, hogy az olvasott művekről van véleményem, amit szeretek artikulálni és argumentálni — szeretek róluk gondolkodni, hogy Jóska iménti válaszához is kapcsolódjak, hiszen a kritika valóban nemcsak vélemény, hanem gondolkodás is. Ebből egyébként az is következik olykor, hogy nemcsak a kritikában burjánzanak el az irodalomtörténeti kérdésfelvetések, hanem irodalomtörténeti(bb) szövegekbe is becsúsznak értékelő mozzanatok, olyankor is mocorog bennem a kritikus. Ez néha jó, néha nem.

A — nevezzük úgy — konfliktusomnak is éppen az ilyen szerepösszecsúszások szolgálnak táptalajul. Nekem relatíve természetesnek tűnik, hogy verseket is írok, fordítok is, szerkesztek is, kritikus is vagyok. De az irodalmi mezőnk mintha nem az ilyen komplex, összecsúszott szerepekre–helyzetekre lenne kitalálva, ami miatt egyre többet kell mérlegelnem. Megírhatom-e a Jelenkor folyóirat munkatársaként Parti Nagy új könyvéről, hogy nem tetszik? Megírhatom-e a Jelenkor Kiadó szerzőjeként Simon Márton új könyvéről, hogy nem tetszik? (Megírtam róluk, még ha kicsit szabódva is.) Mikor (és hogyan) tudom a saját véleményemet képviselni, és mikor (és hogyan) nyilatkoztatok ki kollektív szerkesztőségi véleményt — vagy legalábbis kell-e amiatt aggódnom, hogy netán összekeveredik a kettő, és félreértenek? (Kell.) Egyre többet kell azt is mérlegelnem, hogy az irodalmár barátaimról miként nyilvánulok meg: bizonyos esetekben méltatlannak tartanám említés nélkül hagyni őket, ugyanakkor folyamatosan monitorozom magam, hogy elfogult vagyok-e, mert a látszatát is szeretném kerülni annak, hogy egymás belterjes feldicsérésében veszek részt (ami a szűkös magyar szcénában nem könnyű, de azt gondolom, végső soron megoldható). Jelenleg úgy tűnik, hogy leginkább a kritikusi szerep zavar be a képbe. Ehhez az is hozzájárul, amit feljebb már megpedzettem: nem úgy tűnik, mintha az irodalomkritikának lenne foganatja. A kritikai fogadtatásnál fontosabb a marketing. A bírálatok elsikkadnak, a dicséreteket meg exploitálja a marketinggépezet. A szerzők sem túl fogékonyak a recepciójukra. Feljebb is leírtam már, de nem lehet elégszer: ha megdicsérted, akkor értő kritikát írtál róla, ha megbíráltad, személyeskedő mocsok vagy. Az utóbbi időben egészen elképesztő sértődéseket, hisztiket láttam egy-két szerzőtől, akik egyáltalán nem tudták tisztességgel viselni, hogy megbírálták őket. Szóval ezt az egészet kezdem meglehetősen unni.

Kár, hogy közben tucatszám jelennek meg az olyan könyvek, amelyekről szívesen megírnám a véleményemet, ha lenne rá időm — meg ha nem lenne ez a szerepválságom magammal, meg ez az egyre inkább ambivalens–konfliktuózus–kiábrándult viszonyom a szcénához…

LJ: Ha a rossz példákból indulunk ki, akkor igazad van. De eszembe jut, hogy Borbély Szilárd mindegyik kritikát megköszönte, amit írtam valamelyik könyvéről, és tudom, hogy ez általános gesztus volt nála. Debrecenben, még az e-mail térnyerése előtt személyesen kereste föl a kritikust. Nekem levelet írt: amikor negatív bírálatot közöltem, ugyanúgy megtette, mint amikor pozitívat. Sokra értékelte a figyelmet. (Én mindig zavarba jöttem ilyenkor. Az ember csak teszi a dolgát, így vagy úgy.) És érdekes módon a negatív kritikáimhoz fűződnek másoknál is a leginkább érdekes reakciók — ezekre kaptam szerzőktől őszintének tűnő visszajelzéseket. Igaz, bár én sosem gondoltam, hogy a szerző a kitüntetett befogadó, mindig ügyeltem arra, hogy konstruktív módon közöljem a bírálati tartalmat is. Az is igaz viszont, hogy a közismerten őrült szerzőktől távol tartottam magam.

A kritikának közvetlen hatása akkor lehet, ha valahogy sikerült hype-ot generálnia — ennek persze legegyszerűbb eszköze az erőteljes és némileg sommás negatív bírálat, az figyelmet tud generálni. S ez egyébként nem tesz rosszat általában az eladásnak, sőt, egy pont után inkább megdobja azt. Az okos szerző emiatt nem megsértődik a negatív bírálatokon, hanem igyekszik annak szelét befogni a saját vitorlájába. Az is igaz ugyanakkor, hogy az ilyesmi egy pályának vagy nagyon az elején hasznos (például egy első kötetnek jót tehet a vihar, akár a biliben is), egy befutott szerzőnek áldás az ilyesmi — a középmezőnyben valamennyit akár árthat is. A Káli holtaknak szerintem nem volt ártalmára az ÉS-béli kritika és az azt követő szél, sőt — más kérdés, hogy például a Magyar Narancs akkor aktuális listájára nem került föl, pedig fontos könyv. Nem tudom, hogy itt van-e összefüggés, de azt hiszem, hogy az összhatás mindenképp pozitív, még ha maga a bírálat önmagában kétségkívül fájó lehetett. Summa summarum, a megbízható, elmélyült, alapos, szofisztikált kritika valóban nem érdemi marketingtényező, de nem is azt a funkciót kívánja ellátni. A példányszám-befolyásolás és az olvasószuggerálás helyett a mindenséggel méri magát (de persze azzal szemben is simán elbukhat). El kell fogadni, hogy a minőség, alaposság, megérveltség és a közvetlen bumm-hatás között egyszerűen nincs összefüggés (hacsak nem úgy, hogy a minőség nem kedvez a hype-nak). Ha valaki erre utazik, akkor annak is megvannak a receptjei. Például írja le valami nagyágyúról, hogy hülye.

MB: Rossz példák: a fent említett kiborulásokat egyébként szerkesztői vagy szerzőtársi minőségemben láttam. Olyan szerencsére (vagy sajnos) még nem történt, hogy valamelyik szerző egy az egyben számonkérőn rám írt volna. Amikor nem tetszett valakinek a kritikám, az általában kerülőúton jutott vissza hozzám, például print screenelt kommentfolyamok formájában. Ebből a tapasztalatból inkább az volt tanulságos, amikor pár hónappal/évvel később megismerkedtem ezeknek a(z egyébként a szerzőt vigasztalni hivatott) szardobálásoknak egy-egy résztvevőjével. Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy szemtől szembe mindenki jóval barátságosabb volt.

Viszont jó, hogy eszembe juttattad: amikor először köszönte meg nekem valaki a kritikát, nagyon jólesett, bár zavarba is ejtett, nemigen tudtam, mi lenne rá a helyes reakció. De sokáig azt gondoltam, hogy igen, ezt így kellene csinálnia minden szerzőnek. Aztán amikor egyre valószínűbbé vált, hogy nekem is jelenik meg kötetem, úgy gondoltam, hogy nekem is meg kell majd köszönnöm minden kritikát. Ám amikor megszülettek az első kritikák, bár végkicsengésükben szerintem mindegyik elég pozitív volt, mégsem tudtam rávenni magam a köszönőlevél megírására. Mivel se pro, se kontra nem akartam megnyilvánulni a kritikákban foglaltakkal kapcsolatban, egyszer csak ott tartottam, hogy nem írnék többet annál, mint hogy „kedves X! Köszönöm a kritikádat/figyelmedet, üdv”, ezt viszont valahogy fölöslegesen kevésnek éreztem volna. De most megint azt gondolom, hogy ha lesz egyszer egy második könyvem, akkor annál meg fogom köszönni a kritikusoknak az írásukat — de azért ne vegyünk rá mérget, hogy tényleg megteszem.

Az iménti válaszodból ismét kiderül, ami persze nem titok: hogy nálam jóval megfontoltabb, diplomatikusabb, higgadtabb alkat vagy. Én nem mindig igyekeztem „konstruktív módon közölni a bírálati tartalmat”, s talán lesz is még olyan, hogy nem fogok igyekezni. Nem biztos, hogy ez jó. Utólag úgy vagyok néhány szövegemmel, hogy a bírálat stílusán finomíthattam volna. Bár ez nehéz kérdés. Miért ne érzékeltethetném a szövegemben, hogy egyszerűen indulatossá tett a recenzeált kötet olvasása? Kritikusként felelősségem körültekintőnek lennem mind az olvasott, mind az írott szöveggel szemben, ám azt sem tehetem meg, hogy „jóvá olvasom” a könyvet, vagy hogy addig finomítom a szövegemet, amíg elveszik a bírálat éle, és finomkodás lesz belőle. De ezt nem a te szövegeid ellenében mondom, Jóska, nehogy félreérts, hanem a saját praxisomról, hogy nem érezném hitelesnek a szöveget, ha lehalkítanám. Ez nem azt jelenti, hogy minden kötetet élből el kívánok pusztítani, inkább azt akarom ezzel mondani, hogy — előnyszabály ide vagy oda — némely kötet esetében úgy éreztem és most is úgy érzem, hogy nem bánom, ha elsül a kezem. Nem szenzációhajhászásból írtam ilyet, ha írtam, hanem mert azt gondoltam, szakmai kötelességem jelezni, hogy rossznak tartom a könyvet — például szembemenve az adott könyv addigi, számomra érthetetlenül pozitív recepciójával. De egyébként olyan is volt, hogy inkább visszamondtam a kritikát.

Szerintem szükség van néha ilyen kritikákra is. Például Bedecs László utóbbi kritikáit látva egy ideje viccelődöm azzal, hogy valami lehet a bakui vízben, mert elég kemény szövegeket írt, hirtelen a Turi- és a Babiczky-bírálata jut eszembe. Egyikkel sem értettem egyet teljesen, mégis azt gondolom, jó, hogy megszülettek azok a szövegek. És nem azért, mert vihart kavartak a biliben, hanem azért, mert sokszor azt érzem, hogy nem bírálunk elég keményen és következetesen (zárójelben szúrom ide, hogy a visszavonulásodnak is van ehhez köze, hiszen amit a saját megingott ízlésed kapcsán mondtál korábban, az elbeszélhető a másik oldalról, a kritikusok engedékenysége felől is). És akkor itt most nézzek tükörbe, mert az én kilométeres „kritikáim” sem olyan szövegek, amilyeneket hiányolok a kritikai palettáról.

LJ: Az az izgalmas az egészben, hogy megtaláljuk azt az adekvát formát, ami a bírálat adott tárgyához és a magunk habitusához illő. Bedecs kolléga úgy érezte, hogy most erre van szükség. Igaza is van. Nyilván sokan szeretik az odamondogatós írásokat (történik valami), és mondják, hogy hiány van belőlük. Valóban csemege, amikor például Vári György leoltja a Villanyt, de számomra mégis sokkal inkább — egyebek mellett — a szép Tóth Krisztina-olvasata lesz igazán emlékezetes: A képzelet elrontott verklijéről. Szerkesztőként nekem sincs ellenemre egyáltalán, ha ez színesíti a rovatom — de csak akkor örülök neki, ha az megérvelt és korrekt. Jó, ha pontos is, de az előző kettő fontosabb. De azért hadd tegyünk különbséget a negatív kritika és az odamondós között — szerintem nem „finomkodós” az, ha a bírálatot konstruktívan vagy elegánsan fogalmazza meg az ember. Nem nagy gond, ha nem úgy fogalmazunk kritikában, mint a kocsmaasztal mellett vagy a chatszobában — hacsak nem szándékosan. Akinek van füle, az meghallja a különbségeket. Szilágyi Zsófia Grecsó-kritikája 2007. februári Alföldben tanítani való példája a nem látványosan észlelhető, de nagyon szigorú bírálatnak. Vagy érdemes elolvasni, ahogyan például Szirák Péter elemző módon, az életmű beható ismeretében elhelyezi és a szó nemes értelmében kritika alá vonja a Párhuzamos történeteket. Vannak kedvenc mondataim is, például amikor Scheibner Tamás írja Darvasi könyvéről: „Talán még jól szórakoznék is rajtuk. De A lojangi kutyavadászok egy kétszázhúsz oldalas könyv, ami egy egyszerű tréfának, ha valóban az, kissé vaskos.” Balogh Gergő így kezdi a Létbüfé-kritikáját: „Parti Nagy Lajos költészete kimerült.” De ezt a tételt aztán 7 oldalon keresztül árnyalja és magyarázza, kiegészíti és értelmezi. Nem is tétel ez, hanem kiindulópont, amelynek egyáltalán semmi jelentősége nem lenne, valójában teljességgel érthetetlen és értelmezhetetlen, s így használhatatlan volna a kifejtés nélkül. Aligha írná le a mondatot, ha csak két flekk állna aztán rendelkezésére.

MB: Egyébként, hogy Balogh PNL-kritikáját említed, Jóska, csak érdekességképpen jegyzem meg: ha az a szöveg született volna meg előbb, nem kizárt, hogy ha nem is véd(ekez)ő, de megengedőbb álláspontra helyezkedtem volna a magam írásában. Abban igazad van, hogy a retorikus nyitányt kifejtés is követi (bár én a mi vitánk állításaira való rálicitálás megkérdőjelezhető gesztusát is látni vélem a felütésben — ami egyébként abban a tekintetben szükségszerű és gyakorlati jelentőségű volt, hogy az ő szólamát elkülönítse a vitától). Mindenesetre engem mint PNL kedvelőjét igencsak szíven ütött, ahogy részvéttelenül és módszeresen lesöpörte az életmű nagyját (inkluzíve például olyan korszakos verseket is, mint a Rókatárgy alkonyatkor vagy a Szívlapát, ezek ugyanis a Grafitnesszel együtt röpültek) az asztalról, a kivétel a Szódalovaglás, de az is fölborult. Ettől függetlenül érdekes írás több megfontolandó észrevétellel, csak azt éreztem utána, hogy amit nyertünk a réven, azt elvesztettük a vámon. Persze ez talán minden szövegnek sajátja.

Műút: Mit gondoltok a magyarországi kritikai diskurzusról? Van egyáltalán párbeszéd a recepcióban? Fontos ez?

LJ: Fontos. A recepció ismerete és használata nem illemkérdés. (A használat mikéntje már lehet az.) Aki nem tartja ezt fontosnak, az alapvetően narcisztikus szövegképződmények felmutatásában érdekelt, és elsősorban a saját hangja érdekli. A beszélgetőtársaké biztosan nem. Ezért a recepció ismerete és felhasználása részben bizony vaskosan etikai (nem csak tudományetikai) kérdés, részben pedig egyszerűen tudományos alapkövetelmény, ha komolyan vesszük magunkat a szellem tudósaiként és a másik hangjára kíváncsi, a párbeszédet a gondolkodás szerves részének valló emberként. Ha nem, vagy ha csak annyi számít, hogy a saját hangunk és véleményünk hallható legyen, akkor nem fontos sem a párbeszéd, sem a másik olvasása. Ám magunkat a legkönnyebb félreérteni, ha nem ütköztetjük saját találmányainkat mások munkájával.

Ezzel nem állítom azt, hogy a leginkább narcisztikus és a recepcióról tudomást nem vevő írás ne lehetne nagyon érdekes, hatásos, vagy akár jó. Lehet, annál is inkább, mert úgy lehet a legzajosabban és a legkönnyebben berúgni egy ajtót, ha annak zárját már előttünk ügyesen feltörték, csak ezt elleplezzük. Az persze majdhogynem lehetetlen, hogy mindig mindent megismerjünk, olvassunk, és még reflektáljunk is rá. A gyakorlatban ez nem valósul meg természetesen, de nem is baj, a szándék is számít.

A kritikai viták egyébként azért is fontosak, mert sok mindenre fényt derítenek a szakma állapotáról is (jót s rosszat egyaránt). A kritika-vita a ‘90-es években sok maradandó sérüléssel járt, frontvonalak gyomorfájós emlékeit hagyva maguk mögött, de végül sok eredményt is hozott. Tisztázott kérdéseket, és esetekben módosított (máshol befagyasztott) praxisokat. Nyilván, amikor én válaszoltam Balázs Parti Nagy-kritikájára, az nem korrekciós, hanem a játékteret kinyitó, vitára provokáló gesztus volt. De van, amikor egyszerűen szólva szakmailag nem elég megbízható egy adott írás, nincs szavatossága a merész véleményalkotáson túl (van, hogy egyszerűen azért, mert teljesen értelmetlenek a mondatok), és olyankor hasznos lehet egy megbízható, tudományosan korrekt hang mellette.

MB: Az olyan típusú diskurzus, ami a Létbüfé-kritikám után alakult, ritka. Ennek legfőbb oka az időigényesség — mind a szerkesztői–szervezői, mind a hozzászólói oldalon. Viszont a recepció használata, reflektálása és hivatkozása valóban elengedhetetlen, ahogyan Jóska mondja.

Az egészhez az is hozzátartozik amúgy — hadd maradjak a szűkebb terepünknél, a líránál —, hogy nem túl sok gyakorló lírakritikus van manapság. Amikor arra nincs humánerőforrás, hogy legalább a verseskötettermés javát szemlézzük (legutóbbi szívfájdalmam például Böndör Pál Finisének visszhangtalansága — az egyetlen kritikát a Tiszatájban láttam róla), akkor őszintén szólva nem lep meg, hogy nem indul minden második nap vitamatiné. De visszautalnék a kritika megköszönésére is ennek kapcsán. A zavarom annak szólt, amit te is írsz, Jóska, kritikusként tettem a dolgom, kritikuskodtam, tényleg nincs ebben semmi különös, a nap süt, az eső esik, a kritikus kritikát ír. Ugyanakkor ha szerkesztőként megnézem, hogy hány verseskötetre nem találtam kritikust, vagy ha szerzőként a fülembe jut, hogy ki miért hol hogyan stb. nem vállalta vagy nem írta meg végül a recit a könyvemről, tehát amikor racionálisan tudom: nem evidens, hogy születik a könyvről akár csak egy rövid reci is, akkor eltűnődöm, hogy mégiscsak van mit köszönni annak a kritikusnak, aki vette a fáradtságot, hogy elolvassa a könyvemet és írjon róla — akár jót, akár rosszat.

(Az első rész ITT olvasható!)

Szólj hozzá!