friss műút

-ról, -ről

Lapis József és Mohácsi Balázs

Lapis József és Mohácsi Balázs

Lapis József (1981, Sárospatak) kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő. Debrecenben él. Mohácsi Balázs (1990) költő, kritikus, a Versum és a Jelenkor szerkesztője, Pécsett él.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Lapis József és Mohácsi Balázs: Kortárs irodalom és kritikai diskurzus ― mikor a kritikusok közé begurítod a labdát…
Lapis Józseffel és Mohácsi Balázzsal Vásári Melinda beszélgetett a Szöveggyárban (Miskolc, 2018. október 29.)
2019. március 19.

I. A kortárs líra tendenciái

Műút: Egy nagyon egyszerű, kissé provokatív kérdéssel indítanám a beszélgetést: Mi az a tendencia a kortárs lírában, amit szerettek, és mi az, amit kifejezetten nem?

Lapis József: Az olvasás során leginkább épp azt nem szeretem ― és úgy sejtem, hogy ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül ―, ha egy versről lerí, hogy tendenciába öltözött. Első renden a különbség tehát nem abban van szerintem, hogy milyen tendenciához tartozik a szöveg jól láthatóan, hanem hogy jól látható-e az odatartozása, elkötelezett-e tendenciózusan egy mű, avagy egyáltalán, feladatot és kihívást okoz az, hogy oda tudjuk sorolni valamilyen markáns irányvonalhoz. Én jobban szeretem, ha kihívást okoz, mintha nem. De ez nem ilyen egyszerű, hiszen olvasáskor az ember nem tendenciákban gondolkodik, legyen az ember kritikus-olvasó, irodalomtörténész-olvasó, szerkesztő-olvasó, vagy bármilyen más olvasó. Ha kritikus vagy irodalomtörténész, akkor a munkája során persze fölmerülhet a tendenciák kérdése, de nem szükségszerűen. A szerzőről sem gondolnám, hogy tendenciákban gondolkodik, amikor ír [lejjebb Balázs ezt talán megerősíti — vagy sem]. De hatnak rá a kortársak, hat rá a közeg, akár szerkesztői tematikus fölkérések (és tudjuk, hogy bizonyos markáns tematikus áramlatok összefonódnak poétikai áramlatokkal stb.), hat a versre a kor, amely szülte őt (de nem csak bűnt hagyományoz rá, természetesen).

Azon túl, hogy olvasáskor valóban versekben gondolkodom, nem tendenciákban, azért sem volna szerencsés általános preferenciákat megfogalmaznom, mert a szerkesztői gyakorlattal nem volna professzionálisan összeegyeztethető bármilyen esztétikai ideológiai alapú szeret–nem szeret különbségtétel. Kritikusként, irodalomtörténészként tudok leíró módon beszélni tendenciákról, de ha kapok egy kéziratanyagot szerkesztőként, vagy ha leülök egy folyóirattal a kezemben olvasni, akkor ezt elengedem. Az megragadhatóbb volna, ha arra kérdeznél rá, hogy kiknek a költészete áll közel hozzám.

Mohácsi Balázs: Ha szeretnék keményebben fogalmazni Jóskánál — és általában szoktam szeretni —, akkor azt mondanám, hogy semmilyen tendenciát nem szeretek. Hosszan tudnám sorolni, hogy unom a szerelmes verseket (jut eszembe, pár éve Szálinger Balázs tartotta a JAK-táborban a líraszemináriumot, ő a „nálad hagytam a pulóverem” típusú versektől csömörlött meg), a családozó–apázó–anyázó verseket, az alanyi meg a tárgyias lírát, a traumalírát, a testpoétikát, a poszthumánt, a formaverseket és a szabadverseket satöbbi. Aztán hosszan tudnék sorolni olyan verseket, amelyeket jónak tartok, pedig rájuk süthető e címkék (vagy bélyegek?) valamelyike.

Eszembe jut erről Babits 1916-os avantgárd-kritikája, talán megvilágítja ezt a látszólagos ellentmondást. Rendesen odapörköl A Tett folyóirat legénységének, tehát lényegében a Kassák-körnek — de Kassákot magát nemhogy futni hagyja, hanem magához képest már-már megdicséri. A szövegből kiderül, hogy Babits ismerte Kassák 1900-as évek végén, 1910-es évek elején írt verseit (egyébként, bármily meglepő, főleg szonettpróbálkozások voltak, többnyire a nyugatosok modorában). Babits ezekre a korai — és kevéssé emlékezetes — szövegekre hivatkozva emeli ki a Mesterembereket, s mondja, hogy Kassák megérlelte a maga számára a szabadverset mint formát, nem pedig „elvszerűen” választotta, mint a követői, társai.

Szóval úgy van, ahogy Jóska válaszából felsejlik: végül is nem a tendenciákkal van gond, hanem a tendenciózussággal.

Műút: Mit gondoltok a prózavers műfajáról? Úgy érzékelem, hogy meghatározóvá vált az elmúlt időszakban (ahogy a prózában is előfordul a meglehetősen lírai hangvétel, sűrítettség) — miért lehet ez? S számotokra miben áll a próza és a líra közötti különbség?

LJ: Több évezredes kérdés, ahogy mondani szokás, könyvtárnyi szakirodalommal, az elbizakodottság bűnét venném magamra, ha megpróbálnék erre definitív jelleggel válaszolni. Tamás Attila remek összegző tanulmánya nyomán is elmondhatjuk, hogy érdemesebb prózaiságról és líraiságról, mint prózáról és líráról beszélni; bizonyos jegyek erőteljesebben és kevésbé meghatározóan, de föl-fölbukkannak itt és ott. Ugyanakkor szóba hozhatunk egy-két dolgot anélkül, hogy az alapvető munkákra most hivatkoznánk — megközelíthető a kérdés verstani szempontból, formális jegyek, ritmika alapján előirányozva a különbséget. Innen nézve vélhetően valamilyen következetes ritmikai minimum volna szükséges ahhoz, hogy versről beszéljünk, és ne prózáról. Ha szigorúbbak vagyunk, akkor mondhatunk metrikai minimumot is — tehát, ha egy szöveg jambikus ütemű, akkor kétségkívül vers, míg ha nem fedezhető fel benne következetesen metrum, akkor próza. Vessük fel a gondolatritmus kérdését is — a Bibliától az avantgárdig fölbukkan (természetesen nem ugyanazonképp) a jelenség — ez vajon „lírává” teszi a művet? És akkor változóként behozhatjuk a tipográfia, illetve sortörés kérdését: jambikus, de faltól falig van írva; jambikus, de folyószöveg; esetleges ritmikájú, de hosszabb-rövidebb sorokba tördelt stb. Van olyan megközelítés, amely szerint egyszerűen a sortörés a differentia specifica: ez különíti el a verset a prózától. Ráadásul az sem mindegy, hogy líráról vagy versről beszélünk, pláne költeményről. Mondhatjuk azt, hogy vers az a költemény, amely szabályos(an változó) ritmusú; míg a mai értelemben vett líra egy viszonylag késői esztétikai fogalom, amely akár épp a tekhnét alapul vevő írástechnikával, vagy a versificatióként leírható hagyománnyal áll szemben, azaz éppenséggel nem a formalitásban keresve a líraiság jegyeit. Lehetne beszélni továbbá stiláris kérdésekről, poétikáról, vagy ezekhez kapcsolódóan, amit te is említettél, sűrítettségről: messzire vezetne, s nem sokat mondanánk most a posztmodern nadírján azzal, ha a nyelvi sűrítettség alapján próbálnánk meg súlyozni lírát és prózát. Mészöly prózája vagy Petri lírája? Térey (verses, prózai és lírai) epikája vagy Lanczkor vagy Györffy költészete? Átjárások és átlépések, közöttiségek. S akkor a filozófiai szempontokat még nem is említettük. Mindezzel csak annyit akarok mondani, hogy nem tudok arról beszélni, hogy szerintem mi a különbség, vagy számomra mi, mert az ahhoz hasonlítana, mintha valamilyen szubjektív bon mot-val válaszolnék arra a kérdésre, hogy szerintem a finnugor vagy a török rokonnépe-e a magyar, miközben hosszas kutatástörténete van a kérdésnek. Talán Balázs ügyesebb lesz ebben.

Arról ugyanakkor van némi intuícióm, hogy miért erőteljesebb jelenleg a prózai modalitás a kortárs fiatal lírában — biztosan vannak, akik egyszerűen nem is akarnak bíbelődni olyan, tanulandó és energiaigényes kérdésekkel, mint a forma és a metrum. Superflous vicissitudes. Passzé. Írni bármit és bárhogyan lehet, verset is. Mások persze végigmentek a picassói úton (amely kísértetiesen emlékeztet ama damaszkuszira is), s elsajátítják, szervesítik, majd tudatosan, reflektíve elengedik külső jegyeiben (!) a mesterséget, mert úgy találják, hogy jelenleg a formacentrikus és jól felismerhetően ritmusos költői megnyilatkozások számítanak a kevésbé hiteles megszólalási módoknak (miközben vannak [lehetséges, hogy inkább az idősebb kritikusok között?], akik a fiataloknál egyre inkább örömmel üdvözlik azt, aki ezzel kísérletezik, mint például Varga László Edgár), s amiről ők beszélni akarnak, azt nem annyira a verstest aprólékos, a mesterségre nagyban támaszkodó kidolgozásával, mint inkább markáns értelemalakzatok (viszonylag gyors) felmutatásával és beültetésével érhetik el eredményesebben, esetleg történetet (akár nagyon hétköznapi történetet) igyekeznek retorikusan elmondani. (Ezekből lesznek aztán a könnyűkezű paródiák. Megtaláltam a zsebemben a másnapos óvszerem. Folyós nélküled a világ. Stb.) Vagy egy másik, igencsak ellentétes út: épp nagyon összetett jelentések felmutatására törekszenek, ahol egy-egy versmondaton belül a szavak réteges jelentései, összetett, akár radikálisan új értelmeket létrehozó kombinációi lesznek meghatározók, s ezeket a szó-auratikus hatásokat a ritmusok, összecsengések inkább eltérítenék, megszüntetnék. Ezért az erőteljes képiségű és sűrítettségű, de alapvetően prózai beszédben hisznek. (S miközben erről a tendenciáról szöszmörgök, olvassuk el a — nemcsak a származást, de a költői nyelvet tekintve is — „őstelepes” Bajtai András Séta című versét: tömény, magas százalékú líra, hozzáadott cukor nélkül.) A sortöréseknek ugyanakkor ebben az összefüggésrendszerben nagyon nagy jelentősége van — jó példa lehet arra az a műhelymunka a Szöveggyár táborban, amikor Mezei Gábor, a műhelyvezető a vers enyhe áttördelésével, a sorvégek elcsúsztatásával mutatta meg, hogy pusztán ennyi módosítás után mennyivel másabb és izgalmasabb jelentések bukkannak föl az olvasás során. Kétség ne férjen hozzá, de a prózaversben ugyanúgy minden egyes szónak nagyon is a helyén kell lennie, mint a „líraiban”, hosszú távon nem lehet megúszni azt, ha ebben nincs munka; mint ahogyan azt is tudjuk, hogy a verstechnikai tudás elsajátítása is nagyon könnyen vezethet kiüresedéshez, gondoljunk például a szonett- és haikugyárakra. Én egyébként nagyon-nagyon szeretem és izgalmasnak tartom azokat a beszédmódokat, amelyekben a ritmikai és hangzóssági jegyek mintegy búvópatakként fölrémlenek, föl-föltörnek, és finoman szervezik, fűszerezik a prózai beszédet.

MB: Ha Jóska ilyen alaposan körbejárja ezt a problémát, Balázs sem lesz ügyesebb.

Személy szerint ezt a kérdést igencsak szélmalomharcnak látom. Emiatt alapvetően a prózaverset nem műfajnak, hanem műformának tartom. Ez egyszerűsítő, ugyanakkor pragmatikus megközelítés. Vegyük például Sirokai Mátyás két utóbbi kötetét (A beat tanúinak könyve; A káprázatbeliekhez). Ránézek: faltól falig, tehát „prózai formában” tördelt szövegek, amelyekről nem mellesleg azt állítják, hogy versek. Ha elolvasom őket, én arról győződöm meg, hogy ezek valóban lírai szövegek. Ha azonban azt kérdezik, mi a műfajuk Sirokai verseinek, én rengeteg műfajt látok, de egyik sem prózavers. Látok levelet (episztolát), hajnaléneket (albát), (szerelmes) dalt (ódát/carment), imádságot, próféciát, példázatot stb.

Jóska válaszának második fele is érdekes. Fiatal kritikusként és fiatal költőként is azt tudom rá válaszolni, hogy engem izgatnak a versformák. (Egyébként úgy gondolok magamra, mint aki autodidakta módon többé-kevésbé elsajátította a verstant, aztán elfordult a formacentrikus lírától — alkotóként mindenképpen.) Jelenleg éppen nem tudok zsigeribben ható formát Zelk Sirályának párrímes nyolcas jambusánál. Vagy magam is kísérleteztem — Vas István és Csorba Győző nyomán — nagyobb lélegzetvételű hexameteres vers írásával, aztán amikor végigértem rajta, inkább hexametertelenítettem: kiszedtem belőle minden töltelékszót, az összes metrikai maltert, úgy nyerte el a szöveg a végső formáját (ami egyszersmind azt is jelenti, hogy a szöveg tele van ritmustöredékekkel, főleg daktilusokkal).

S akkor ott is vagyunk, hogy mi a bajom a kortárs formacentrikus költészettel: a metrikai malterezés meg a formakényszerek. Baromira zavar, amikor észreveszem, hogy egy versben csak azért van leírva valami, mert a forma követelte. Ettől függetlenül én is látok érdekes kísérleteket, Edgár lírája mellett például André Feriét vagy Székely Örsét. (Csak zárójelben jegyzem meg: érdekes lenne egyszer végigbeszélni, hogy miért három erdélyi költő neve került elő…)

Jóska diagnózisa egyébként szokás szerint pontos. S jó, hogy szóba hozza a sortörést. Személy szerint jelenleg — költőként mindenképpen — meg vagyok róla győződve, hogy a legizgalmasabb költői eszköz a sortörés (mármint az a fajta enjambement-os, parataktikus, ami megzökkenti, többértelművé teszi a verset, ami tényleg tör). Kritikusként és/vagy szerkesztőként is igen megörülök az ilyen versmomentumoknak — de ilyen minőségeimben igyekszem némi önmegtartóztatással közelíteni ezekhez, bízva abban, hogy ezáltal a totális szubjektivitás szélső értékétől leheletnyit elmozdulhatok az objektivitás felé.

LJ: A formacentrikusság kérdéséhez még: említhetünk olyan budapesti szerzőt is, akitől éppenséggel nem idegen a mívesség: Nyerges Gábor Ádám.

MB: Ha a korosztályomat nézzük, NYGÁ lírája valóban jó példa a formamívességre, de megemlíthető Bognár Péter is. Bár alapvető különbségeket látok köztük és az erdélyi kollégák között. Bognárról érdemes először is tudni, hogy régi magyar irodalommal és verstannal is foglalkozik, az ő formamutatványait olykor hajlamos vagyok az őrült tudós megalomán (és borzasztó pimasz) kísérleteinek látni. Nem tudom nem ironikusan szemlélni e kísérleteket. Nyerges lírájának jellemző versformájaként számomra a rövid, fél- vagy keresztrímes, négysoros szakaszokból építkező dal maradt meg — még ha a korai versei között voltak is egyéb formakísérletek. A legutóbbi kötetében ráadásul ő is elmozdult a hosszabb, prózaibb–narratívabb szabadvers irányába. Szóval Gábor sem az a költő, aki magától értetődőn lát neki hexameterben verset írni. S ráadásul Nyerges és Bognár sem olyan formaművész, mint például Varró. S ha már formaművészet: szerintem André Feri, Székely Örs vagy Varga László Edgár sem azok. Én legalábbis nem érzem az írásaikon azt a parodisztikus minőséget, ami például Varrónál óhatatlanul ott van bármelyik blikkfangos megoldásánál.

Műút: Hogyan látjátok, milyen hagyományokhoz nyúlnak vissza, melyekre építenek a fiatal szerzők?

MB: Legelőször a fiatal szerzők kategóriájáról: legyen ennek a meghatározása JAK SzMSz-kompatibilis; a fiatal szerző tehát 40 évnél fiatalabb, és manapság — ha egy JAK-tábor közönségét veszem figyelembe — legalább 17-18 éves.

Műút: Csak zárójelben vetem közbe: nem biztos, hogy ezt korosztály szerint állapítanám meg — inkább pályakezdők vagy első–második kötetesek, hisz van, aki később kezd írni.

MB: Jogos, s nem is kívánom ezzel kirekeszteni azokat a kései pályakezdőket, akik nem tizen–huszonéves korukban, hanem harmincas–negyvenes–ötvenes fejjel léptek be az irodalmi mezőbe, ám felfogásom szerint ők más (irodalmi) szocializációval és így más hagyományokkal rendelkeznek, emiatt mégis megmaradnék a korosztályos közelítésnél. A mostani 18 és 40 közötti költők szerintem legalább kétfelé oszlanak. Vízválasztónak egyébként a Szöveggyárat és a Gömbhalmaz csoportot látom. Tehát az idősebb korosztályhoz tartozónak vélem a Telep, az Előszezon, az Új Hormon és a Körhinta Kör tagjait (ők jellemzően a nyolcvanas éveknek, illetve a kilencvenes évek elejének szülöttei). A fiatalabb generációhoz sorolom a Gömbhalmaz és a Köménymag tagjait, illetve az utóbbi egy-két év műhelyeiben edződött költőket (ők főleg a kilencvenes évek közepének–végének szülöttei, de ide helyezném a későn induló kora kilencveneseket is).

E bevezető distinkció után a válaszadást ott kell kezdenem, hogy ritka a visszanyúlás. Nem nagyon vannak — tudtommal — a húszas–harmincas korosztályban olyan gesztusok, ahogyan például Ady a bujdosó énekekhez, Babits Aranyhoz, Nemes Nagy Babitshoz, Kemény vagy Térey Adyhoz (stb.) viszonyul. A telepes generáció tagjai sem nyúltak vissza ennyire, az őáltaluk kiemelt magyar szerzők — pl. Kemény István, Szijj Ferenc, Marno János — sokszor csak egy-két évtizeddel idősebbek náluk, volt is olyan szólam a kb. tíz évvel ezelőtt folyó recepciójukban, hogy nem beszélhetünk mester–tanítvány-viszonyról, apafigurákról sem, inkább bátyakról. De az idősebb szerzők — Petri György vagy Tandori Dezső — sem olyan nagyon távoliak. Ezt nem valamiféle hagyománytagadásként szeretném érzékeltetni, csak feltűnőnek tartom, hogy az (ön)értelmezések inkább egy szinkrón, mint diakrón hagyománytudatról árulkodnak.

A még fiatalabbak annyiban különböznek, hogy ők nem alakították olyan markánsan a kánont a fellépésükkel. Ennek különböző okait látom. Egyrészt a húszas generáció előképei nem különböznek nagyon a harmincasokétól — annyi különbséggel, hogy mintha már ez a telepes generáció is hagyományként jelenne meg sokuk számára. Másrészt a legfiatalabb generáció soraiból egyelőre nem bukkantak még föl azok, akik szisztematikusan felmérnék és értelmeznék a generációjuk jelenségeit. Vagyis nem látok olyan kritikusokat, amilyen például Szegő János vagy Urfi Péter volt, vagy éppenséggel, te, Jóska, a Telep generációjának. A nálam fiatalabbak között az is ritka, hogy valaki egyszerre legyen költő és kritikus. Vannak persze kivételek, Csete Soma, Kállay Eszter, Kustos Júlia, Melhardt Gergő vagy Vida Kamilla kritikáit örömmel és érdeklődve szoktam olvasni, de sajnos nem írnak (még?) annyit és/vagy annyira rendszeresen, hogy valóban generációjuk kritikusaként gondoljak rájuk.

LJ: Szavad ne felejtsd: a fiatal kritikusok között nekem most a kolozsvári műhelyből jövők írásai izgalmasak leginkább: Sánta Miriám, Kész Orsolya — aligha véletlen a Korunk-díjakkal való összefüggés (korábban „ugyaninnen” Adorjáni Panna írásait is kedveltem, de mostanában őt kevésbé látom). Ha nem tévedek nagyot, olyan mentorokról beszélhetünk itt, mint Balázs Imre József, Borbély András, a generációhoz közelebbről pedig Serestély Zalán.

MB: Mindemellett az látszik még, hogy a legfiatalabb költők a csoportosulások után és a JAK, valamint a FISz műhelyei mellett ismét folyóiratokhoz kötődnek: a Hévízhez és a Műúthoz. Persze itt is műhelyek működnek (megjegyzem, egy folyóirat műhely-jellegének igencsak kedvez az évi 6, összevont lapszámok esetén 4–5 megjelenés; egy havilap esetében évi 11–12 lapszámmal egy hasonló műhely szinte elképzelhetetlen). S e ponton kell megemlítenem Szálinger Balázs és Kabai Lóránt nevét — igaz, mára egyikük sem szerkeszt. De ők tették műhellyé ezt a két lapot, s a műhelyük által költőként is létrejött–megerősödött kanonikus pozíciójuk. (Tegyük hozzá zárójelben: az újabb Hévíz-lapszámokat látva Fehér Renátó is nagyszerű munkát végez, illetve a Szöveggyárbeli műhelybe bepillantva azt kell mondanom, hogy szerintem Mezei Gábornál is jó kezekben lesz a Műút szépirodalmi rovata.)

Ki kell még térni röviden a világirodalmi hatásokra. A magyar lírát a kezdetektől meghatározzák a világlíra tendenciái. Ha csak a 20. századot nézzük, nem lehet elégszer elmondani, hogy francia szimbolizmus nélkül nem lett volna se Ady, se Nyugat, nem lett volna Kassák pl. Whitman és Verhaeren, Marinetti vagy Apollinaire nélkül, Rilke nélkül Nemes Nagy stb. Az, hogy ez műfordításokban miként mutatkozik meg, változó: a rendszerváltás előtt állami támogatással roppant színes (bár persze foghíjas) világlíra-korpusz jött létre, aztán ahogy a könyvkiadást egyre inkább leuralta a piaci logika, a világlíra lett talán a legmostohábban kezelt mostohagyerek. Ráadásul közben megszűnt a Nagyvilág is, az egyetlen hagyományos világirodalmi folyóiratunk. Ugyanakkor az utóbbi időben egyre optimistább vagyok. Bár fordított verseskötetet kiadni tulajdonképpen még mindig lehetetlen, a Versum 2014-es létrejötte (amivel ‘17-ben sikerült új lendületet vennünk), illetve a folyóiratok egy-egy fordításközléssel sokat kompenzálnak (zárójelben jegyzem meg: magam is meglepődtem, amikor átnéztem a 2018-as folyóirattermést, ugyanis egészen komoly, az általam vártnál jóval nagyobb mennyiségű világlíra jelenik meg, ugyanakkor persze probléma, hogy ilyen módon nehezebben áttekinthető a korpusz, és nem is szisztematikusan jön létre).

S itt érek el végre a fiatal magyar költők és a világlíra kapcsolatához. Itt is jellemzőnek látom, hogy a legfiatalabb generáció a saját kortársait fordítja — legyen szó az éppen frissen felkapott amerikai insta/tumblr/slam/miegyéb költőről vagy a kolozsvári Thoreau unokaöccse elnevezésű irodalmi kör fiatal román költőiről. A harmincas generációban azt látom, hogy jellemzőbb a hagyománytörténeti szempontok figyelembe vétele: Krusovszky, Lanczkor, Bajtai, Závada, Babiczky, Fenyvesi Orsolya például sokat tesznek az amerikai modern és kortárs klasszikusok (főleg a New York School költőinek) a magyarra ültetéséért, Simon Márton tulajdonképpen egyedül esett neki a modern japán lírának. És így tovább.

LJ: Szerintem nagyon is érezhető például Závada és Fenyvesi líráján, Bajtai újabb munkáin ez a külföldi tájékozódás. A kérdéshez csak annyit tennék hozzá, hogy a hagyományozódás trükkös dolog. Például az Ady-év apropóján elgondolkodhatunk azon, hogy mennyire van jelen Ady költészete — hatásként — a kortárs lírában. Kovács András Ferenc multi-költészetén túl elsősorban két nevet, Kemény Istvánét és Térey Jánosét említhetjük. Ez kevésnek tűnhet, ám ha belegondolunk, Keményen keresztül aztán milyen hatásszóródás történik, máris érdekesebb a helyzet. Pollágh Péter nagyon tudatos szerző, ő tökéletesen tisztában van az Ady–Kemény-vonallal, de a szimbolikus és magánmitologikus szerkezetek, amelyek többeknél megfigyelhetők a Kemény–Telep-vonalon és annak meghosszabbításán, valahol Adytól (is) erednek. És ez viszont már olyan hatástörténet, amely tulajdonképpen független attól, hogy egy-egy fiatal szerző kit nevez meg úgy, mint akit sokat olvas, vagy hatott rá. Ez a közvetlen inspiráció egy dolog, és a másik a poétikai hagyományozódás, amely a szövegek beszéde, és amely a szisztematikus kritikában tűnhet leginkább föl. Persze, a gyorskezű kritika nem mindig megy igazán mélyére a hatásoknak, s így röpködnek a nevek, párhuzamok, elődök (a szerzők nem is nagyon szokták szeretni az ilyesmit) — ez önbírálat is, én is vázoltam föl egy-egy recenzióban olyan hatás-összefüggést, amely nem szükségképp bizonyul maradandónak, tarthatónak. De hát a kritika a gondolatkísérletek terepe is.

MB: Jó, hogy említed az Ady–Pollágh-viszonylatot. Az ő Vörösróka című kötete igencsak eljátszik ezzel a hagyományelemmel. Ugyanakkor szépen ironizál is rajta, már rögtön a kötet eleji ajánlással: „E versek mind-mind az Endre úréi, aki kedvelte és akarta őket”. Torzított Ady-intertextussal van dolgunk, az eredetiben Léda asszony szerepelt. Csakhogy nem kell sokat forgatni ahhoz a könyvet, hogy rájöjjünk, az Endre úr itt Balogh Endrére (is) utal, a könyv szerkesztőjére és felelős kiadójára, aki a hátsó borítóra írt ajánlót is jegyzi. Ugyanakkor ha a Telepet nézem, Pollághon kívül közvetlenül senkit nem tudnék összekapcsolni Adyval, valóban legfeljebb csak Kemény és Térey áttétein keresztül.

Műút: Balázs, te mint magad is szerző, milyen tendenciához sorolnád magad, s milyen hagyományokat jelölnél meg számodra döntő jelentőségűként? Olvasod a kortársakat, a fiatalokat, s ha igen, hatással vannak az írásaidra?

MB: Az ilyen jellegű önértelmezéseket általában szerencsésebb kikerülni, de a kedvetekért belemászom ebbe az egotrip-csávába. Azt mindenképpen leszögezhetjük, nem titok, hogy a tudományos, kritikusi és szerkesztői munkám nyomot hagy a szépirodalmi szövegeimen is.

Egyrészt erősen a Telep felől jövök: BA-szakdolgozatomban és a legtöbb kritikámban is a(z ex)telepes lírával foglalkoztam. S ha megnézzük, életkor alapján a Körhinta Kör generációjához tartozom/tartoznék (csak nekem egészen máshogy alakult az irodalmi szocializációm — de aztán például Fehér Renátóval és Zilahi Annával mégis megtaláltuk egymást, szoros a kapcsolatunk, sokszor kikérjük egymás véleményét). Bár meggyőződésem, hogy kellő távolságból már nem látszanak majd jelentős különbségek, de most még látni, hogy ez egy poszt-telepes és pre-szöveggyáras generáció.

Másrészt a kétezertízes évek elején–közepén egyre egyértelműbbé vált számomra, hogy tovább kell lépni a telepes poétikán. Ez nagyjából azzal együtt esett le, hogy a Telep lényege nem a konkrét hagyomány — Kemény István, Szijj Ferenc, Marno János, Gál Ferenc stb. —, tehát nem egy recept, hanem az a mód, ahogyan a hagyományukhoz viszonyulnak, ahogyan azt alakítják: Nemes Z. Márió szavával, a hagyományremixelés. Én ennek a remixelésnek a történeti avantgárd felől álltam neki, ami nem meglepő, hiszen Kassák költészetével foglalkoztam az MA-n és a disszertációmat is arról írom.

Harmadrészt az én (remixelt) hagyományom igen hangsúlyosan pécsi. De szinte szinonimaként azt is mondhatnám, jelenkoros — s ezzel azt is mondanám, nem(csak) lokális, hanem országos, sőt európai hagyományról van szó. Nem akarok hosszú névsorba kezdeni, de hadd jelezzem, hogy ez nemcsak irodalomról — Weöresről, Csorbáról, Bertókról, Parti Nagyról, Melioriszról stb. — szól, hanem zenéről (HétköznaPI CSAlódások, Kispál és a Borz, 30Y stb., de említenem kell a Fekete Gyémánt Fesztivál Fúvószenekart is, ahol pár évig játszottam, s amelynek nagy szerepe volt abban, hogy a bányászhagyományok valamelyest megnyíltak számomra) és képzőművészetről is (Pierre Székely, Kígyós Sándor, Bencsik István, a BÁZIS-osok szobrairól, Martyn Ferencről, Lantos Ferencről, a Pécsi Műhelyről stb.), meg a többek között Mészöly Miklós, Szederkényi Ervin, Bori Imre, Thomka Beáta, Tolnai Ottó, Csordás Gábor, Gállos Orsolya, Medve A. Zoltán (stb. etc. és így tovább) nevéhez így-úgy köthető intenzív pannon–délszláv–ká-európai tájékozódásról is.

Van még egy negyedrészt is: a műfordítás és a Versum. Kincsesbánya, az ember sok mindent föl tud innen szedni. De nem a „talált tárgyak” miatt izgalmas a műfordítás vagy a fordítás-szerkesztés, hanem mert hihetetlen mélységekben tanít meg olvasni, szöveget értelmezni: fordítás közben egy adott szövegben rejlő minden lehetőséggel számot kell vetni, nemcsak az egyes szavak jelentésével, de a különböző szórendek által létrejövő jelentéslehetőségekkel, a soráthajlásokkal, ugyanakkor én annak a híve vagyok, hogy a fordításkor bizonyos fokú formahűséget fenn kell tartani. A legszabadabb húszsoros szabadversből sem fordíthatsz harmincsoros szabadverset (de tizenkilenc vagy huszonegy sorost sem). Ezerféle kötöttség van egy versben: például ha kiszúrom, hogy okkal szerepel egy szó a sorvég hangsúlyos helyén (még ha nem is rímszó), akkor meg kell próbálnom nekem is odarakni a magyar szövegben a megfelelőjét, mert egy versmondatban nemcsak grammatikai fókusz van, fókuszként viselkednek a sorbeli, strófabeli vagy versbeli bizonyos szövegpozíciók is. Vagy például van a szövegben alliteráció: szinte biztos vagyok abban, hogy azon a helyen, ahol az eredetiben áll, nem fogom tudni megoldani, de máris nézem, hogy hol tudom „pótolni”, lehetséges szórendeken és szinonimákon töröm a fejem. Idővel az ehhez szükséges figyelem valahogy már a versíráskor is megjelenik. Közben meg persze mindvégig ott van a tökéletes fordíthatóság lehetetlensége is. Azt hiszem, annak a(z ismételt) megtapasztalása is komoly hatással van a versírásra.

LJ: Jut eszembe, van olyan kritikus, aki nem írt a kötetedről, de nagyon örülnél, ha megtenné? Van olyan, akitől félnél? S ha nem kortárs vonatkozásban, hanem visszamenőleg gondolkodunk, mondjuk az avantgárdig?

MB: Érdekes módon nem először kapok hasonló kérdést, valamiért több kritikarovat-szerkesztő is úgy gondolta, kikéri a véleményem, szerintem kinek kellene, vagy én kinek szeretném felajánlani recenzeálásra a könyvemet. Zavarba ejtő tapasztalat, bár feltételezem, hogy ez egy a kritikus/szerkesztő énemnek címzett gesztus volt. Mivel mindannyiszor belementem a játékba, nem fogok neveket mondani, de megnevezem a szempontokat, amelyek alapján javaslatot tettem. (1) Mindenekelőtt szerettem volna elkerülni a nagyon közeli ismerősök (pláne barátok) beajánlását. Ez nem jelenti azt, hogy ne született volna a könyvemről szóló kritika ismerős tollából — de az számomra mindenképpen fontos, hogy nem én gurítottam el a labdát. Utálatos érzés szerkesztőként, amikor a semmiből jelentkezik egy kritikus, hogy írna XY könyvéről, s tudom, hogy XY közeli barátja, ezt tehát amennyire lehetett el akartam kerülni. (2) A versekben megmozgatott avantgárd hagyomány okán — legyen szó a formanyelvről vagy a transztextuális hálóról — javasoltam avantgárdkutatót, ráadásul olyat, aki a pécsi dolgokkal is tisztában lehet. Tudtommal ő végül nem írja meg a szöveget. (3) Egy másik javaslatomat a (vezekelni vágyó?) kritikus-énem tette: szerettem volna szigorú bírálatot kapni a könyvemre.

Kritikától vagy kritikustól nem félek. Amiképp a saját legmeggyőződésesebb letolásaimra (vagy dicséreteimre) is legfeljebb kellő terjedelemben argumentált véleményként gondolok, úgy mások kritikáira is. Talán megemlíthetem, hogy mindegyik a könyvemről szóló írással tudnék vitatkozni, akár még Csordás Gábor fülszövegével is. De miért tenném? Más ízlések, más lexikális tudások, más életanyagok, satöbbik mozognak azokban a szövegekben. Szükségszerű, hogy másként lássunk dolgokat. Olyan észrevételeket természetesen el tudok képzelni, amelyek kellemetlenül érintenének, mivel át kellene értékelnem a kötetet. Ezek jellemzően azok a kételyek, amelyek a kötet alakulását végigkísérték. A szövegbe darált pécsi transztextuális és referenciális háló nem teszi-e provinciálissá a szövegkorpuszt? Legitim-e, működőképes-e a 21. században az avantgárd megszólalásmód? A versekbe bekollázsolt, betransztextualizált anyag mértéke egy ponton túl hangsúlyosan felvetette a műalkotások eredetiségének kérdését: igencsak faramuci tapasztalat, amikor a szövegedből dicsérő szándékkal kiemelt részletek java idézet (vagy legalábbis valami olyan szöveghely, aminek a fejedben van valamilyen előképe). Bedecs László A Vörös Postakocsiban megjelent szigorú (és szép) bírálata például ezekben a kérdésekben többé-kevésbé le is teszi (szigorúan) a garast: vakarom is a fejem, mert ezek szerint túl korán és könnyen kötöttem meg ezekben a kérdésekben a kompromisszumaimat magammal. De fejtörést okozott Szálinger Balázs baráti véleménye is nemrégiben, aki szerint a versek sorrendje nem a legjobb, s azt hiszem, sajnos neki is van igazsága. Most már persze mindegy, de igyekszem ezekből a meglátásokból a lehető legtöbbet tanulni, hátha írok még egyszer valami könyvet.

Hogy kitől örülnék kritikának: első renden nyilvánvalóan bárkitől örömmel fogadnám, nekem is, a kötetemnek is jó, bármit írnak róla. Ha már Bedecs szövegénél tartottunk: nagyon jó szövegnek tartom azzal együtt, hogy kemény bírálatot fogalmaz meg a könyvemről. De kicsit komolyabbra fordítva a szót, Jóska, nagyon örültem volna, ha írsz a könyvemről, de inkább visszavonultál. Helyette a Fehér Renátóról írott egyik, ha nem az utolsó kritikádban jutott nekem egy baráti szurkapiszka, meg beindítottad a Létbüfé-vitát, ami majdnem egy évvel később még ennek a beszélgetésnek is apropójául szolgál. Nem tudom, hogy jól jártam-e.

Ma is gyakorló kritikust persze nem fogok mondani, szóval a következő a névsorom: Babits Mihály, Bálint György, Béládi Miklós, Bori Imre, Halász Gábor, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Németh G. Béla, Radnóti Miklós, Rába György, Tüskés Tibor, Vas István. Az ő értekező munkáikat — legyen szó kritikáról, tanulmányról vagy esszéről — általában szívesen, érdeklődve forgatom, kíváncsi lennék, mit szólnak a könyvemhez. Rajtuk kívül Csorba Győzőt, Pákolitz Istvánt és persze Szederkényi Ervint mondanám még: a Jelenkor háza táján sokat hallani arról, milyen szerkesztők voltak, érdekes lenne megtapasztalni a saját bőrömön is.

(A második részt holnap olvashatjátok a portálon!)

 

Szólj hozzá!