friss műút

Legfrissebb

Napindító

Ki tudja már, hogy mi az évszak

2019. március 17.

Anyám utolsó húsvétja
 
Az utolsó öntöző verset
kórházi ágyánál mondtam el.
Mint mindig,
                     ott is egy forintot
és piros tojást kaptam érte.

S hogy Tőle is
                      Hozzá mehessek
és mondhassam a verset újra,
odébb,
           az üres piactérnél
vártam egy piros huszonkettest.
 
A kifüstölt gesztenyefákon
lomb-ótvarok,
                      mindszent-virágok.
Ki tudja már,
hogy mi az évszak
a változatlan évtizedben?

Harsonázó angyalok
a négy égtájra kiszegezve,
ezüstös baldachin-batár
gördül zajtalan föl a hegyre.
A bereteszelt Kilátón túl
áttetsző aranyfüst a táj.
 
Ő haldokolt,
                    én dudorásztam,
szabadnak érezve magam.
Mert öntudatlan bánatunknak
kezdete bódító öröm.

Lomb-ótvarok,
                        mindszent-virágok
és derékbafűrészelt fák:
évgyűrűikbe abroncsozva
a Végtelen
szögelési pontja.
Habzik,
            halódik a táj.

„Élete delén …”
                         Hogy az mikor?

Most délelőtti alkonyat van!

S hogy még időben elérjem,
és mondhassam a verset újra,
gördülünk Hozzá föl a hegyre…

Feltámadásra szól a harang:
bronz-hangjában
                          meghasadt fény,
máló visszhangja a csöndé…

Félek ajtaját kinyitni.
Várok,
           mint akit nem is várnak…
 
… az időtlenség rianása …

Telefon…:
                  három óra hosszan
nézem rezzenetlen arcát.
Mintha egy kisfiút figyelne,
s hallgatná Örök köszöntőjét.

(Kovács István: Anyám utolsó húsvétja. Jelenkor, 1988/7-8. 627-628.o.)
Illusztráció: Kovács István 1986-ban, Csigó László felvétele

Szólj hozzá!