friss műút

-ról, -ről

Isztin Péter

Isztin Péter

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem Közgazdaságtudományi Karán tanársegéd, kutató. Kutatási és érdeklődési területe az alkalmazott mikroökonómiai elmélet, ezen belül az iparági szerkezetek, társadalmi intézmények és jelenségek közgazdaságtani elemzése és a városgazdaságtan.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kiskáté

Isztin Péter: A korlátlan növekedés agnosztikus prófétája
(Tyler Cowen: Stubborn attachments. A vision for a society of free, prosperous and responsible individuals. Stripe Press, 2018.)
2019. március 14.

Tyler Cowen, a George Mason University közgazdaságtan professzora egyike napjaink polihisztorainak. Blogja, a Marginal Revolution talán a legjelentősebb népszerű közgazdaságtani blog; a bejegyzésekben gazdasági kérdések mellett a gasztronómiától a filozófián keresztül a zenéig szinte mindenről szó van. Cowennek eddig számos könyve és még több tudományos publikációja jelent meg. Az új kötet abban különbözik az eddigiektől, hogy ebben a szerző a konkrétumok világa felől az absztrakció felé fordul, illetve művét kifejezetten filozófiai esszének szánja.

Cowen könyvének fő üzenetét sokan elfogadnák a közgazdászok, és esetleg a technológiai szférában dolgozók közül, de ezt az üzenetet eddig senki nem fogalmazta meg a filozófiában (sőt egyes filozófusok, mint például Rawls, kifejezetten ellentétes állásponton voltak). Röviden: a társadalmaknak alapvetően a fenntartható gazdasági növekedés maximalizálására kell törekedniük – feltéve, ha ezzel nem sérülnek alapvető emberi jogok. A címmel a szerző arra utal, hogy csak két „makacs elköteleződésünk” kellene, hogy legyen, legalábbis ami a normatív meggyőződéseinket illeti: a fenntartható gazdasági növekedés és az emberi jogok iránt kell elköteleznünk magunkat. Minden más célnak és értéknek többé-kevésbé háttérbe kell szorulnia. Cowen szerint az erkölcsfilozófusok komoly hibát követtek el, amikor munkáikban nem szenteltek nagyobb figyelmet a gazdasági növekedésnek.

Az etikai diskurzusban a megtermelt jólétet gyakran egyfajta adottságként kezelik, és a vita inkább a körül forog, hogy a meglévő jólétet hogyan kellene elosztani a társadalom tagjai között. Akik pedig az elosztási vagy disztributív igazságosság egyes koncepcióit bírálják, mint például Robert Nozick, gyakran libertárius természetjogi okfejtést alkalmaznak, és szintén nem fektetnek hangsúlyt a gazdasági növekedés következményeire. John Rawls egyenesen negatívan vélekedett a gazdasági növekedésről: a korábbi generációk, amelynek tagjai megtakarításokat halmoznak fel a növekedés érdekében, rosszabb helyzetbe kerülnek, mint a későbbi generációk, és rosszabb helyzetből is indulnak. Így a növekedés nem fér össze Rawls egyik legfontosabb elvével: a lehetséges társadalmi berendezkedések közül annak alapján kell választanunk, hogy a legrosszabb helyzetben lévők melyikben vannak a legjobb helyzetben. Rawls emiatt John Stuart Mill elképzelésével szimpatizált, aki egy növekedés utáni „állandósult gazdaságról” elmélkedett. (Fontos megjegyezni: a Mill előtti klasszikus közgazdászok – közöttük Adam Smith is – elkerülhetetlennek tartották, hogy a gazdasági növekedésnek egyszer vége legyen, ám Mill-lel ellentétben ez náluk semmiképpen sem volt pozitív cél.)

Cowen a fő téziseit a következő három alapállításból vezeti le: 1) A jövőbeli emberek érdekei legalább annyira fontosak, mint a jelenbelieké; 2) a gazdasági növekedés minden szempontból jó dolog, és hosszú távon mindenki nyer vele; 3) léteznek (majdnem teljesen) sérthetetlen emberi jogok. Ebből a három premisszából származnak Cowen konklúziói.

A legfontosabb premisszája a könyvnek, hogy normatív ítéleteink meghozatalakor a jelenbeli és a jövőbeli emberek érdekeit egyformán figyelembe kell vennünk. Nem csak arról akar tehát minket meggyőzni Cowen, hogy a jövő generációk érdekeit is figyelembe kell venni valamilyen mértékben, hanem hogy a helyes társadalmi diszkontráta (mennyire értékeljük kevesebbre a jövőbeli társadalmi kimeneteket a jelenbelieknél) nulla. A szerző azzal érvel, hogy bár egy adott egyén életén belül indokolt (lehet) a jövő diszkontálása és ezáltal a jelen preferálása, ugyanez jelenbeli és jövőbeli egyének között nem indokolt. Képzeljük el, mi történt volna, ha az elődeink úgy döntenek, hogy a mi jólétünk nem számít, és ennek megfelelően sokkal kevesebbet takarítanak meg, kevesebb beruházásba vágnak bele, kevesebb művészeti alkotást hoznak létre, stb.! Ma minden szempontból sokkal szegényebbek lennénk. A filozófiában, legalábbis a konzekvencialista iskolán belül, Peter Singer a fő képviselője annak az elméletnek, miszerint az emberek (sőt, bizonyos mértékig a fajok) közötti mesterséges határok, például az országhatárok nem bírnak normatív jelentőséggel. Az emberek érdekeit térbeli elhelyezkedéstől függetlenül egyformán figyelembe kell venni. Cowen tulajdonképpen ezt az elvet gondolja tovább: ha a térbeli megkülönböztetések nem megengedhetők erkölcsileg, miért lenne megengedhető az időbeli megkülönböztetés?

Mi következik az időbeli megkülönböztetés elvetéséből? A közbeszédben a leggyakrabban emlegetett következmény: a mostaninál jóval nagyobb figyelmet kellene szentelnünk a környezeti fenntarthatóságra. Cowen ezt nem tagadja, sőt maga is nagy jelentőséget tulajdonít neki. Azonban egy másik, kevésbé ismert következményt is megfogalmaz: ha a jövőbeli egyének legalább annyit számítanak, mint a jelenbeliek, és egy kicsivel nagyobb mértékű gazdasági növekedés hosszú távon nagy különbséget eredményezhet a jólétben, akkor a jelenleginél sokkal nagyobb hangsúlyt érdemes fektetnünk a gazdasági növekedésre. Világítsuk meg az érvelést egy egyszerű példán keresztül! Tegyük fel, hogy van két ország, A és B, amelyek jelenleg egyformán gazdagok. Tegyük fel ugyanakkor, hogy A ország gazdasága évi 1, míg B országé évi 2%-kal növekszik. Ahhoz, hogy megállapítsuk, hogy adott idő elteltével az egyes országok mennyire lesznek gazdagok adott (változatlan) növekedési ráta mellett, egy kamatos kamat számítási feladatot kell megoldanunk. A kamatos kamat logikáját jól megérthetjük egy ökölszabály, az ún. „70-es szabály” segítségével. Eszerint ha meg akarjuk tudni, egy összeg mekkora időintervallumon fog adott növekedési ütem mellett megduplázódni, 70-et el kell osztanunk a növekedési rátával. Ennek megfelelően a példánkban szereplő A ország 70/1=70 év alatt fog kétszer olyan jól élni, mint most, míg B ország 70/2=35 év alatt. Ez azt jelenti, hogy B ország 70 év alatt már négyszer olyan gazdag lesz, mint jelenleg, míg B ország csak kétszer olyan gazdag. Tanulság: a növekedési rátának akár nagyon kismértékű növekedése óriási különbséget eredményezhet a jövőbeli gazdasági jólét szintjében. Akkorát, hogy ez szinte minden más szempontot felül kell hogy írjon. És minél távolabbra tekintünk a jövőbe, annál nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk a növekedési ütemre.

Cowen egy gondolatkísérlettel illusztrálja, milyen következményei vannak a gazdasági növekedésnek. (A gondolatkísérletet Frank Knight egykori chicagói közgazdásztól kölcsönzi.) Képzeljünk el egy fát, amely folyamatosan növekszik, minden ágából újabb ágak nőnek ki. Cowen szerint az a feladatunk, hogy ilyen „fákat” (Knight terminológiájával: „crusonia plant”) telepítsünk, és támogassuk a növekedésüket. Például olyan intézményeket hozzunk létre, amelyek tartósan növelik a gazdasági növekedés ütemét. (A közgazdasági irodalom rendszerint ide sorolja a stabil tulajdonjogokat, a piacgazdaság kibontakozásához szükséges jogintézményeket, a joguralmat és általában véve a kiszámítható környezetet.)

De miért egyáltalán a gazdasági jólét? Először is, Cowen a gazdasági jólétet nem a mért GDP-vel azonosítja, ehelyett egyfajta kiigazított jóléti mérőszám maximalizálását tűzi ki célul, amelyet „Wealth Plus”-nak nevez, és amelyben a szabadidő, a háztartási termelés vagy a tiszta környezet értéke is megjelenik. Ezzel kapcsolatban is felmerülhet azonban a kérdés: miért ennek a maximalizálása tekintendő a legfőbb társadalmi jónak. Cowen érve a következő: a gazdasági jólét – a közkeletű vélekedéssel ellentétben – nagyon is pozitívan korrelál a boldogsággal. Ezt a közelmúlt szakirodalma is alátámasztja, számos kutatás pozitív kapcsolatot mutat a jövedelem és a boldogság között. Az pedig, hogy gyakran szegény országok lakói is hasonló boldogsági szintet jelölnek meg a kérdőívekben, mint a gazdag országok lakói, annak tudható be, hogy egy szegényebb országban más (alacsonyabb érték) számít a boldogság mércéjének. Ezen kívül egy gazdagabb társadalomban sokkal több van mindenféle dologból, amelyet jónak tartunk: művészetekből, emberi jogokból, demokráciából. Cowen hangsúlyosan pluralista nézőpontból beszél: az utilitarista hasznosság mellett az igazságosság, az erényesség vagy a szépség is az elérni kívánt céljaink között szerepelhet. A szerző azt állítja, hogy egy gazdag társadalom hosszú távon ezeket az értékeket is nagyobb mértékben biztosítja, mint bármilyen másik alternatíva. Általában véve egy gazdagabb társadalom több erőforrással rendelkezik, mint egy szegényebb, és a több erőforrást több cél elérésére tudja felhasználni. A gazdasági jólétet a „hely és idő zsarnoksága” is csökkenti: egy gazdasági jólétben élő társadalomban több lehetőség van arra, hogy az emberek utazzanak, más helyre költözzenek, alternatív életformákat ismerjenek meg, szabadon megválasszák, milyen foglalkozást űzzenek, vagy kivel kössenek házasságot. A gazdasági növekedés emellett geopolitikai okokból is fontos lehet: ha a nyugati országok feladják a növekedést, akkor olyan autokratikus országok vehetik át a vezető szerepet a világban, mint Kína. Cowen azt állítja, hogy a fenntartható gazdasági növekedés középpontba helyezésével megoldhatjuk a társadalmi döntések elméletéből ismert preferencia-aggregációs problémákat: a legtöbb társadalmi változásnak vannak győztesei és vesztesei, ezért nem lehet konzekvencialista alapon egyértelműen eldönteni, hogy az adott társadalmi változás összességében jó-e vagy rossz. Ha azonban a nagyobb gazdasági növekedés hosszú távon mindenkinek jó, akkor igenis találtunk egy olyan célt, amelyet mindenképpen érdemes követni, és szinte minden más elé kell helyezni. (Hogy miért csak szinte, arra hamarosan kitérek.)

Cowen téziséből praktikusan az következik, hogy az eredmény-egalitarianizmust háttérbe kellene szorítanunk. A szerző szerint csak olyan fajta újraelosztási rendszert szabadna támogatnunk, amely elősegíti a gazdasági növekedést, vagy legalábbis nem hátráltatja azt. A redisztribúció több csatornán keresztül tudja visszavetni a növekedést: egyrészt ellenösztönzi az alacsony jövedelműek munkavállalását, a gazdagabbakat sújtó magas adókkal ellenösztönzi ez utóbbiak munkáját és innovatív tevékenységét. Továbbá járadékvadászatra ösztönöz: ha az állam a nemzeti jövedelem jelentős részét újraosztja, érdemes lobbizni a minél zsírosabb „falatokért”. A lobbizás során felhasznált erőforrások pedig produktív célokra – például innovációra – is fordíthatók lettek volna. Vannak ugyanakkor növekedésbarát újraelosztó programok is, mint amilyen a hátrányos helyzetű gyerekek humán tőkéjébe való befektetés, vagy megfelelő étkeztetésük biztosítása; az ilyenek mellett a szerző határozottan kiáll. Cowen szerint a szociális ellátórendszernek általában véve többet kellene juttatnia a fiataloknak (főleg a gyermekeknek) és kevesebbet az időseknek.

A szerző a könyvben erőteljesen bírálja Peter Singer és követői nézetét, miszerint az alapvető szükségleteink kielégítése után maradó jövedelmünk nagy részét szét kellene osztani a világ szegényei között. Ahelyett, hogy mondjuk fagylaltra költjük a pénzt, afrikai szegényeknek is adhatnánk, akik valószínűleg nagyobb hasznát vennék, mint mi. Cowen felhívja rá a figyelmet, hogy ez az elvárás végső soron csökkenti az emberek ösztönzőit a munkára és a megtakarításra (miért dolgozzak annyit, ha utána nyomás nehezedik rám, hogy szétosszam a jövedelmem nagy részét?), ami negatívan hat a növekedésre – aminek következtében pedig hosszú távon a világ szegényei is rosszul járnak. És bár rövid távon a szegények sokat nyerhetnek a redisztribúció révén, ha Cowent követjük, és az időbeli semlegesség mellett tesszük le a voksunkat, akkor a növekedést kell favorizálnunk a redisztribúcióval szemben. Az pedig, ha a gazdag országok növekszenek, a közkeletű vélekedéssel szemben a szegény országoknak is jó: a növekedés nagyobb exportpiacot biztosít a fejlődő országoknak, nagyobb mértékű beruházásokhoz vezet, és a szegény országok is élvezhetik a gazdag országokban létrehozott innovációkat. Hangsúlyozandó, hogy a szerző ezzel együtt nem veti el a jótékonyságot mint eszközt: maga Cowen a könyvből származó összes jövedelmét egy Etiópiában megismert családnak adja. A szerző annyiban egyetért Singerrel, hogy többet kellene jótékonykodnunk, csak ezen követelés radikális verzióját bírálja. Cowen arra a következtetésre jut, hogy egy helyes konzekvencialista etika nem feltétlenül követel meg életidegen áldozatokat az emberektől. A hosszú távú növekedést, állítja a szerző, sokkal inkább azok a magatartásformák segítik elő, amelyeket Henry Sidgwick után összefoglalóan „common sense morality”-nek nevez, és amelyhez olyan erények tartoznak, mint a munka, a takarékosság, a barátaink és a családunk iránti lojalitás, vagy az őszinteség. Ha pedig valaki keményen dolgozik, állítja Cowen Singerrel szemben, igazán megérdemel néha egy fagylaltot! Ezzel pedig – mivel megmarad az ösztönző a munkára, megtakarításra és innovációra – az afrikai szegények is jól járnak.

Mindezek mellett Cowen nem állítja, hogy minden helyzetben a fenntartható gazdasági növekedés maximalizálására kell törekedni. Ehelyett a következő elvet fogalmazza meg: a fenntartható gazdasági növekedés maximalizálása nem járhat a majdnem abszolút emberi jogok sérelmével. Miért beszél Cowen „majdnem abszolút” jogokról? Először is, a jogoknak, érvel a szerző, nagyon erősnek kell lenniük ahhoz, hogy valóban elsőbbséget élvezzenek a kamatosan kamatozó növekedéssel szemben. Cowen szerint ilyen jogokból kevés van, és kizárólag az ún. „negatív jogokat” tekinti ilyeneknek, azonban nem tér ki arra, pontosan melyek ezek a negatív jogok. Másrészt, a jogok csak „majdnem” abszolútak, mivel a szerző fenn akarja tartani annak a lehetőségét, hogy extrém esetekben, például amikor az egész emberi civilizáció léte kerül veszélybe, jogokat is fel lehessen áldozni.

Az olvasónak a könyvet befejezve hiányérzete támadhat, még akkor is, ha teljesen meg van győződve a szerző igazáról. Cowen ugyanis nem nagyon magyarázza el, hogy pontosan mire lenne szükség a fenntartható gazdasági növekedés maximalizálásához (habár megjegyzi, a növekedés és a környezeti fenntarthatóság érdekében a jelenleginél nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a beruházásra). Ez persze szándékos gesztus: Cowen bevallottan a nagyobb politikai agnoszticizmus felé szeretné terelni az olvasót. Az üzenet: a gazdasági növekedésre kell fókuszálni – ugyanakkor nem tudjuk pontosan, milyen eszközök szolgálnák ezt a célt a legjobban. Mindennek végiggondolását Cowen az olvasóra bízza. Ugyancsak az olvasó feladata kitalálni, melyek azok az emberi jogok, amelyek majdnem abszolútnak tekinthetők. Nyilvánvaló, hogy Cowen szerint nem kellene halálra kínozni egy ártatlan gyermeket, hiába vezetne ez mondjuk magasabb növekedési rátához. De nem is az ilyen extrém szcenáriók az érdekesek. Szabad-e korlátozni a szólásszabadságot a gazdasági növekedés érdekében? És a vallásszabadságot? Hol van a határa a (majdnem) sérthetetlen emberi jogoknak? A könyv adós marad a válasszal, bár meg kell jegyeznünk, ez is valószínűleg szándékos: a könyv fő témája a gazdasági növekedés, nem pedig az emberi jogok. A szerző egyszerűen deklarálja, hogy erkölcsi keretrendszere összhangba hozható az emberi jogokkal.

Hiányosságként lehet felróni a könyvnek, hogy a gazdasági növekedés fenntarthatóságát mint kritériumot pusztán megemlíti, de nem értekezik bővebben a fenntarthatóságról. Ez azért kelthet bennünk hiányérzetet, mert vannak olyanok, főleg a radikális környezetvédők között, akik szerint tulajdonképpen semmilyen gazdasági növekedés nem fenntartható. Az ehhez hasonló pesszimista álláspontok pedig megkérdőjelezik Cowen egész gondolatmenetét.

Bár a szerző álláspontja nem kizárólag konzekvencialista jellegű (Cowen pozitív értéknek tekinti például az igazságosságot, sőt, a szépséget is), mégiscsak úgy tűnik, hogy konzekvencialista szemmel jóval könnyebb elfogadni a könyv következtetéseit, mint nem konzekvencialista szemmel. Például arra sokan rábólintanának, hogy a nagyobb gazdasági jólét az egyéni preferenciák nagyobb mértékű kielégüléséhez vezet – arra azonban már jóval kevesebben, hogy mondjuk nagyobb mértékű igazságossághoz; különösen ha valaki valamilyen elosztási igazságosság-koncepcióból indul ki. Cowen a könyvben egyébként válaszol egyes konzekvencializmust érintő kritikákra, például az úgynevezett episztemikus kritikára, tudniillik hogy sok eseten egyszerűen nem tudjuk, milyen magatartás vezet jobb következményekhez. A szerző szerint éppen ezért az agnoszticizmus a helyes attitűd. Az agnoszticizmus továbbá az emberi jogok melletti elköteleződést is megerősíti. Ha nagy a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy ártatlan gyerekek kínhalálával valóban növelni lehet-e a gazdaság tortáját, ez további érv a mellett, hogy ne tegyük meg. Viszont ha találunk valamit, ami – a jogok tiszteletben tartása mellett – nagy valószínűséggel pozitívan hat a gazdasági növekedésre, azt érdemes meglépni.

Összefoglalva: Cowen könyve filozófiai munka, amelyet egy közgazdász írt. Közvetlen üzenetén túl talán azt is sugallja, hogy a közgazdaságtan – a kritikák ellenére – mégiscsak fontos tudomány: ha a gazdasági növekedés tényleg a legfőbb társadalmi jó, akkor az egyik legfontosabb feladatunk megvizsgálni, hogyan maximalizálhatjuk a növekedést. De a könyv egyben a filozófia fontosságát is hangsúlyozza. (Singer művei mellett talán Derek Parfit munkássága a legfontosabb gondolati előzménye a szerző elméletének.) És persze nem árt, ha ismerjük Cowen egyéb írásait is. A szerző ugyanis, ahogyan már említettük, a könyvben nem sok konkrét közpolitikai javaslatot fogalmaz meg. A könyv érvelése szándékosan absztrakt, és az a benyomásunk, hogy a szerző mindent, amit az absztrakt érvek mellett feleslegesnek tartott, szigorúan kihúzott a szövegből. Ha viszont elolvassuk Cowen többi könyvét, cikkét és blogbejegyzését, képet kaphatunk arról, hogy a szerzőnek milyen konkrét elképzelései vannak a világ jobbá tételére. Az új könyv végső soron kiáltvány egyebek mellett a viszonylag szabad kapitalista piacgazdaság, a kutatásfejlesztésre költő állam, a nemzetközi szabad kereskedelem, a szabad tőkeáramlás vagy a korlátozott, de nagyobb mértékű migráció mellett. De azzal, hogy a szerző ezen elképzeléscsomag részleteit nem fejti ki a könyvben, lehetőséget ad az olvasónak, hogy saját kútfőből kitalálja, milyen irányba kellene elmozdulnunk – aztán pedig (a szerző agnoszticizmusra való felhívása jegyében) elkezdjen kételkedni a saját álláspontjában, és így tovább. Ezt a magam részéről mindenképpen hasznos gyakorlatnak tartom.

 

Szólj hozzá!