friss műút

-ról, -ről

Murzsa Tímea

Murzsa Tímea

Szerkesztő, kritikus. Az ELTE magyar nyelv és irodalom–szerkesztői ismeretek szakjain szerzett diplomát, majd irodalom- és kultúratudomány mesterszakon folytatta tanulmányait, jelenleg ugyanitt az Irodalomtudományi Doktori Iskola Az irodalmi modernség programjának hallgatója.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Murzsa Tímea: „[D]on’t get sentimental”
(Nyerges Gábor Ádám: Berendezkedés, Prae–Palimpszeszt, 2018)
2019. március 12.

Nyerges Gábor Ádám legújabb kötete, a Berendezkedés szorosan kapcsolódik a szerző Az elfelejtett ünnep című előző művéhez. Ennek a könyvnek is alaptapasztalata a lemaradás, kimaradás, azonban az ehhez kapcsolódó lemondás az új kötetben világrenddé növi ki magát.

Míg Az elfelejtett ünnepben a szövegek mögött húzódó, egységesen kirajzolódó lírai én a hiányok ellenére még vágyja a melegséget és a közelséget („[h]azavinném, úgy pislákol / felém minden élőlény”, 12); addig a Berendezkedés versei távolságot tartanak, tárgyilagosan, a külső szemlélő pozíciójából szólalnak meg. Utóbbi megállapítást fontos kihangsúlyoznunk, hiszen a kötetben az eltávolítás egyik fontos eleme az egyes szám második, illetve harmadik személy használata lesz: „Lassan ezt az embert is felőrli majd valamelyik / sorban következő, újabb, kimaradt lehetőség”. (Régi idők rajzfilmjei, 59) A hangvétel, függetlenül az éppen felvett narrátori pozíciótól, egységesen rezignált — ahogy arra Branczeiz Anna is rámutat kritikájában. (Branczeiz Anna: Ex libris, Élet és Irodalom, 2019. február 22.) „[D]on’t get sentimental” — olvashatjuk „majdnem felírt mottóként” az Abban a házban című költeményben a Radiohead Let Down című dalának egyik sorát. (71) És valóban, az érzelmi bevonódást szándékosan kerülik a Berendezkedés versei. Mintha a megjelenő alakok túl lennének az emocionális érintettségen, már megszokták a hiányt, bizonyos tekintetben — paradox módon — be is rendezkedtek benne.

Vagy máshogy fogalmazva: felkészültek rá: „míg elképzelte számtalanszor, hogy mégsem szeretik, / magára próbálgatta régi emlékeit, de mindet kinőtte”. (Ezt napközben kezdte érezni, 61) Gyakorlatilag minden szöveg a feltételes módot hozza játékba, hogy egy-két példát is említsünk: „honnan jön, jönne az öröm” (A boldogságot közelebbről, 15), „[h]ogyha sikerülne valami az életében” (A síkból kiemelkedne, feltöltődne, 18), „[a]kkor egyszeriben híres diák lenne volt iskoláiban, / ahol akkor azonnal mindenki emlékezne rá, / még azok is, akik ténylegesen ismerték akkoriban”. (A síkból kiemelkedne, feltöltődne, 19) Ez a feltételes mód pedig sosem oldódik fel, nem válik jelenvalóvá, s még csak a jövőhöz sem tartozik, ahhoz túl illuzórikus. Illetve, ha mégis történik valami, a lírai én elszalasztja, nincs ott. Lekési saját nagyobb lelki tusáit (Tárgytalan, 36); akkor bújik kabátba, amikor nincs szükség rá. (Most, mikor, 5) Még azokban az írásokban is, melyek olyan vershelyzetből szólalnak meg, ahol a megrajzolt alakok megélnek valamit, jelen vannak; ott ólálkodik a sarokban az elmúlás árnya. (A meg nem érkezők, 70) A változás bármikor lecsaphat: „Féltve őrzött tárgyaink mikor vesznek majd el? / Melyik költözésnél agy óvatlan mozdulatnál / alakul majd úgy, hogy tudtunkon kívül létrejön / egy új, onnan már nélkülük élt élet?” (Berendezkedés, 78) A reményt keltő, véletlen találkozások pedig mintha csak élettelen tárgyakhoz kapcsolódnának, sosem két ember döntése eredményezi őket, ezzel is reflektálva a tehetetlenség problémájára: két bóklászó kisbolygó kezd keringeni egymás körül (Lebegés), két valahonnan elkéső villamos találkozik (Ki tudja, milyen arányban), s két vízsugár fut össze a csapban. (A meg nem érkezők)

A Berendezkedés versei egy köztes létből szólnak, a még nem és már nem közé illeszkednek be. A létezés súlytalansága, a „lehetne, de nem lesz” érzése a Kérésre sem című szövegben jelenik meg a legszimbolikusabban: „Mint aki maga eszkábált kereszttel, végül / egyedül indul a hegynek, megérkezve körbenéz, / aztán minden nap csak ennyi, hazamegy. / De esténként azért mindig úgy piszkálgatja / tányérján a rizseshúst és a csalamádét, / meg a reszelt májat krumplival, / hogy ez egy jobb világban, kis szerencsével / talán az utolsó vacsora is lehetne.” (17) Itt nem a nincs, és ne is legyen dacossága szólal meg. Egyszerűen csak elmegy a figura mellett az élet: mintha túl erőtlen lenne, hogy alakítsa sorsát, az őt körülvevő környezet pedig túlságosan érdektelen lenne ahhoz, hogy ezt észrevegye. Ez A következő percekben érkezők című versben is megjelenik, immár a közélet határáig tágítva a jelenséget: a kötetborítón is felhasznált sárkánygyík, ha felbukkanna a Deák téren, jelenléte csak pár percig lenne érdekes, a feltűnése után a „következő / percekben érkezők már csak elmennének / mellette, ja, láttad már a sárkányt, ott van / mondanák, rágót, összegyűrt szórólapot, / szotyihéjat hajítva talán épp abba az irányba”. (63)

Ezzel a köztes léttel szorosan összekapcsolódik a szövegek időkezelése is. A feltételes mód maga is játékba hozza a jövő időt, azonban az is explicitté válik a költeményekben, hogy a jövő idő megfeneklett, soha nem fog megtörténni. A tapasztalat ismét nemcsak a magánéletre írható rá, hanem az egész magyar társadalom jövőjére is: „Aztán majd szakértők jönnek ide, komoly / elemzők, kiértékelni, hol feneklett meg a / jövő idő. […] mesélni a majdani, messziről jött / érkezőknek az országról / ahol befejeződött az idő”. (Egy együttérző hangsúly eltökélt szándékával, 66)

Így lesznek a Berendezkedés tétova alakjai köztes figurák egy köztes világban. Nyerges Gábor Ádám lírája pedig így mozdul el ismét egy lépéssel a pályája kezdetére jellemző alanyi költészet irányából az objektivitás felé, melynek révén egyszerre tud több (magánéleti és közéleti/közérzeti) szinten is érvényesen beszélni a hiány és az elmúlás tapasztalatáról.

 

Szólj hozzá!