A banalitás ideje

Branczeiz Anna kritikája Rakovszky Zsuzsa könyvéről (Magvető Kiadó) a legutóbbi Műútból

Rakovszky Zsuzsát elemi szinten foglalkoztatja az idő problémája, az emlékezés és mindezeknek a szubjektumra gyakorolt hatása. „Egy régi hang esőben, hóesésben / régmúlt szemek, rég elsüllyedt kezek: / mindaz, mi volt, minden, amit megéltem — / mi lesz velük, ha többé nem leszek?” — írja a költőnő a Dalban, amely a 2015-ös Fortepanban jelent meg. A Történések ennyiben nem hoz új színt az életműbe. „Ha erre gondolok, / úgy látok mindent, ami most körülvesz, / az ezerszer megunt sivár látványt, a vályog- / házak falát, Minerva törött orrát, / mintha máris csak emlék, / halványuló emléke lenne annak, / mi nemsokára por lesz és hamu” — olvashatjuk Az utolsó napok című versben. Rakovszky szövegei magukba sűrítik a különböző időperspektívákat: a múlt lezárhatatlanságával és a jövő állandó közelségével szembesítenek. Legújabb kötetének végtelenül egyszerűnek, majdhogynem semmit mondónak tűnő címe jelentésessé válik a versek tükrében: a történés igealakja azt fejezi ki, ami aktuálisan zajlik, ami mindig most van, ami soha nem válik egészen múlttá.

A kötet három nagyobb egységre bomlik: az első két részben hosszabb lélegzetvételű, az epikus és a gondolati líra határán álló szövegek kaptak helyet, az utolsó rész egy ezektől némileg eltérő stílusú elbeszélő költemény. A feltűnően vékony kötet első két része olvasható lenne a Fortepan harmadik ciklusaként is, hiszen az itt közölt szövegek hangvételükben és formájukban alig térnek el a korábbi epikus versektől. Rakovszky versei a részletes helyzetleírásokból, a jelzők és hasonlatok sokaságából fakadóan képszerűek, és ezért a Történések szövegeihez is lehetne fényképeket rendelni valamilyen archívumból: tornácon ülve visszaemlékező emberekről, fronton álló katonákról, feldúlt zárdákról, fiatal apácákról. Ezek a versek egyéni és közösségi tragédiákról, halálról, háborúról, vallási üldöztetésekről szólnak, atmoszférájuk apokaliptikus: „Árnyakként kóválygunk egy árnyvilágban, / ahol az élet forrása kiszikkadt, / lelkünk üres, elménk a semmit őrli, / megértünk réges-rég a pusztulásra!” (Az utolsó napok) A szövegek felütése többnyire hangsúlyos én-elbeszélést, visszaemlékezői pozíciót körvonalaz, jellemző azonban, hogy nem derülnek ki olyan részletek, amelyek konkretizálnák a történeteket, ezért azok csak lazán kötődnek konkrét eseményekhez vagy helyszínekhez. Ráadásul némely sorok kifejezetten általános érvényű, sőt didaktikus kinyilatkoztatások benyomását keltik: „Az életünk véget ért, mielőtt véget ért volna.” (Egy más világban) „Vannak helyzetek, amikor / nincs jó döntés — és mégis döntenünk kell.” (Az ok) „Miért pont oda nem mész? Bármi bárhol / megtörténhet.” (Ládák) „Tudom, / persze, hogy a közös gyerekkort / nem olyan könnyű elfelejteni.” (Kertitörpék)

Rakovszky költészetének epikus jellege különösen szerencsés formát ad annak a poétikai törekvésnek, amely legalább a Hangok óta meghatározza az életművet. A Hangok monológjai különböző „szerepeket” szólaltatnak meg.[1] Fel lehet róni a költőnőnek, hogy miközben az egyéni sorstörténetek pszichológiai és szociológiai vonatkozásokban jól kidolgozottak, addig a szövegek távolságtartó modalitása miatt a felvonultatott figurák sémaszerűek.[2] Meglátásom szerint viszont ez a kettősség teremt finom egyensúlyt a személyes és a bölcseleti hangvétel, az egyéni és az általános között — a Történések verseiben is. Az olyan morális közhelyek miatt, minthogy a kapzsiság nem vezet jóra, a gyűlölködés csak rosszat szül, az isteneket már nem tiszteli senki, a kultúra halott, az emberiség eltévelyedett stb., a versek — elszakadva kontextusaiktól — filozófiai elmélkedésként is olvashatók. Még az 1896-os klondike-i aranyláz eseményeit idéző vers megértéséhez sem elengedhetetlenül szükséges, hogy ismerjük a valós referenciális hátteret, ahogy azt sem kell okvetlenül tudnunk, hova köthető földrajzilag a Három kép a város történetéből című ciklus. Jó példa erre a Megjöttek! című vers is. Az utolsó sorok („[…] hogy Isten / mellettük áll, hogy az ő ügyüket / karolja fel, hogy náluk az igazság, / amely mindig az áldozatoké —”) ebben a szövegben is szentenciaszerűek. Az első strófában felidézett történéseket („bezáratták az összes templomunkat” „valamilyen új, eszelős jogszabályra hivatkozva”, „kémeik hiúz szemmel figyelték, / ha felkerestük egymást otthonunkban, / nem titkos istentiszteletre jött-e össze / az a nyolc-tíz ember”) minden további nélkül köthetjük a XIX–XX. században felerősödő zsidóüldöztetésekhez, a vers azonban ugyanígy kapcsolható a keresztényüldöztetésekhez is. A közhelyeknek ebben a versben tehát az a szerepe, hogy relativizálják a vershelyzetet.

A közhelyek ismétlése egyfelől zavaró lehet, másfelől Rakovszky verseiben — ahogy azt az iménti példa is mutatja — a banalitásnak poétikai funkciója van. Lator László az Egyirányú utca (1998) című kötet kapcsán megfogalmazott gondolatait érvényesnek tartom a Történések vonatkozásában is. „A gondolat, kivált a vitathatatlanul igaz gondolat többnyire ősrégi közhely” — írja Lator, hozzáteszi ugyanakkor, hogy a közhely „[…] a vers sűrű, eleven anyagába merítve elveszíti közhely alakját.”[3] A Történések — talán a verses epika műfajából következő — egyszerűsége kiválóan alkalmas morális tanulságok megfogalmazására, az egyszerű, prózai nyelvben ugyanakkor jól megcsinált stílustörésekként hatnak az olyan különben elcsépelt költői szófordulatok, mint a „csalódott düh”, a „mesék ködkastélya”, a „vakhit vakmerése”, a „hókáprázatban a holtak”, a „derengett a holdtalan éjszaka”, vagy az „[á]rnyakként kóválygunk egy árnyvilágban”. Amellett, hogy a közhelyek relativizálják az eseményeket, másik funkciójuk talán abban rejlik, hogy színre vigyék azt, amit a Történések versei gondolati síkon megfogalmaznak: „Legfeljebb puszta névként, / mint elcsépelt hasonlat tárgya élnek / tovább gördülékeny, / üres versezetekben —”. (Az utolsó napok)

Meglátásom szerint a Történések erénye ebben az egyszerű komplexitásban rejlik, amely Rakovszky költészetét alapvetően is fémjelzi. Az utolsó napok például ugyancsak a szalonfilozofálás irányába mutat, a szentenciaszerű megfogalmazásnak azonban ebben az esetben is lényeges szerepe van a vers megközelítésében. A Halotti beszéd és könyörgés szövegét idéző sorok („mintha máris csak emlék, / halványuló emléke lenne annak, / mi nemsokára por lesz és hamu”) a vers egészét értelmezik. Rakovszky költeménye innen közelítve a Halotti beszéd átirataként fogható fel, a „[…] szürkék vagyunk, akár az árnyak, / sápadtak, mint a holtak szelleme, / mert azok is vagyunk” sorok szintén értelmezhetők az írásos emlék parafrázisaként. És ha a verset prédikációként olvassuk, már nem is tűnik annyira közhelyesnek, hogy a személyes hangvételű vers bölcseleti elmélkedésbe fordul át.

A kötet utolsó darabja az előzőekhez képest némileg más regiszterű elbeszélő költemény. A kultúra haláláról és az emberi kapcsolatok felszínességéről alkotott gondolatok kötik az első két ciklus verseihez, a modern szerelmi tragédia ugyanakkor kevéssé filozofikus, mint inkább ironikus. A közhelyek halmozásának („[n]em ilyen életről ábrándozott, mikor — reményteli bölcsészpalánta — egykor a Brontëkből szakdolgozott, s álmaiban katedrán állva látta / magát”, „[a] valóságot túlértékelik! / Nem értem, miért baj, hogy itt üldögélek / a számítógép mellett reggelig, / s ebben a pár órában többet élek, / mint más évek alatt”) ebben a szövegközegben Emő és Jenő tragédiájának túlhangsúlyozásában van szerepe. Rakovszky eposza azért is különösen jól sikerült, mert úgy reflektál a közhelyekre, hogy kiforgatja azokat. Az Állapotváltozások indítása („Piros biciklilámpa villogása / homályos víz alatti alkonyatban / mikor az ősz parazsat gyűjt a fákra”) például Arany János Toldijának nyitányát juttathatja eszünkbe („[m]int ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, / Messziről lobogva tenger pusztaságon”). Ennek tükrében Rakovszky átirata a kultúra halálára vonatkozó iróniaként hat. Emő és Jenő történetéről Rómeó és Júlia tragédiájára is asszociálhatunk, csakhogy míg a veronai szerelmeseket környezetük akadályozta a boldog kiteljesedésben, addig Emő és Jenő útjában csak saját maguk állnak. A megoldás, hogy Emő és Jenő nevei egymást visszhangozzák, elsőre banálisnak és komikusnak tűnhet, de ha komolyan vesszük a játékot, és a két alakra úgy tekintünk, mintha egymás tükörképei lennének, Narcissus tragikus mítosza is eszünkbe juthat. Emő egy naiv álomvilágban, Jenő egy virtuális világban ragadt, mindketten egy illúzióba kapaszkodnak, ez tartja őket fogva. Mivel nem képesek átlépni önnön határaikat, nem képesek felismerni, hogy ami rabul ejti őket — akárcsak Narcissus esetében — saját maguk ideálja, mindketten az önszeretet csapdájába esnek. A közhelyek, Emő és Jenő nevükkel is stilizált karakterei, a megidézett romantikus álomvilág és a jövő virtuális valósága együtt ebben a szöveg-együttesben is összesűrítik a különböző időperspektívákat. Hovatovább, az elbeszélő költemény utolsó sorai („Nyugtalan / álom mos el csalódást és reményt: / amire fölébred, újra este van.”) átvitt értelemben a ciklikusságra reflektálnak: Emő és Jenő bárki lehet, történetük bármikor és bárhol megtörténhet.

Rakovszky Zsuzsa Történések című kötetének szövegei az életműbe illeszkedve megszokottan letisztultak és jól komponáltak. A személyes és a bölcseleti líra olyan élvezhető és „korokon átnyúló”[4] egyensúlyát teremtik meg, ami méltán teszi Rakovszkyt a kortárs költészet egyik legfontosabb alkotójává. Az Időmérték-sorozat számos kérdést vet fel a válogatás koncepciójával kapcsolatban, a Történéseknek azonban kétséget kizáróan méltó helye van az „időtálló, mértékadó verseskötetek” sorában.

 

[1] A versekre a következő gyűjteményes kötet alapján hivatkozom: Rakovszky Zsuzsa: Visszaút az időben: Versek 1981–2005, Magvető, Budapest, 2006.

[2] Lásd: Tőzsér Árpád: Emlékezés a jövőre: Rakovszky Zsuzsa költészetéről a Hangok című kötete kapcsán, Holmi, 1997/9, 1193.

[3] Lator László: Kakasfej vagy filozófia? = Uő.: Kakasfej vagy filozófia?, Európa, Budapest, 2000, 167, illetve hasonló kérdésekről a Fortepan kapcsán: Bozsoki Petra: A költészet mint archívum (Rakovszky Zsuzsa: Fortepan), Jelenkor, 2015/10, 1135.

[4] Tőzsér, I. m., 1992.