friss műút

-ról, -ről

Ménes Attila

Ménes Attila

(1961) Korán az anyajogú társadalom feltétlen hívéül szegődött. Békés fűevő és abolicionista volt. Húsát a rókák hordták szét.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Ménes Attila: Harmsziádák

2019. február 07.

Fafniyr sárkány

Fafniyr vagyok, a sárkány (ezt a nevet magam adtam magamnak, egy, még szavak, hangok előtti világban), az idők kezdete óta sziklaodúm lakója. Kesernyés sziklatömböket morzsolt az állkapcsom.

Amikor még puszta és lakatlan volt a föld, unatkoztam, áthatott a magány. Egyedül róttam a vad hegységeket, szakadékokat, örökké éheztem, élő húsra vágyakoztam. Korgó gyomorral ellenfelet kerestem, aki kiállna ellenem, akit elpusztíthatnék, vagy aki elpusztítana.

A legelső királyfi, aki a glóbuszon utamba akadt, s reszkető kézzel rám emelte a dárdáját, valahogy mégis meglepett és meghatott. Bronzvértje miszlikbe szakadt, amikor kettéroppantottam a gerincét.

Jöttek többen is, némelyek egész az odúmig merészkedtek.

A királylányokat jobban szerettem. Kezdetben úgy hittem, hogy málnaízű lé kering az ereikben, de ebben csalódnom kellett, halálhörgésük pedig nélkülözött minden bájt.

Néha megpillantottam a másikat, a másik sárkányt, égi páromat. Sokat mondok, ha háromszor láttam őt. Utoljára, éppen, amikor a nagyobbik hold felé úszott, fekete folt képében elnyelte azt, és megsemmisült diadalában.

Fejletlen szárnyaimmal hiába verdestem, semmit nem tehettem érte.

Azért tehát, amennyi időm az öröklétből hátra van, mivel a világ ismét tiszta és néptelen, csak rá gondolok, őt siratom és nem feledhetem.

 

Nagy Száj

Legeslegvégül, utoljára, utolsósorban, de annyira, hogy az Iratok meg sem emlékeznek róla, megteremtődött a Nagy Száj.

Véletlenül pont a mi utcánk sarkára került.

A Nagy Száj húsos, szépen ívelt ajkakból, elővillanó sárgás árnyalatú frontfogakból, és mögöttük egy éjsötétbe vesző végtelen üregből áll, ennyi. Az alsó ajak lassú, öntudatlan vonaglása, vagy amiként a felsőajak időnként megremeg, egyesek szerint perverz kegyetlenséget sejtet, mások szerint gúnyt jelez. Szerintünk inkább örökös gyönyörben bujálkodó téboly sugárzik a Szájról.

Pajkos utcagyerekek, magukról megfeledkezett, szemtelen suhancok nyáron meggymagokkal, kis kövekkel veszik célba, télen hógolyókat hajigálnak bele. A Nagy Száj rendszerint elnéző mosollyal fogadja incselkedésüket.

Most, március 9-én azonban, egy lomtalanító kukásautó, nem számolva a meglévő veszéllyel, olyan ívben vette a kanyart az egyirányú Csobánc utcából a Szeszgyár utcába, hogy a hibás manőver eredményeként teljes rakományával, a múlt feleslegessé vált, keskeny szeletével együtt beléveszett. Más esetben a Horváth Mihály téri templomból éppen kilépő friss házaspár pottyant az ajkak közé, és többet nem jelentkeztek soha. Egyszer pedig egy komplett politikai struktúra sodródott oda, és tűnt el benne véglegesen. És még hosszasan sorolhatnánk…

Vándor, ha felénk jársz, óvatosan lépj, nehogy téged is elnyeljen a Nagy Száj!

 

Hiú remény

Ha majd nem bántanak ezek a rohadt bogarak, nem röpködnek örökké a fejem körül, kitisztul az agyam, megváltozik az életem.

Tessenek csak elképzelni, míg a Rákóczi tér mellett eljövök, szinte az egész testemet ellepik. Hiába szaladok, mint egy dilis, hiába salapálok a karjaimmal végig a körúton és vissza, a bogarak egy tapodtat sem tágítanak. Mintha mézzel lennék bekenve. Így megy ez már, kérem, évek óta!

Biztos azért van, mert gyerekkoromban egyszer elütött egy bicikliző munkás.

A Blahánál kicsit megállok pihenni… na, most mintha egy perce eltűntek volna az átkozottak, kifújom magam.

De nem, az Oktogon felé indulva megint teljesen beborítanak. Még a számba is bemásznak, meg az orrlukamba, a fülembe. Kibírhatatlan állapot, nekem nyugodtan elhihetik. A Király utcánál meg ráadásul körbevesz egy újabb bogárfelhő, még a fejem is megfájdul.

Remélem, mire a Szent István parkhoz elérek, megszabadulok ezektől a dögöktől, békén hagynak végre, és onnantól nyugodtan élhetek.

 

Navajo Gőzhenger

2019. június 11-én szép lassan beindult az ősi navajo regékben fogant átok, a szent Gőzhenger, ami végül elpusztítja a világot.

Az összes valóság megy a levesbe.

A Gőzhenger először a közeli Sziklás-hegység nyúlványait tarolja le, a viskókat és a palotákat, a csokifagyit, a wifit és a tingli-tangli bohózatokat. Feje tetejére állítja a flórát és faunát, továbbá azt a 37 éves, alkoholtól és helytelen táplálkozástól puhán megereszkedett arcú egykori szépfiút, senor Fernandót, aki napjai nagy részét egy quitói kültelki bár billiárdasztalának támaszkodva tölti (otthon sír az öt gyerek), és aki szamarainak bérbeadásából igyekszik fönntartani magát. Na, ő például totálisan fejre áll.

Fölmérni is nehéz, mi érték vész oda: a kreatív gondolkodás, a jog előtti egyenlőség, a periódusos rendszer, az égről a madarak, a nevetés. Fölkészül a galaktika és a csillagközi térben rejtőzködő sötét anyag, isten, test és lélek.

A navajo Gőzhenger vak és süket, de nem mentes azért az esztétikai megfontolásoktól. A jelenlegi számítások szerint utolsónak a magyar irodalom pusztul el. Akkor te is meg én is lehúzhatjuk a rolót.

Szép jóéjszakát!

 

Hogyan vonaglanak más férfiak?

Három-négy férfi a Baross utcai Patyolat előtt állva lassan, kimérten vonaglik. Egy férfi és az unokaöccse nagyobb állami ünnepek alkalmával, csípőjét ritmikusan rázogatva, arcukon révült mosollyal, méltóságteljesen vonaglik. Egy nyugdíjas rendőr törzsőrmester, egy fiatal sikkasztót tetten érve vonaglásba kezd. Vona József és sakkpartnere, Istóczky Mihály minden kedd délután 2–6-ig a Népliget platánfái alatt, komoly képet vágva, de önfeledten vonaglanak.

Az egyik Erzsébet körúti úri divatüzlet kirakatában elhelyezett hosszú ujjú, kanárisárga, mellén a „PATAGONIA ALL STARS” feliratot viselő férfipulóver, a másodperc egy tört része alatt, mikor észleli, hogy senki nem néz oda, intenzíven megvonaglik.

Jön egymással szemben két teljesen idegen férfi, s amikor egy vonalba érnek, görcsösen vonaglani kezdenek.

A mezőgazdasági minisztérium egyik, a neve elhallgatását kérő helyettes államtitkára két-háromnaponta, a vécén ülve szokott vonaglani.

Takony Árpád uzsorásra jellemző, hogy mielőtt vonaglani kezdene, mindig a saját ízlése szerinti „szép ruhát” ölt, úgymond, megadja a módját.

Hát így vonaglanak más férfiak.                                                                            

 

Mofango

Mofango érintetlen korallzátonyokkal és veszedelmes kardszárnyú delfinektől hemzsegő partmenti vizekkel övezett, sekély öblű tengeri meseország, egy örök napsütésben fürdőző szigetecske, valahol a trópusokon. Lakosságának zöme felszabadított rabszolgák leszármazottja. A parton egész nap mást sem hallani, csak a sirályok rikoltozását és az alattuk zúgó tengert. Éjjel, a sziget belseje felé lopakodva inkább incselkedő furulyaszó, elégedett sóhajok, érzéki cuppogás tapasztalható.

Az útikönyvek szerint minden rendben van, az életszínvonal oké. A gyerekek nőnek, mint eső után a gomba, az öregek sokáig élnek, kitűnően táplálkoznak. Sportolnak is. Van sok gyümölcs a fán. A maláriaszúnyogokat tábortűzzel, törzsi táncokkal tartják távol a falusiak. Földrengésövezet, tájfun, atomlétesítmény a fasorban sincs. A nagyhatalmak könyörtelen figyelmét messze elkerüli e hely. Az orvostársadalom a templomok és művházak körül szerénytelenül koldul, bohóckodik, tereken csinnbummcirkuszt rendez, bérbe műkedvelő szerenádot is vállal.

Mindenki hosszú kívánságlistával jelentkezhet a minisztériumnál, hogy mit akar, mit szeretne, és az mindjárt teljesítésre is kerül.

Elérkezett az idő, hogy hazánk kövesse az Egyenlítő-menti kis Mofango példáját, és legyünk mi magyarok is mindannyian boldogak!

 

A lépcsőn

Életemben rengeteg esélyt elpuskáztam, sokat hibáztam, többször is ugyanaz jutott az eszembe. Ott, ahol én vagyok, ahova ezért kerültem, onnan üdvözlök mindenkit sok szeretettel.

Prózai okokból most meginnék egy korsó bort, és sodornék egy vicces cigit. Hülye dolgok ezek. Pontosan tudom, hogy miről van szó, és tőlem teljesen idegen ez a fajta felfogás. Lapozzunk. Jobb, ha hagyjuk ezt a témát, nem akarok még több problémát magamnak. Köszönöm szépen, nem kértem senkitől se tanácsot, nem illünk össze, nem vagyunk egymásba szerelmesek. Okos dolgokat én is tudok mondani. Inkább ne tegyünk föl kérdéseket!

Ez is elintéződik majd magától, minden szépen a helyére kerül, és többet nem verekszem úgy a kocsmában az elvekért, hogy én húzzam a rövidebbet. Kiterítenek úgyis. Az, hogy körülöttem a takarítónő felmos és szólongat, az arcomba fröcsköli a piszkos vizet, nem-ér-de-kel. Hát ki vagyok én. Ez itt egy természetes állapot, meg nem gyógyít, ki sem elégít. Taknyomban, véremben fekszem, most kezdjem el magyarázni az összefüggéseket? Ha egy mód van rá, kerüljük el a részeg handabandázást.

Hagyjatok feküdni a lépcsőn, kérlek!

Köszönöm.

 

Leánykérőben

Ment egy kis kiszolgált Dacia Duster az isten háta mögötti hepehupás dűlőúton. Hideg volt. Egy erdőn át vezetett az irány. Ennyi hangulatfestésnek bőven elég. Közben arra röpült egy szélkiáltó madár is, és a sötéten susogó rengeteg mélyéről elnyújtott farkasüvöltés volt tapasztalható. Az utasok: hat vagy hét tűzről pattant csajocska egymás hegyén-hátán, ölében örökké fészkelődve, ilyenek is, meg olyanok is.

Az egyik éles kanyar után vad horhos oldalában látszott, hogy a sűrű, behavazott fenyvesből, egyenest a fák közül előlép egy arasznyi fehér manó, hétrőfös szakállú, kopasz, és megállást integet.

A sofőr fékezett és kiszólt:

— Hova lesz a séta, papa? Elvigyük valameddig?

— Feleséget keresek — válaszolta a szerzet —, a kunyhómba, aki ellát és felvidít. A nyolc égtáj felé tudom tágítani a tudatomat.

A lányok ezen sikítva elkezdtek nevetni, hánykolódtak és tapsoltak.

— Maguk, úgy látom, eléggé szexisek, nem akar valamelyikük hozzám jönni? — tudakolta a jelenés. — Van otthon jó anyagom…

— Jaj, de kis vicces perverz a bácsika — visongták a nevetéstől fuldokolva a lányok.

— Nagyon szeretek csókolózni, malackodni — fűzte hozzá tárgyilagosan, kis hallgatás után, szakállát babrálva az úriember.

— Bocsásson meg, tisztelt személy, de most nem érünk rá ilyesmire! Nagyon sietünk. Majd holnap a villamoson. Kevés hajat fésül a fején, és brutál borszaga van! Mit lehet magával csinálni? — röpködött a szó belülről.

Sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó, nyirkos sokszögek, s a lusta északkeleti szél keringője fölkeverte ezt a fehér ürüléket.

— Jó, mindegy, nem érdekes, elnézést a zavarásért — válaszolta ő, azzal hanyatt fordulva, az I want to die című számot dúdolva megindult egyenest fölfelé, a csodásan pelyhedző ég irányába.

Hasonlíthatatlan nyugalmat érzett a szívében.

 

Amnézia

Majd egyszer mindent elfelejtek, ez lesz a legfőbb jutalom. Jó lett volna elmenni innen a legutolsó busszal, a gázüzemű, szolgálati járattal, de basszus, elfelejtettem, hogy hová. Soroksár, vagy sörök, sár.

Folyton dolgoztatom a szívem, pedig a körzeti dokinő nem javasolja. Ezt is elfelejtem, mint az aggasztó laborleleteket és az életmódváltozást, az egész, félrecsúszott életet.

Hajnalra kelve sötét, ismeretlen várossá válik Budapest, ahol a tárgyak hideg, üres formák.

Haj borítja a fejbőrömet, alatta a koponyacsont, még beljebb a szürkeállomány, legbelül az érzések és gondolatok, amiket mind el fogok felejteni.

Meg a visszatérő életálmokat is. Elfelejtem, hogy van ég a világ fölött.

A szeretetbarátság emlékei sem élhetnek tovább a szívemben, ki van zárva. Abszolút megbocsájtok az ellenem vétkezőknek. Ha jössz szembe az utcán, és már előre mosolyogsz, sportot űzök, még téged sem ismerlek meg, szépségem.

A feledés vidéke csupa derű és orgonavirágzás, még a csokoládé is aranyból készül.

Mind egyformák vagyunk.

Most mehetek haza gyalog.

 

Szólj hozzá!