friss műút

-ról, -ről

Melhardt Gergő

Melhardt Gergő

1993-ban született, Kőszegen nőtt fel, az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Budapesten él.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Melhardt Gergő: Valahol az „azt hiszem” és a „nem tudom” között
(Polcz Alaine: Gyermekkorom, Jelenkor, 2018)
2019. január 08.

„Paradox szükségszerűség a memoárirodalom korunkbeli fölfutása is, ami szerintem éppenséggel az emlékezetkihagyással és a totális identitászavarral mint önismeret-képtelenséggel függhet össze.” Ezt nem én mondom, hanem Balassa Péter írta 1980-ban.[1] Harmincnyolc évvel ezelőtt. A Magvető régi Tények és tanúk sorozata azt megelőzően öt évvel indult meg, a néha memoárokat is közlő Magyar Hírmondó (később: Magyar Tallózó) első kötetei pedig 1978-ban; valószínűsíthető, hogy Balassa többek között ezekre is gondolhatott, amikor „fölfutást” emlegetett. Ma is emlékszem megdöbbenésemre, amikor öt évvel ezelőtt egy írországi apró, független könyvesboltban megláttam a Biography/Autobiography szekció hatalmas polcát — nem tűnt elképzelhetőnek, hogy pár évvel később itthon is annyi életrajz és memoár fog megjelenni, hogy azokat a könyvárusnak érdemes volna külön polcon intézményesítenie. 2015-ben újraindult a Tények és tanúk, de ezen kívül is akkora mennyiségű ilyen jellegű szöveget, interjút, naplót adnak ki (újra), száz évvel ezelőtti és mai politikusok, sportolók, színészek, énekesek, folyóirat-szerkesztők és habókos celebek életéről, hogy felsorolni se lehetne. Ennek az értékelése helyett hadd idézzem inkább Balassa után azt, aki sok tekintetben az ő egyik legjelentősebb mai követőjének látszik: „a szubjektum-centrikus felfogás[tól], mely a rendszerváltás utáni magyar irodalmi életben abszolút dominánsnak tekinthető, […] egyenes út vezetett a kétezer-tízes évek elejének máig ható fejleményéhez, […] az irodalmi értékét tekintve kétséges, ám minden »fikciónál« »hitelesebb« memoárirodalom egyöntetű felértékeléséhez”.[2]

Ha az utóbbi évek önéletírásairól van szó, természetesen megkerülhetetlen Nádas Péter Világló részletekje, amely véleményem szerint elsősorban nem memoár, mégis elég magasra tette a műfaj lécét, és így a memoár műfajának áradatát, legalábbis annak „naiv” („minden »fikciónál« »hitelesebb«”) változatát, egy időre mintha berekesztette volna. Magyarul: azt hiszem, Nádas munkája után kétszer is meggondolja mindenki, érdemes-e belevágni egy önéletírásba. A kiadók számára talán kényelmesebb, ha egy rég halott szerzőtől lehet megjelentetni ilyesmit, amit aztán utólag vissza lehet illeszteni az irodalomtörténeti kánonba, ha van erre igény.

Polcz Alaine Gyermekkorom című kötete végén egy igencsak szűkszavú szerkesztői jegyzet tájékoztat a kézirat megtalálásának körülményeiről. Természetesen nem várható el a kötettől egy kritikai kiadás apparátusa, de azért ez a jegyzet bosszantóan kevés információval szolgál. Magában a szövegben egyetlen magyarázó láb- vagy végjegyzet sincs, függelék nincs, mutatók nincsenek. Még ha csak a szintén a Jelenkornál megjelent Mészöly–Polcz-levelezéssel vagy a legutóbb kiadott Aranyossi Magda-memoár (Én régi, elsüllyedt világom) kiadásával vetjük össze a Gyermekkoromat, akkor is ez a fájó hiány mutatkozik meg. A levelezéskötet alázatos és minden igényt kielégítő szerkesztői munkálatairól már sokan sok jót mondtak, de az Aranyossi-kötet is gazdagon illusztrált, családfával, életrajzzal, jegyzetekkel ellátott, tehát alaposan gondozott szövegkiadás. Polcz Alaine Gyermekkoromja viszont nem az, és ez nagyon sajnálatos; nem „gondozott” „kiadás”, hanem leginkább csak „szöveg”. Több helyről szerencsés módon előkerült dokumentumok egybefésüléséből állt össze a kötet — mindössze ennyit mond a szerkesztői jegyzet, de az nem derül ki, hogy pontosan mik ezek a források, mennyit és mit változtattak a szövegen. A kötetben található következetlenségek, pontatlan utalások, ismétlések és sajtóhibák ugyanakkor arra utalnak, hogy feltehetőleg nem sokat — de miért nem olvashatunk erről egy utószóban? Vagy arról, hogy mi alapján állt össze az egymástól fejezetszerűen elkülönített szövegrészletek sorrendje? Ki adta ezt a címet a könyvnek és mi alapján? Ha maga Polcz nem publikálta ezeket a szövegeket, nem kellett volna alaposabban kommentálni a kiadás körülményeit? Félreértés ne essék, nem valamilyen filológusi morgás szól belőlem, hanem a zavart olvasóé. Ugyanis egy ilyen jellegű (vagyis a hagyatékból előkerült, korábban sosem publikált) szöveg közlésénél a szerkesztő felelőssége óriásira nő, szinte társszerzőként kell(ene) a szöveget gondoznia. A Gyermekkorom olvasásához azonban semmiféle ilyen támpontot nem ad a szövegközlő, Csordás Gábor.

Emiatt sokszor igen nehéz követni a szöveget: hol vagyunk, mikor vagyunk, kikről van szó. Valamennyire természetesen magyarázza ezt az az utószóban említett tény, hogy Polcz ezeket a visszaemlékezéseit részben magnóra mondta, részben rögzített interjúkban mondta el — és ennek megfelelően a szöveg nagyon is magán viseli a szóbeliség, az élőbeszédszerűség jegyeit, olykori pongyolaságait, amelyeket egy kiadásra előkészített írott szövegben — más írásait ismerve — vélhetően maga Polcz is javított volna (például: „Feküdtem az ágyban, még most is bennem van egy élmény.”) Persze nem érdemes azon agyalni, hogyan öntötte volna végleges formába a szöveget maga a szerző: itt van előttünk a könyv, erről kell beszélni.

„Egyszer kiszámoltam, tizenhét helyen laktunk Kolozsvárt” — olvashatjuk a kötet legelején. Az emlékezések ennek megfelelően nem valamiféle kronológiai rendben, hanem helyszínek alapján követik egymást. Mindegyik fejezet a helyszín rögzítésével kezdődik: „Háromszor laktunk a Deák Ferenc utcában”, „Kolozsváron egy albérleti szobát vett ki anyám”, „[ó]don, régi házban laktunk a Király utcában”. Nagyon gyakori egy-egy fejezet vagy nagyobb részegység elején az aktuális helyszín, lakás, szoba, udvar pontos leírása, ezek azonban általában — érdekes módon — nélkülöznek bármiféle magukon túl mutató gondolatot, és mindössze a hely fizikai paramétereit adják meg. Ez azt is eredményezheti, hogy a negyedik-ötödik nagyon hasonló leírás után elfárad az olvasó. Másra kíváncsi. Azért is annyira feltűnő ez a suta megoldás, mert más helyeken viszont igencsak érdekes és pontos reflexiókkal találkozunk.

Nagyon gyakori eljárása Polcznak, hogy egy-egy gyermekkori emlék, esemény, szokás, étel stb. felidézése után azonnal jelenlegi helyzetére reflektál, például: „Ez volt a második fogás, kenyérrel. Ezeket a paradicsomos zöldbableveseket most is nagyon szeretem. Itt nem is ismerik. Jó az hidegen, melegen.” Vagy: „Akkor anyuka behozott például egy nagy üveg rumos meggyet, belemerített egy merítőkanalat, körbejárta az asztalt, és mindenki kapott belőle három szemet. […] Azóta is készítem a rumos meggyet, most is van a szekrényemben.” (Az utóbb idézett szövegrész után egy konkrét recept is olvasható, amely mintha a Főzzünk örömmel! kéziratából keveredett volna ide véletlenül.) Érdemes megfigyelni, hogy az elbeszélés jelenével való összekapcsolás mindig csak az emlékben megjelenő tárgyakhoz (ételek, ruhák, használati tárgyak stb.) kapcsolódik, és a jelenkor tárgyaival hasonlítódik össze. A cselekvéseket, tevékenységeket, gondolatokat nem veti össze hatvan-hetven (?) évvel későbbi tudásával és szokásaival. „Érdekes, hogy a gyerekkori szokások hogy megmaradnak. Még most is kívánom — akármilyen ebéd után — az egy falásnyi édeset” — írja ugyanitt Polcz, de ez nem szokás, hanem érzés, kívánság, vagy leginkább magára a dologra (itt: ételre) vonatkozó reflexió. Ami a Világló részletek elbeszélőjének a gyerekkorban hallott szó és a jelenben kicédulázott dokumentum, az Polcz Alaine kötetében a helyszín és a tárgy: ezek hordozzák a múltat, ezek képesek az emlékeket felidézni.

Ha már ismét Nádas Péter került szóba, érdemes megemlíteni a (Mészöly–Polcz-levelezés egyik főszereplőjévé vált) író egyetlen felbukkanását a Gyermekkoromban, ami szintén egy tárgyhoz, nevezetesen egy kerti budihoz fűződő emlékből bomlik ki. A kötet utolsó és leghosszabb, Vízaknáról szóló részében található az ottani budi leírása (egyébként a vécézés körülményeiről is mindig legalább olyan részletességgel olvashatunk, mint az étkezési vagy ruházkodási szokásokról). A konkrét tárgyra vonatkozó emlék felidézését, tehát a pottyantós vécé fizikai jellemzőinek leírását egy antropológiai meglátás követi („Azt hiszem, valaha természetesnek tekintették, hogy együtt végezzék az emberek a dolgukat, és közben beszélgessenek.”) Ez után pedig egy, az elbeszélés jelen idejéhez képest kicsivel korábbi esemény rögzítését olvashatjuk Polczék kisoroszi házának kerti budijáról, és csak ennek kapcsán van végül szó Nádasról: „Emlékszem, Nádas Péter sokat mulatott ezen, hogy Mariska néni társalog velem, míg ülök a budiban.”

Nemcsak a vécéhasználati szokások kultúrtörténeti kuriozitása miatt volt lényeges ez a részlet, hanem azért is, mert jellemzően rávilágít a Gyermekkorom alapvető elbeszélői eljárásaira, az írás leggyakoribb sémájára: konkrét (tárgyi) emlék lejegyzése, majd arra vonatkozó jelenkori reflexió, aztán esetleg ez utóbbi ütköztetése egy mástól származó, szintén jelenkori véleménnyel vagy reflexióval. (Mészöly Miklós is kizárólag ilyen funkcióban tűnik fel a kötetben, ha jól számoltam, mindössze öt alkalommal, például: „Még hosszú-hosszú ideig elkísérték az életemet. Még Miklóssal is sokáig használtam a szétmenő matracokat.”)

Az érzékletes és valóban pontos történetek feljegyzése ellenére az elbeszélés alapvető modalitása mindig a „nem tudom” és az „azt hiszem” közötti skálán marad. A szépirodalmi igényű önéletrajzok kontextusában nagyon érdekes ez a folyamatos elbizonytalanodások (és elbizonytalanítások) és a már-már túlzóan akkurátus, precíz leírások ellentmondására épülő autobiografikus elbeszéléstechnika, és talán ez az az eljárás, ami kiemelheti Polcz könyvét a memoáráradatból.

A szöveg azon megoldása is a poétikai innovációk körébe sorolható, ahogyan mindvégig igyekszik a gyermeki nézőpontot nemcsak felidézni, hanem poétikájában imitálni is, és erre a szöveg létrehozásának körülményei, tehát az élőszóban elmondott visszaemlékezés jócskán ad is lehetőséget. A kislány Polcz Alaine számára magától értetődő módon nincs semmi más a szűk közegén kívül: nincs ország, nincs politika, nincs pénzügy. Legfeljebb ami a furcsa felnőttek beszédéből leszűrődik a gyerekekhez is ezekről: „magyar világ lett”, „román világ lett”, „[a]ztán múlt a szegénység”, „Piroska néni volt az első, akitől azt hallottam, hogy Erdély most Romániához tartozik. Abban van igazság, mert egyszer Magyarországhoz tartozik, és egyszer Romániához”, „[j]ött a világháború, szétdobott bennünket”. Bármilyen könnyű volna is egy önéletrajzi írást a történelmi, politikai eseményekre vonatkozó utólagos tudással keretezni és a történéseket azok alapján magyarázni, itt ilyesmik még csak elmosódott háttérként sem jelennek meg az emlékezés mögött.

Úgy tűnik, pontosan ez, tehát a gyermeki nézőpont narrációs eljárássá fordítása az oka annak is, hogy Polcz végig ellenáll a visszaemlékezés poetizálásának. Az utolsó, igen hosszú vízaknai fejezetben kerül a legközelebb ehhez a szöveg, feltehetően azért, mert ez Polcz nagyon kicsi gyermekkoráról szól, amelyről jóval kevesebb emléke van — ám az esetleg várt líraibb vagy poétikusabb lezárások mindig visszafordulnak félúton, és belesimulnak a szikár leírásokba. Ennek ellenére is — vagy éppen emiatt a folyamatos ingamozgás miatt — ez, a vízaknai rész a kötet poétikai szempontból legkiemelkedőbb, legjobban megírt pontja. Nem véletlen — a szerkesztői jegyzetből sejthetjük —, hogy ezeket a szövegeket gépelte(tte) be a szerző, és ezeken kezdett el dolgozni, valószínűleg a publikálás szándékával, és ezeket fedezték fel végül egy flopin a Mészöly-hagyatékban.

E szerencsésen előkerült kéziratokhoz még szerencsésebb lett volna nagyobb gonddal fordulni, és a szerkesztési munkálatokra több időt és energiát fordítva egy Polcz Alaine munkáinak igényességéhez méltóbb kiadásban megjelentetni azokat. Bármennyire is figyelemre méltó maga a szöveg, és bármennyire is szép kiállítású a kötet, ebben a formájában mégiscsak csalódás.

 

[1] Balassa Péter, Észjárás és forma: Megújuló prózánkról = Uő.: Átkelés, II, Lélekkertészet, szerk.: Vári György (Balassa Péter Művei 7), Balassi Kiadó, Budapest, 2009, 9–34, 12.

[2] Sipos Balázs, „Mégis, mit számít, ki beszél?”: Holmi (1989–2014) Antológia III. Bírálatok, viták, nekrológok, Dűlő (a Műút melléklete), 2018/28, 34.

 

Szólj hozzá!