friss műút

-ról, -ről

Guillaume Métayer

Guillaume Métayer

költő, műfordító, a Po&sie folyóirat munkatársa, a CNRS kutatója, a Sorbonne-on Voltaire-t, Nietzschét, Anatole France-t és magyar irodalmat tanít. Két verses kötete jelent meg: Fugues (2002), Libre Jeu (2017). Fordítóként németről és magyarról dolgozik, fordított már Nietzschét, Kaffkát, Petőfit, József Attilát, Krúdyt, Tóth Krisztinát és Kemény Istvánt.

Legfrissebb

Interjú

A szonettforma tökéletesen illik a telefonképernyőre

2018. december 20.

Guillaume Métayer-vel beszélgettem fordításról, a magyar nyelvről és a nemrégiben megjelent Türelemüvegről.
(2018. december 6., Café Panini)

Guillaume Métayer a Café Paniniben, előtte a Türelemüveg

Mosa Diána: A beszélgetés elején felteszi tölteni a telefonját és megjegyzi, hogy nagyon nehezen lenne meg nélküle. Így adódik a kérdés, hogy vajon alkotni is szokott-e a kütyün?

Guillaume Métayer: Már gyakorlatilag soha nem dolgozom papíron, számítógépen is ritkán, az olyan „tirannoszaurusz rex-póz”, írok most egy regényt, azt azért gépen írom, de verseket okostelefonon szeretek írni. Szerintem a szonett reneszánszát is épp ez teszi lehetővé, hogy tökéletesen illik a telefon képernyőjéhez.

D.: Hogyan talált rá a szonettformára?

M.: Néhány éve, amikor egy fiatal kortárs költő kötetét olvastam, az első szonettemet erről a kötetről írtam, mintegy metaszonettet. Egyébként a metaszonetteknek már a 19. században is nagy hagyománya volt. Én is elkezdtem ilyeneket írni, párizsi színdarabokról, kortársakról. Napjaink Franciaországában látványosan újraéledt a szonettforma, így nem vagyok egyedi, de úgy érzem, jól illik a világnézetemhez, az életmódomhoz ez a forma. Keretek közötti szabadság, pár sornyi nyitott univerzum.

D.: A Libre Jeu-ben szonettben valósította meg ötleteit, kevés téma van, amit ne próbált volna még ki ebben a keretben. De mit várhatunk egy következő kötettől? Vannak már tervei?

M.: Egyelőre nincsenek, mostanában fordítóként lettem nagyon elfoglalt. Nietzsche verseiből készítettem egy monumentális gyűjteményt franciául. Először gyűjtötte össze és fordította le valaki Nietzsche összes verseit. Az előző kiadásokból, még a németekből is, mindig sok kimaradt. Találtam olyan verseket is, amelyeket korábbi német gyűjtések tévesen tulajdonítottak Nietzschének; a jegyzeteibe sok verset másolt be másoktól is, mintegy tanulásként. Ez egy nagyon sokszínű kötet, 10 évesen kezdett verset írni és élete utolsó napjaiból is maradtak ránk szövegei.

D.: Hogy jutott Nietzschéhez?

M.: Először a filozófiájával találkoztam, amikor az érettségire készültem, az nagy sokk volt. Aztán mint költőt, az epigrammáin keresztül ismertem meg. Miután azokat lefordítottam, akkor jött az ötlet, hogy szívesen foglalkoznék vele behatóbban, életműszinten is.

Nietzsche epigrammái franciául, Métayer fordításában és utószavával

D.: Költőként is foglalkoztatja az epigramma?

M.: Igen, az utóbbi időben elkezdtem modern tematikájú, de antik formájú epigrammákat írni. A reneszánsz korában úgy tartották, hogy a szonett is az epigrammából nőtt ki, mintegy felváltotta azt. Sajnos franciául nem lehet metrumban írni, a 16. században kísérleteztek vele, de szemben a klasszikus nyelvekkel vagy a magyarral, nálunk az intonáció adja a tartamot. Az antik formákhoz való kötődésem biografikus alapú is, édesapám görögtanár volt, szoktam mondani, hogy az ógörög az apanyelvem. A fordítást is Homérosszal kezdtem kamaszként, aztán kísérleteztem Goethével is, de az már nem ment olyan jól. Emlékszem, hogy szerettem, ahogy apám a nagy Bailly fölött dolgozik, évekkel később az Eckhardt-szótár fölött sokkszerűen ért, ahogy megláttam a fordítói munkámban apámat, a filológust.

D.: Hogy talált rá a magyar nyelvre és kultúrára?

M.: A németen keresztül. Szerettem volna Németországba menni, mert nagyon szerettem a német nyelvet és kultúrát. Volt egy cserekapcsolat Göttingennel, de sajnos törölték, gondoltam, megpróbálom a tübingenit, de azt is törölték. Maradt Bécs, ez már sokkal kevésbé volt kedvemre való, Ausztria mégse Németország, aztán ez a csere sem valósult meg. Egy tanárom, Jean-Pierre Lefebvre (aki többek között a Pléiade sorozat kétnyelvű német költészeti antológiáját is összeállította) mondta nekem, hogy ha németet akarok tanulni, akkor Budapestre kell menni. Nem sok kedvem volt hozzá, mit ne mondjak! Alig tudtam valamit akkor Magyarországról, így inkább kerestem valami mást, és találtam egy cambridge-i lehetőséget, angolul úgyis meg kellett tanulnom. Aztán mégis visszavezetett az utam a magyarokhoz, kint Cambridge-ben német nyelvű beszélgetőpartnert kerestem egy egyetemista fórumon, egy magyar lány válaszolt. Vele kezdtem el magyarul tanulni is.

D.: Milyennek találta elsőre a magyar nyelvet?

M.: Nehéz volt, amikor telefonon beszélgettünk, eleinte fonetikusan, a magam francia logikája szerint írtam le mindent. Például, ha azt kérdezte „Ott alszik nálad?”, én így írtam le: „Hôtel sick malade?” Nagyon furcsának találtam, bevallom, nem láttam meg elsőre a szépségét, idegen volt és kicsit komikus. Mostanra legyőzte nálam az olaszt is. Másoknak az olasz a legszebb nyelv, számomra „elrontott” magyarnak hangzik.

D.: Hallottam egy interjúban, hogy egy kortárs szlovén költőtől is fordított nemrégiben.

M.: Szlovénról csak más nyelvű fordítások segítségével tudok dolgozni, de sokat segített a személyes konzultáció is. Szép és érdekes nyelv az is, de egyelőre a magyaron keresztül tervezem bevenni Közép-Európát.

D.: Inkább klasszikusokat, halott szerzőket szeret fordítani vagy kortársakat, akikkel meg lehet beszélni a kérdéses pontokat?

M.: Klasszikusokkal néha könnyebb, de nagyon szeretem ezt az újfajta kartográfiai hálózatosságot, hogy személyes kapcsolatok nyomán tájékozódunk. A magyarok közül eleinte egyértelműen a kortársak érdekeltek jobban. A francia költészet azóta sokat változott, de amikor én voltam pályakezdő, a ’90-es években, egyfajta légüres térbe érkeztünk. A korabeli francia költészetnek hatalmas éthosza volt, metafizikus, absztrakt irányba mozogtak, egyfajta vallástalan spiritualitást műveltek, aminek csak vertikalitása volt, egy kezdő pedig a horizontális érintkezések mentén tudott volna könnyedén bekapcsolódni. Én személyesebb, romantikusabb lírát űztem. Ezt Förköli Gábor jól megérezte a kritikájában, hogy nekem költőibb, de egyúttal konkrétabb lírára van igényem. Nehéz elmagyarázni, miben éltünk mi akkoriban, de az a fajta összeurópaiság, amiben most a hálózataink, kapcsolataink gyökereznek, hiányzott. Volt akkoriban egy kultuszfilm, Un monde sans pitié, ez ma már szinte sehol sem látható, mert nem tudunk hozzá kapcsolódni. Ez olyanfajta lassúságát képezi le a kornak, amibe nem tudunk visszahelyezkedni.

D.: Mennyire volt ekkoriban nyitott Európa vasfüggönyön inneni fele a franciáknak?

M.: Irodalmilag nyitott volt, egyaránt lefordítottak nyugat- és kelet-német könyvújdonságokat is, cseh-, magyar-, mindenféle irodalom hozzáférhető volt. A nehézséget az ideutazás, a személyes kapcsolat jelentette. Derridáért is Mitterrand-nak kellett telefonálnia Csehszlovákiába, hogy hazajuthasson. Ráadásul akkoriban még nálunk is rengeteg kommunista volt, 1980-ban a Kommunista Párt volt Franciaország legerősebb pártja. A keleti tájékozódást tehát nemcsak kulturálisan, de politikailag is érzékeltük.

D.: Említett egy készülő regényt.

M.: Már néhány éve megírtam az első változatot, aztán ott felejtettem egy fiókom mélyén. Egy személyes tapasztalatot írok meg benne, pár évet dolgoztam egy minisztériumban, ennek az időszaknak, a minisztériumi életnek egyfajta autoszatirikus leirata. Sajnos azóta többen írtak már ilyen témában, így nem leszek úttörő. Most egy átdolgozási folyamatban vagyok, a korábbiakat túl leíró jellegűnek találtam.

D.: Mondhatjuk, hogy a próza ugyanolyan közel van Önhöz, mint a líra?

M.: Nem tudnám megmondani, ennek a regénynek a megírására egy konkrét élettapasztalat ihletett, nehéz lett volna versben elbeszélni. Ami biztosan a líra mellett tart, az az időbeosztásom, sokat fordítok, egyetemi, szaktudományos életet is élek.

D.: Meglepett, hogy mégis Ön fordította le Tóth Krisztina Vonalkód című regényét franciára.

M.: Az ötlet Krisztinától érkezett, amikor felajánlotta a könyvét a Gallimard-nak, azt szerette volna, ha egy költő fordítja le a regényét. Akkoriban épp a minisztériumban dolgoztam, így nem tudtam rögtön munkához látni, de amikor végre odajutottam, nagyon gyorsan és könnyedén megtaláltam a hangját, érdekes és jó munka volt. Néhány ponton, ahol elbizonytalanodtam, megnéztem a német fordítást, de a kérdéses részek nem szerepeltek benne – én ezt nem találom megoldásnak, végül mindenre meglett a legmegfelelőbb fordulat.

Tóth Krisztina Vonlakód című regényének francia címlapja

D.: Milyen a magyar irodalom könyvpiaci fogadtatása Önöknél?

M.: Egyre jobb és jobb, több évtizedes kihagyást kell bepótolnunk, Magyarország elsüllyedt sziget volt számunkra, most nagyon sok felfedezni valónk van. Sokan jönnek Budapestre is, és egyre kiépültebbek a kulturális kapcsolataink. Amikor én először magyar irodalmat kerestem otthon, Karinthyt, Kosztolányit lehetett kapni, a ’90-es évekről beszélünk, tehát óriási volt a lemaradás. Egyébként épp egy magyar költészeti antológián dolgozom, a PIM kért fel rá, és örömmel elvállaltam, Makkai készített egy angol nyelvű antológiát, ennek a párhuzamos (de szigorúan nem azonos) francia változatát készítem én.

D.: Idén végre egy kicsit visszaadhattunk Önnek a figyelemből, és megjelent a Türelemüveg című kötet. Kinek az ötlete volt? Hogyan indult ez a projekt?

M.: Húsz éve egyszer Kemény István noszogatására odaadtam a verseimet Tóth Krisztinának, megtetszettek neki és elkezdte lefordítani őket. Ő is, Kemény is megjelentettek néhány fordítást a Magyar Naplóban. Aztán Lackfi is fordított tőlem, ő a Nagyvilágban közölte a verseket, ezek egyébként egybeesnek a kötetben szereplő fordításaival. Végül, ami ténylegesen elindította a kötet ötletét, az az volt, hogy 2014 nyarán nálunk voltak Keményék, egyébként Zsófi ott írta első regénye egyes szakaszait – büszkék vagyunk rá, hogy ennek is részesei lehettünk. István pedig megkért, hogy készítsek neki nyersfordítást néhány szonettemből. Aztán megkereste ezekkel a versekkel Krisztát, elhívtuk Imreh Andrást is, és egy formális–informális vacsora-összejövetelen összeállt egy verseskönyv koncepciója. A jelenlegi kötet tehát régebbi és frissebb fordításokból tevődik össze. A teljes munka alatt sokat leveleztünk, nagyon jó folyamat volt.

A magyar nyelvű Métayer-kötet címlapja

D.: Milyen volt kézbe venni a verseit fordításban?

M.: Sokszor azt éreztem, hogy a magyar verzió erősebb lett, még kifejezőbb, mint az eredeti. Ebben az is közrejátszhat, hogy szeretem a fordítóim saját hangját, így jó érzés volt az én szövegeimben is visszahallani őket. Persze minden fordításban vannak finomságok, amikről le kell mondania a fordítónak, egyes reáliák valóban elvesztek. De talán jobb, hogy jelentésnüanszok tűntek el, mintha a költőiség rovására ment volna a túlmagyarázás. Például a Pailleron című vers nálunk kulturálisan beágyazott, Pailleron egy elfelejtett drámaíró, amiért nálunk újabban közszájon forog a neve, az egy róla elnevezett gimnázium tragédiája. A leégett Pailleron Gimnázium az én gimnáziumom mellett volt, több diák is bent égett, az ő fantomjelenlétük mindig is foglalkoztatott. Ezt a magyar olvasónak csak lábjegyzettel lehetett volna leleplezni, az pedig mégse való egy vers alá.

D.: A beágyazottság időben is térben is korlátozhatja az olvasót, a budapesti tragédia, Ophélie Dunába fúlása a Semmi című versében pedig a nem magyar olvasóknak kevésbé hozzáférhető.

M.: Az az esemény nekem nagyon meghatározó volt, épp Budapesten voltam, előtte néhány órával mi is a Lánchídon sétáltunk Istvánnal, hosszasan néztük a sirályokat, egészen különös módon köröztek a víz fölött. Aztán később láttuk a videókat, ahogy sétál az a francia lány, aztán jön egy taxi és egyszer csak már nem sétál ott, eltűnt. Ami igazán kísérteties, hogy soha nem találták meg a testét.

Odilon Redon: Ophélie virágok közt, 1905-1908

D.: A néhány budapesti utaláson kívül, úgy éreztem, mintha Párizs térképére írta volna a verseket.

M.: Nagyon erősen kötődöm a városomhoz, kartográfiailag is, amikor Cambridge-ben honvágyam volt, megpróbáltam emlékezetből lerajzolni az utcák szövedékét. Ezért is esett nagyon jól, amikor Krisztina atmoszferikus pontossággal adta vissza a párizsi tereket, valamit nagyon megérzett, tényleg átsütnek a fordításain az érzeteim.

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!