Kiss Noémi: Sajátgyerek


13.08.08.01Nyár van, száraz szél fúj. Magokat és port, legyet, szúnyogot repít. Perzsel a nap, de már a délutáni fényben keresek valami régit. Össze-vissza csipkednek az emlékek. Döfnek, szúrnak. Piros foltokat hagy a lábamon a múlton való kéretlen mászkálás. Pedig az asztalra terített képek simák, semmi különös, átlagos, meleg gyerekkor. De ha jobban megnézem, elég erőszakolt, nem is meleg, már nem is gyerek. Aki nézi és aki visszanéz, egybeolvad. Ha forrón tűz a nap, úgy éget, mint a jég. Hideg és forró összeérnek. Ha nagyító lenne nálam, seperc alatt leégetném a csúnya pontokat a képekről.

Levonult az árvíz, csendes és nyugodt a sziget, mintha nem is lett volna pusztítás. Holott egy temető most a természet. Tetemek, amerre lépsz.

13.08.08.07Lemegyek a Duna-partra. Enyhe bűz szivárog, maradék mocsok teríti be a járatlan utat. Majd a nap fertőtlenít. Kavarog tőle a gyomrom és a rengeteg csípős, pimasz szúnyog úgy köröz derékmagasságban, hogy már csak attól sem lehetnek jók az emlékek. Mikor épp meghatódnék magamtól, tűket szúrnak belém. És ez így van jól, ilyen a hazug szerelem. Csak úgy tapadnak a testre, ha érzik a meleget, hogy aztán továbbálljanak. Egyedül vagyok több napja, senkihez sem szólok, régóta csak így tudok írni. Még a tegnapi utcai veszekedésben sem vettem részt, elmenekültem.

13.08.08.06Eltűnt a selyemfű, csak a szürke sár maradt a parton. A fákat végigmosta a sodrás, a leveleiket elszürkítette. Tárgyakkal van tele a part: szekrények, gumik, üvegek, egész háztartások kerültek hozzánk. Német, osztrák, szlovák, magyar felszerelések, konyhákból és szobákból érkeztek a sodrással, kertekből jöttek át. Találok egy sáros fát, ami túl nagyra nőtt, így túlélte az áradást. Régi, zöld csónakot, amit a szemünk láttára mentett meg tavasszal a gazdája, egy fiatal horgász. Vízre rakta a múlt héten és kikötötte a fához. Éledezik a part. A limány húzza a szemem, sodorja a nyárfa terméseit, mintha hó hullana rá, hömpölyög a víz.

Két hónapja, amikor elkezdett emelkedni a Duna a házunk előtt, lesétáltunk gumicsizmában a gyerekekkel, és a fiam azt kérdezte: miért folyik ránk? A focipályánkat aznap reggelre lepte el. Álltunk az árvíz szélén. Miközben meséltem, mint a vízfolyás, a bokánk csupa sár lett, hosszan, lassan szivárgott ki az öbléből. Centiről centire jött az árvíz, az ember nem is gondolná, milyen kényelmesen ereszkedik a partra. Egészen a Fekete-erdőben indult a mesém, a Duna forrásánál, Freiburg, Passau, Melk, Krems, Visegrád következett, aztán Budapest, Paks, Belgrád, a Duna-delta. Végigvettük a városokat, mint az iskolások. S közben ellepett minket a víz, ahogy elfogytak a száraz percek, vissza kellett mennünk a házba. De már csak az iskolaudvar felé tudtunk menekülni, ahol szintén szivárgott a gyepre.

13.08.08.04A part menti kerítések és horgásztanyák fertőtlenítése zajlik a napokban. Fotelek, garnitúrák, szófák kerülnek ki a parta. Eltűntek a horgászok, mert minden lépés egy mély süllyedés a part menti iszapban. A gyerekek félnek, sikítanak tőle.

Most itt a délután, kiterítem a fényképeimet, a száraz fára akasztom fel őket. Gyerekkor, tanár nagymamám és tanár anyám — egy tanárregényt írok. Ehhez kellettek a képek.

Nem is értem, hogy kerültek ők az iskolába? Nekem az iskola sosem volt második otthonom. Hiszen az iskolában volt a hazugság. Ezt csak felnőtt fejjel, visszanézve értettem meg, miért volt olyan feszült az az avatás. Nagymamám keze alatt kaptam első nyakkendőmet.* A felnőtté válás lépcsője volt ez, vagyis annak hazudott nevelődés. Csak rossz magatartással és vallással nem avattak fel. Aztán otthon gyorsan le kellett vennem a kék kendőt, mert hát micsoda marhaság ez az egész. A képek nem hazudnak, a fotográfia itt és mostja pontosan m13.08.08.05utatja ezt: csak nagyanyám felügyelete alatt szavalhattuk el a kisdobosok hat pontját. Fogta a vállam, ráncigált. Utálta az egészet. De engem belekényszerített. Hogy aztán otthon mindent visszavegyünk. Kivettek a szakkörből, mert inkább sportoló lettem, ott nem tanítanak kommunista dalt. Egyetlen úttörődalt nem tudok kívülről. Semmilyen közösséghez nem tartoztam. Egy gyereknek ez csak hiány, magány. A felügyelet, a nevetés, a rángatás — semmit sem vehettem igazán komolyan az iskolában, mert otthon kinevettük. Csak úsztam a kilométereket az edzésen egy kötélpályán. Mitől volt ez kevésbé kommunista? Tiszta röhej az egész. Ilyenkor, nyár közepén volt az országos bajnokság. Tűző napon rendezték, a szocialista jövő reménységei csapkodtak és fekvőtámaszoztak a lányok.

*1. A kisdobos hűséges gyermeke a magyar hazának.
2. A kisdobos szereti és tiszteli szüleit, nevelőit, pajtásait.
3. A kisdobos szorgalmasan tanul és dolgozik, segíti társait.
4. A kisdobos igazat mond és igazságosan cselekszik.
5. A kisdobos edzi testét és óvja egészségét.
6. A kisdobos úgy él, hogy méltó legyen az úttörők vörös nyakkendőjére.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük