friss műút

-ról, -ről

Kiss László

Kiss László

1976-ban született Gyulán. Író, a Bárka szerkesztője. Legutóbbi két kötete 2015-ben jelent meg: Ki mondta, hogy jó volt (FISZ), Outcast (Athenaeum).

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Kiss László: Kitenni a pontot

2018. december 14.

A fővárosból vonatozom haza, egy progresszív kiadónak ajánlottam fel frissen összerakott novelláskötetemet. Közvetlenül indulás után valaki megkocogtatja, majd finoman, de határozottan elhúzza a fülkeajtót. Vékony, szemüveges srác, udvariasan helyet kér. Fölpillantok a könyvből, biccentek, hogy persze, és mintha az enyém volna a kabin, de legalábbis bérelném a vasúti társaságtól, mutatom, hová ülhet – bárhová ülhet, egyedül vagyok a fülkében.

Leereszkedik, korszerű válltáskáját maga mellé helyezi, kiemel belőle egy laptopot, felhajtja a fedelét. Göndör haj, szűk farmernadrág, kitaposott sportcipő, olyan, amilyenre én is vadászom egy ideje, és vagy nem találok, vagy már ezerszer elmentem mellette, de nem ismertem fel, mert nekem csak elhasználtan tetszik. Felteszi a fülhallgatót, filmet néz, a mulatságosabb részeknél elmosolyodik.

Folytatom az olvasást, de a szemem sarkából látom, hogy néha rám sandít. A könyvre kíváncsi: bölcsész. Kissé oldalra tartom a kötetet, hadd lássa, mifélével van dolga, de elhamarkodottan ítéltem, szeme a képernyőre szegeződik, a szemüveg csillogása tévesztett meg. A regény olvasmányos, hősöm látszólag egyszerű és mindennapi élete valójában rejtélyes kalandok kibogozhatatlan egymásutánja. Pompásan szórakozom.

Megint, mintha engem nézne. Mégiscsak a könyv érdekli? Talán csalódott? Esszéregényt várt, és tessék, egy összefércelt lektűrt köp elé a sors? Egy félművelt bohóc vakítja a Keleti pályaudvar–Szolnok vonalon a parasztokat? Vagy ellenkezőleg? Arra gondol, hogy romantikus pátosz helyett végre vagányan fölskiccelt rajzok, szószátyár elbeszélő, vérbő humor? Le a kalappal előttem?

Kíváncsivá tett, de uralkodom magamon, nehogy azt higgye, a könyv csupán álca, és valójában az első perctől őt figyelem, az ő mozdulatait olvasom hőseimé helyett, igazából rá vagyok kíváncsi. Pedig egyáltalán nem vagyok kíváncsi rá, arra vagyok kíváncsi, ő mért kíváncsi rám, már ha a sejtésem nem csal, és tényleg kíváncsi rám, amit egyébként őszintén remélek.

Telefont kotor elő a zsebéből, kicsit megrázza, és belemerül. Ettől megnyugszom, visszatalálok a szöveghez, de lassan haladok, elkalandoznak a gondolataim.

A hatodik fejezetnél járok – a tízből –, amikor arra leszek figyelmes, hogy a készüléket kissé maga elé tartva sms-t pötyög. Illetve dehogy is: fotóz. Engem! Legalább négyszer exponál. Izgatott leszek. Plakátról nem ismerheti az arcomat, mert ígéretei ellenére előző kiadóm költséghatékonyságra hivatkozva elmulasztotta arcképemmel teleplakátolni a várost. Nem csak az ismert író a jó író. Talán a könyvhéten látott, vagy csak hallotta, hogy van ez az író, aki ekkor és itt dedikál, kíváncsiságból rákeresett a névre, a Google-ben az „Összes” után a „Képek” opcióra kattintva pedig képet is alkotott rólam, amelyet elraktározott a tudatalattiban, és most az ismerősség érzete a valószínűleg egy felolvasás közben készült fotómat kiszabadította a kelepcéből. Vagy abba a youtube-videóba futott bele, ahol egy fővároshoz közeli nem is túl kicsi településen tartok rendhagyó irodalomórát, melynek végén Krowkát hajigálok a diákoknak. Elégtételt érzek.

Míg ezt átgondolom, a nyolcadikat kattintja. Valóságos galériát fotózott már össze rólam. Ismerek pályatársakat, akik könyvükkel a kezében látták az olvasót, villamoson, cukrászdában, színházi előcsarnokban. Mindig is csodáltam a tartásukat, amely megakadályozta őket az önleleplezésben. Olyat viszont nem ismerek, akit az ismeretlen olvasó titokban lefotózott volna. Diadal. Egy hajszál választ el attól, hogy a kezem nyújtsam neki, a torkomban dobog a szívem, de önuralmam példás. Végignézek magamon: V-kivágású rozsdavörös póló, esőszín kapucnis felső – fiatalos szett.

A kattintások után sem áll le az ujja, minta egy kézzel malmozna. Megosztás a facebookon, „na, kivel utazom”, érkeznek a lájkok, egy vagy két szív is fölugrik, plusz pár jópofa „hűha”. Kommentek. „Szuper ”. „wtf szerezz tőle aláírást.” „ismernem kéne?”

Könnyíteni akarok a dolgán, ezért úgy helyezkedem, hogy jól fotózható legyek. Hányavetin tartom a könyvet, előrebillentem a fejem, hogy a tokám semmiképp se látsszon, belógó hajtincsemet balra gereblyézem, úgy mutat. Ötletem támad: előkapom a hátizsákomból a laptopom, felütöm a fedelét, két kattintás a Word ikonjára. Üres felület, beütöm a nevem, majd inkább delete-elek, és egy félkész novellát nyitok meg. Folytatom a munkát, a szavak azonban nem találnak el a dokumentum nyersen hagyott bekezdéséhez, nincs kapcsolás, de gépelek megállás nélkül, hagyom megtörténni az írást, alakul a novella. Láttam már írót vonaton, ölében spirálfüzettel ábrándosan szemlélte az orosházi malmot, majd tollat ragadott, és lendületesen írni kezdett. Egy fiatal lány ült vele szemközt, aki látva az ihlet bűvös lávájának előbuggyanását, fülig pirult, igaz, előtte alapos oktatásban részesült az írói lét megannyi csodájáról és embert próbáló rettenetéről. Akkor még csak az egyetemi lapban publikáltam, és lenyűgözött, hogy egy hús-vér íróval utazhatok egy vagonban, még ha lerítt is róla, hogy kókler. Útitársam nem holmi bakfis, akinek visszaélhetnék a jóhiszeműségével, komoly ábrázata olyan egyetemistáéra vall, aki helyes csapást választott a Helikonra vezető úton.

Dolgozom tovább. Pár fotót még simán megérek, ha jól érzékelem, háromszor kattint. Rásandítok. Szedelőzködik. Odakint a sötétben sárga nyakék a szaporodó lámpások fénye. Zsebre dugja a telefont, laptopját a táskába süllyeszti, könnyű sálat kanyarít a nyakába. Udvarias, vagy inkább bátortalan elköszönés.

Szia, felelem lazán, de nem bizalmaskodón.

Hazaérve első dolgom fölmenni a Facebookra. Görgetek, semmi. Egyetlen értesítés fogad: az unokatestvéremnek tegnap volt a születésnapja, még felköszönthetem. A biztonság kedvéért rákattintok az idővonalamra, de sehol egy megjelölés. Rákeresek a nevemre, tizenkét találat, ugyanannyi, mint tegnapelőtt, igaz, legfelül én vagyok.

Hajnalban ébredek, azzal az izgatottsággal, amelyről nem lehet eldönteni, hogy a munka örömének láza-e, vagy félelem a bizonyosságtól, hogy féltehetség vagyok. Semmi. Sehol se látom magam. A legutóbbi fénykép, amelyen meg vagyok jelölve, a Pónál készült, és egy optikus haverommal harcsázom. Fázunk. Huszonnégy fotó, a kétharmada tájkép. Görgetek, frissítek, nincs új értesítés. Rákeresek a nevemre, tizenkét találat. Kettőt kattintok a Word ikonjára, üres felület.

Két nap múlva pittyeg a gmail. A progresszív kiadó üzen: ők másfajta koncepcióban gondolkodnak, köszönik a megértésem. Lenyelem a békát. Meleg hangú levelet írok, melyben megsüvegelem őket gyorsaságukért, egyben hálálkodom nekik, hogy foglalkoztak a kéziratommal. Még egyszer megnyitom a levelet: „… és további sok sikert kívánunk a munkájához”, kiadó, cégcsoport, és egy név. Valami Márk. Udvarias többes szám, „kívánunk”, „úgy ítéljük”, sajnálattal közlik.

Sajnálattal közli Márk. Rákeresek a névre, „Összes”, „Képek”: nem hiszem el. Kilépek. Aztán vissza, kiadói website, impresszum: sehol a név. Föl a facebookra, írom a nevét, ott van, göndör haj, csillogó szemüveg, új munkahelyet adott meg, tizennyolc közös ismerős, satöbbi. Ismernem kéne?

Megnyitom a wordöt, idegesen dobolok az ujjaimmal. Új dokumentumot nyitok meg, beírom a nevem, aztán inkább delete-elek. Előveszem a félkész novellát, és ott folytatom, ahol abbahagytam: „Odakint a sötétben sárga nyakék a szaporodó lámpások fénye”. A szavak nem találnak el a dokumentum nyersen hagyott bekezdéséhez, nincs kapcsolás, de írom, csinálom, hagyom alakulni. Valahogy ki akarom tenni a pontot a végére.

 

Szólj hozzá!