friss műút

-ról, -ről

Endrey-Nagy Ágoston

Endrey-Nagy Ágoston

2002-ben született Móron, Zámolyon él, a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnáziumban tanul. Versekkel komolyabban 2015-ben kezdett foglalkozni, publikált a KULTer.hu-n, a Műút Portálon. Metalhead, szabadidejében slammel, fotózik. Szereti a kalapokat és az unikornisokat. Simon Márton költő, műfordító, slammer mentoráltja.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Vers

Endrey-Nagy Ágoston: Versek

2018. november 23.

Lombhullató 

 

I.

A kényszermegoldásaim tetemein fekszem,
alulról nézem a lombok jégeső utáni ölelkezését.
Éjjel egy lehet, felkelek, 
a patak ezüst hányadékából kortyolok. 
Szürkületig maradok, végigégett, szétszórt 
álmaimra úgysem talál senki,  
ha már képtelen vagyok egy lombhullató erdő
ökoszisztémájának részévé válni, legalább hadd legyek máshol. 
 
A repedezett aszfalton üvegszilánkok, 
rajtuk a hártyásszárnyú félelem vérnyomai; 
ez volnék én, a leállósávban meg 
a feladási kísérleteim állnak tengelytöréssel. 
Az erdőben kék levelek csöpögnek,
és köztük a hajnal üvegszemű játékbabái
füttyögnek utánunk.
 
Augusztus van.
 

II.

Ideje találnom valami olyan szokást,
amiről könnyen tudok semmitmondóan beszélni. 
 
Ez az utolsó tár. Tudom, hogy mindig ezt mondom. 
Ne törődj vele, csupán magamat akarom 
meggyőzni, hogy csak azokat lőjem fejbe,
– kivéve (persze?) téged –
akik megnehezítik a légzést és a felejtést. 
Mert ezek a legfontosabb életfolyamataim,  
a depresszió és a kaktuszommal beszélgetés, 
meg az amatőr erotikus filmek hangjára 
kávéfőzés mellett. 
 
Nehéz elhinni, hogy fel lehet ébredni  
egy menetrendszerű pánikrohamra,  
pedig biztosan. Ezt egy éve írtam,
most megtaláltam és azon gondolkozom,
volt-e köze hozzád. 
 
Az egyetlen dolog, amit közösen csinálunk, hogy hajnali kettőkor
a túlöntözésben elpusztult szobanövényeinkről lelkizünk,  
most már nem tudom, mondjuk 
kimehetnénk megnézni a csillaghullást. 
Jó lenne egy kicsit elszakadni magamtól, 
érezni, ahogy a fű a bőrömbe szúr  
a pokrócon keresztül, és figyelni,  
hogy hány szívdobbanás után teljesülnek kívánságaink,
melyeknek a felét úgysem vesszük komolyan.
 
Mint az ökölbe szorított kezemből kirepülő 
húszezer királylepke, mint halott viharfecskével játszadozó
embermagas hullámok, mint a csirkeólak tüdejét ingerlő forgószél: 
a tehetetlenség jelképei őrjöngve szuszognak a falak mögött.
Parancsaikat öt másodperc alatt elfelejtik
és azonnal újat ötölnek ki. Állandó vigyázzban létezem, 
egy estélynyi összetört porcelántányér 
és egy végtagok nélküli kirakati bábu súlyával a mellkasomon. 
Erről pont tudnék.
 

 

Rókatánc 

 

I.

Ez a lehető legpontosabb nyár volt. 
A leégett nádas helyéről visszanézünk 
a táj zöld habzására. 
Elszenesedett vízisiklók és törpegémfiókák 
vesznek körül minket, ebben is hasonlítunk 
az elmúlt évszakra. Minden minél távolabb, 
annál szebbnek tűnik, az a pár is, 
innen nézve szeretkeznek, közelebbről már 
kivehető a dulakodás és a vágások 
a combokon, hason, csuklón. 
 
Éjjel pedig miénk az a félelmetes, édes szag, 
miénk az előttünk átvágó kamion fénycsóvája,  
a szeméttelep sirályviharában kóborlás. 
Miénk a vér a kamion bal első kerekén. 

II.

És most mesélek neked arról, 
hogy mennyire félek a csillagrajoktól, 
mert mi történik, ha a Mars vadjait lesem, 
ahogy égi lovakra vadásznak az Orionidák
között, kilépek az útra, és már késő fékezni. 
 
Ezért félek a hullócsillagoktól, 
ha meghalok miattuk, nem fogok  
mézet hányni senki szájába, és elveszítem 
ezt a nyarat is, a privát aljnövényzetemmel 
és a márványfalú kotorékkal, amit mindig
száraz vörös és a parfümöd párája tölt ki. 
 
Ez a lehető legpontosabb nyár volt.  
Nézzük az aszfalton elnyúló rókatetemet, 
és sötét lesz, a lombhullás sötétsége, 
amit nemrég még fékcsikorgás és
fényszórók ragyogtak be, hamarosan majd
a hajnal, de hiába, mert mondhatsz bármit,
maradéktalan éjszaka nem létezik.

 

A művek a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek):

 

Szólj hozzá!