friss műút

-ról, -ről

Tillmann J. A.

Tillmann J. A.

Filozófus, egyetemi tanár a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. A Pannonhalmi Szemle szerkesztőségének tagja. Könyvei, írásai: http://www.c3.hu/~tillmann/

Legfrissebb

Interjú

Pál-Lukács Zsófia: „Was ich besitze?” — Mi a tiéd?
Beszélgetés Tillmann J. A.-val
2018. november 19.

Tillmann J. A. filozófus, esszéista, a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára, munkássága során több rangos folyóiratot szerkesztője, vendégszerkesztője, 1957-ben született Bonyhádon. Fiatal kutatói évei alatt megtapasztalhatta a szabadság lehetőségeit: akadémiai pályafutása előtt volt szörftanár, garázsmester, útikönyvszerkesztő. Első könyve 1992-ben jelent meg, Szigetek és szemhatárok. Késő újkori kilátások címmel. A határok, kilátások most más funkciót töltenek be, másfajta szemléletnek rendelődnek alá. Idén megjelent kötete (Az eseményhorizonton túl. Terek, kultúrák, távlatok) a fogalmaknak erről a polifóniájáról szól. Az életművészettel (ars vitae) kapcsolatos belátásai pedig nemcsak mint elvont tartalmak figyelemreméltóak.

 

Pál-Lukács Zsófia: A legutóbb megjelent könyvének címében szereplő eseményhorizontot a fülszöveg a Nomád Nagyszótárból merített definícióval magyarázza. Azt sugallja, hogy nem tudunk az eseményhorizont mögé látni. A könyvben mit jelent ez pontosan?

Tillmann J. A.: A cím némileg hangzatos; mentségem, hogy a kiadó kérése is belejátszott, de még inkább az, hogy önirónia ellenpontozza. Magam is médiumokból merítem a világról való ismereteim túlnyomó részét…

Az eseményhorizont fogalma a kozmológiából ered, de itt a hétköznapi események horizontjáról, a médiafelületekből és hírhordalékokból képződött kaotikus torlaszról van szó. Ami persze ironikusan értendő, mint ahogy a Nomád Nagyszótár is egy ironikus projektum… Másfelől pedig talán jelzi a mélyebb megértés szándékát; azt, hogy a kutatás és az értelmezés túlvisz ezen.

 

PLZs: Felmerül a kérdés, hogy az Ön életében milyen események váltottak ki az „eseményhorizontjukon” túlmenő hatást?

TJA: Találkozások, amelyek valamiképpen megváltoztatták az életemet, másfelé fordítottak és átalakították a gondolkodásomat. Valamennyiünk életében vannak ilyen események, esetemben is van jó néhány. Néha ezek közvetett módon történnek; ilyen volt az, amikor hetvenegyben hallottam az Atomszívű Anyát a Pink Floydtól, vagy később, amikor rátaláltam Kafka töredékeire.

De vannak másfajta események is; ilyen volt ennek a könyvnek a létrejöttében is közrejátszó két történés, amely engem is érintett, ugyanakkor közös történetünknek az eseményei is voltak: két választás Magyarországon — hiszen egy politikai térben is élünk, amelynek a változásai hatással vannak ránk. A 2002-es választás nyomán kezdtem a térfelfogás, illetve a nemzeti kulturális terek kialakulásának történetét kutatni. Annak az eseménysorozatnak a láttán, amellyel ez járt: ugyanis nemcsak a hatalmukat féltő aktorok gátlástalanságának új nagyságrendje, a polgári és civilizatórikus minimumok áthágása lepett meg, igazán a tömeges közemberi megnyilvánulások voltak megrendítőek.

A 2014-es választás már nem volt meglepő számomra, tudható volt, kik közt élünk, mire lehet számítani, de mégis el kellett tűnődni, hogyan és hová tovább. Mígnem felmerült bennem, hogy itt az ideje Marcus Aurelius olvasásának — ami ezúttal mélyebbre és messzebb ment, kiterjedt az elő- és utótörténetére.

 

PLZs: A különböző kultúrákkal hogyan és miért kezdett el foglalkozni?

TJA: Különböző indíttatásokból, az amerikai és a japán esetében például felkérésre. De az utóbbiakról is azért írtam, mert korábban is érdekeltek; régebben lefordítottam Heidegger és Tezuka dialógusát, Böhringer akkortájt megjelent western-könyve pedig inspirációt adott.[1] Kínáról is némileg hasonló okból írtam; barátaim, a kétszemélyes berlini Merve kiadó, megjelentették Francois Jullien könyveit, és ezek révén valamelyest képem lett a kínai gondolkodásról. Amit persze itt is kutatnak, tanítanak különböző egyetemeken, ám azt láttam, hogy a diskurzusok többnyire egzotikus érdeklődésről tanúskodnak, nyelvi és filológiai kérdések köré fonódnak, egyébként turisztikai a távlatuk. Sinológusok körében sem nyilvánvaló például, az értelmiségi köztudatban még kevésbé — pedig három magyar fordítása is van —, hogy Szun-ce 2500 éve íródott hadművészeti értekezése milyen mértékben áthatja a kínai gondolkodást. A dinamikusan épülő Selyemút éppúgy az ezen alapuló stratégia része, mint a katonai szempontból is jelentős kikötők megvásárlása világszerte, így a Földközi-tenger partvidékén is, ahogy ez nemrég Pireusz esetében történt. De ennek részét képezik a nyugati egyetemeken alapított és finanszírozott Konfuciusz intézetek is, amelyekkel — mintegy trójai falovakként — a Kína-kutatást törekszenek kézbe venni.

Az iszlám másként merült föl: a 90-es évek közepén olvastam Bernard Lewis esszéjét az iszlám térfelfogásáról. Azóta élénk figyelemmel vagyok iránta. Itt némileg más a helyzet, mint Kína esetében; mineműségét lehetne ismerni, de a rózsás színszűrökkel szemlélődő kultúrrelativizmus mellett ezt történeti amnézia is akadályozza: kezdve annál, hogy a nyugati történeti tudatból jószerivel kimaradt a középkori európai történelem fele: Bizánc, a Kelet-Római Birodalom nem az 5. században, hanem ezer évvel később szűnt meg — annak köszönhetően, hogy a kibontakozó iszlám kezdettől fogva ostrom alá vette, és fokozatosan meghódította. A másik tényező az volt, hogy az iszlámot a reformáció folyamán mint pozitív ellenpéldát stilizálták fel a korabeli korrupt katolicizmussal szemben, majd ehhez az ábrándképhez a felvilágosodás a „nemes vadember” mítoszával és keresztényellenes propagandájával járult hozzá. Így aztán a 18. századtól az iszlám romantizált ködképe lebegett, még az egyébként felvilágosult a tekintetek előtt is. Safranski arról ír, hogy „Goethe számára az iszlám valami romantikus volt”.

 

PLZs: Filozófiai munkásságát és tevékenységét a sokféleség jellemzi, szövegei különféle műfajokban és számos árnyalatban mutatják ezt. Miként fér össze a filozófiával ez a többműfajúság?

TJA: A filozófiában szinte minden műfaj fellelhető: az aforizmáktól kezdve a dialogikusokon át a regényig; antik és modern szerzők esetében egyaránt: költemény Parmenidész fennmaradt töredéke, Nietzsche versei magyarul is a Lyra Mundi sorozatban jelentek meg, Pascal a francia próza megújítójának számít, Roland Barthes pedig nemcsak új műveket, hanem új műfajokat is alkotott. Gabriel Liiceanu, román filozófus egyik könyvében egy oldalon keresztül sorolja föl a filozófia megnyilvánulásmódjait, műfajait.

Korántsem kötelező az értekező próza száraz nyelvét használni. Voltak és vannak a nyelvi formálásnak mesterei a filozófiában is. Ezt a mai magyar közegben leginkább Tatár György esszéiben érzékelem.

 

PLZs: Írásaira a személyes hangvétel jellemző, bennük szuggesztívvé válik az absztrakció, s szembetűnő a különbözés a hagyománytól. Honnan ered ez az eltérés?

TJA: Sokféle hagyomány létezik, itt és most is. A mindenkori mainstream összetételét különféle áramlatok alakítják. Olykor még pénzáramok is szerepet kapnak benne, ahogy az ún. analitikus filozófia esetében, amelynek sikere bő finanszírozásának — ösztöndíjaknak, jól fizetett állásoknak — köszönhető, nem pedig hallatlan horderejének. Aztán persze a divatok is hatnak; a dekonstrukció hulláma elült, vannak próbálkozások új brandek bevezetésére, mint amilyen az akceleráció. De a marxizmus reciklálása is üzemszerűen zajlik, régi és új változatokban, de a véres következmények ellenére a rózsaszín light verziójában forgalmazzák. Az egyetemi piac keresletére reagál a könyvkiadás piaca: a Suhrkamp kiadó minap megjelent újdonságlistája szinte olyan, mintha a Dietz Verlag, a keletnémet kommunista párt kiadójának 1968-as katalógusát reprintben hozná.

A szellemi divatok persze változnak, amit jól mutat a keleti filozófiák itteni recepciója: amikor ’78-ban buddhizmus-szemináriumra jártam az ELTE-n, rajtam kívül még ketten látogatták, és egyikük kívülről jött, tengerésztiszt volt.

Érdeklődésem alakulásában nyilván közrejátszik egy s más, edukáció, életrajz, ízlés… Bizonyára része van benne annak is, hogy esztétika szakot végeztem, nem jártam végig az iskolás filozófia kötelező köreit. Miként annak is, hogy tanulmányaim idején nem a kanonikus, hanem periferiális vagy filozófián kívülinek tartott gondolkodók érdekeltek elsősorban: Heidegger, Erdély Miklós, Hajas Tibor… Aztán ez felerősödött a következő évtizedben, amit az akadémiai közegtől távol töltöttem. A posztgraduális önképzés éveiben fedeztem fel a magam számára Paul Klee képi és reflexív gondolkodását, valamint Hannes Böhringer írásait, filozófiáját.

 

PLZs: Munkáiban többször előfordul a távlat szó, Heidegger gondolkodása, hatása pedig valamiféle eltávolodást teremt?

TJA: A filozófiát a csodálkozásból szokták eredeztetni. Ez az ámulat, a ráeszmélés, a dolgok fölötti tűnődés élménye, ami távlattal jár; ez a distancia pátosza, ahogy Nietzsche nevezi. A közvetlen közelségekhez, a köznapi beágyazottságunkhoz képest teremtődik egy távlat, persze ez nemcsak a filozófiában fordul elő…

Heidegger az élet határhelyzeteinek távlatában merült el; a véges létezés, a „halálhoz vetett lét” kérdése képezte fő témáját, de ennek a pátosznak a mélysége az unalom vagy a technika tárgyalásánál talán még áthatóbb. Ugyanakkor ez a távlat, bár Leibniz ótaa legjelentősebb lételméletre vezetett, a saját életére való rálátását, az önreflexióját mégsem segítette elő, sőt úgy tűnik, kifejezetten megtévesztette a környezete és a személye, valamint szerepének megítélése tekintetében. Aminek ismertek a következményei. Nem olyan életet élt, ami követésre lenne érdemes.

 

PLZs: Sokat foglalkozik az életművészet filozófia hagyományával. Hogyan került szoros kapcsolatba ezzel a diskurzussal?

TJA: Egy felfedezéssel ért fel, amikor rátaláltam, Pierre Hadot alapművének német kiadására, ami már a címében is jelzi azt, hogy a filozófia életforma.[2] Az ő kutatásainak köszönhetően derült ki, hogy a filozófia intézményes kezdeteitől, az iskolák létrejötte óta korántsem az, aminek az utóbbi évszázadokban látszott: nem puszta spekuláció, nem logikai rejtvényfejtés, mint ahogy nem is merő értelmezéstörténet. Az antik filozófiai iskolákban mondhatni az élet teoretikus és praktikus technikáját tanították; ez volt latinul az ars vitae, amit életművészetnek szoktunk fordítani, jóllehet a régi ars szó, a mesterség művelésének művészeteként értendő. A filozófia sokrétű gyakorlatainak — a figyelem fókuszálásától a halál-meditációig terjedő — napi elvégzését nevezték aszkézisnek. Ami egyáltalán nem önsanyargatás, hanem az élet változó helyzeteire való folyamatos készülés.

További késztetést jelentett Hannes Böhringer személye, az írásaival, valamint a Képzőművészeti Főiskolán tartott előadásai révén. Ezeket lefordítottam és kiadtam a Műhely folyóirat Életművészet számában, aztán könyvként is megjelentek.

 

PLZs: A filozófiai témákat a mediális, médiumelméleti érdeklődése ellensúlyozza. Honnan ered, és hogyan fér össze ez a sokféle téma, érdeklődés?

TJA: A médiumelméletet, ahogy más felkéréseket is, az „élet hozta”: a 90-es évek közepén tanítani hívtak a Képzőművészeti Főiskola Intermédia tanszékére. Bár számomra nem volt terra incognita, ismertem Paul Virilo, Vilém Flusser és mások munkáit, de a tanításhoz ez nem volt elég. Más szerzőket és teóriákat is tekintetbe kellett venni; így aztán idővel valamelyest képbe kerültem. Ezen a területen az „első észlelő”, McLuhan a fő forrás; az újabb, rövid szavatosságú elméletekhez képest korántsem „papírtigris”. Unikális gondolkodásával találkozni mindig frissítő hatású. Nem utolsó sorban médiumértelmezésének fesztávolsága folytán kezdjük érzékelni és valamelyest érteni minden dolgok mediális voltát. És ez korántsem korlátozódik a médiumelméletre, a teológiától a kozmológiáig terjed: John Archibald Wheeler, a közelmúlt egyik legjelentősebb elméleti fizikusa szerint az univerzum digitálisan értelmezendő mindenség, mintegy kozmikus komputer — azaz egy médium, amelyet az utóbbi évszázadokban sajnálatosan csak analóg módon értelmeztünk…

A médiumelmélet persze nem „szakterületem”, ahogy a kozmológia sem; különben sincsen szakterületem, csak érdekel. Elég régtől fogva, mivel nem a klasszikusokon, hanem a sci-fi klasszikusain nőttem föl, és olykor olvasok csillagászati és kozmológiai munkákat is. A szétszórtságra enélkül is elég alkalom kínálkozik, igyekszem összetartani magam. Az érdeklődés szélessége mégsem kárhozatos, sőt, tulajdonképpen hagyományhűség: lévén, hogy az összes tudomány a filozófiából fejlődött ki, miközben a filozófia maga nem tudomány. Mint ahogy persze nem is tudománytalanság.

A világ mindig is elég sokféle volt, a szavannákon sem sokkal kevésbé, mint a poliszokban. A technikai fejlődés és a modern szétdifferenciálódás folyamata persze nem kis mértékben fel is fokozta ezt; John Donne óta olykor az a benyomásunk, hogy minden darabokban van és all coherence is done… De most is ugyanaz a feladvány áll előttünk: az átlátás, az összefüggések mintázatainak a feltárása és megértése.

 

PLZs: A szellemi élet számos színterén jelen van, de nem követi a társadalmi szerepvállalások és megszólalások általános sémáját. Írásait ezek a víziók elkerülik, vagy inkább hallgat róluk?

TJA: Egy megvalósult utópiában nőttem föl, ahol elég jól érzékelhető volt, mire vezetnek a társadalomboldogítás Nagy Elbeszélései. Egyetemistaként hallgattam Szabó Miklós háziegyetemi előadásait, ahol a nemzetközi és a nemzeti szocializmus párhuzamait elemezte. Alkalmam volt hosszabb antropológiai terepmunkát is végezni a Magyar Néphadsereg szervezésében, ahol elég élményszerű tudásra tettem szert a humán képességek és a szociális szerveződés lehetőségeiről.

Ennek ellenére ’89körül egy ideig magam is osztoztam abban az illúzióban, amivel a felszabadulás eufóriája köreinkben járt. Ám hamarosan látnivaló lett, hogy az addig csak történelmi stúdiumokból ismert eszmék, figurák, törekvések, intézmények és tettek hogyan válnak valóra; hogyan jutnak érvényre a hagymázas helyi hagyományok, amelyekből Kelet-Európában mindig is hatalmas készletek rejlettek. Az utóbbi évtized pedig kétségtelenné tette, hogy itt a „hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezete” milyen képességekkel rendelkezik az önsorsrontás terén, és milyen fontos számára a szabadság.

Ez persze nem új keletű fejlemény, a görög filozófusoknak is voltak tapasztalatai a népség uralmáról. A filozófia akkor sem a társadalomboldogító fantazmák fejlesztéséről, vagy a népképviseleti rendszer tökéletesítéséről szólt. Ez ellentétes lett volna ember- és világismeretükkel. Semmilyen létezésre nem ad választ a körülmények mégoly részletes, netán „osztályszempontú” elemzése, mint ahogy moralitás sem következik belőle. Akik állandóan másokon akarnak segíteni, ott többnyire valamilyen más probléma rejlik. Ennek egyébként más területen „segítő szindróma” a neve.

A filozófia alapmondata viszont valahogy így hangzik: Ich philosophiere für mich, magamnak filozofálok (Hannes Böhringer). De szívesen megosztom másokkal.

 

PLZs: Sokszor az a benyomásom, hogy szövegeiben a tér nem földrajzi értelemben érdekes, hanem az időben való változás viszonyában, hogy a távlat temporális értelemben ragadható meg. Írásaiban pontosan hogyan kell értenünk a távlat fogalmát?

TJA: A távlat a távolság felmérésével függ össze, a távoli tekintetbevételét jelenti. Gyerekkoromtól kezdve sokat néztem térképeket, olvastam útikönyveket. A más terek többnyire másfajta életeket, és más időket is jelentenek. Az útikönyvekből derül ki, hogy mások, más korokban is voltak ezzel így; nemcsak a szocialista tábor szögesdróttal körbekerített korszaka adott erre alapot. Az utóbbi idők egyik legszebb könyve, Judit Schalansky Távoli szigetek atlasza is ilyen indíttatásból született, igaz, ő is a tábor kelet-német szegletében nőtt föl, ahonnan még távolabbinak tűnhetett minden.[3]

Ha eljutok egy új helyre, többnyire annak elő- és utótörténete is érdekel. Megpróbálom érteni, elhelyezni az időben, az alakulások folyamatában. Ebben biztos hat a történelem szak, meg számos történeti munka, de még inkább a térben és időben egyaránt kitágult perspektíva, ami a történettudományban is érzékelhető. Régebben az ún. világtörténetek egy-két ezer évet fogtak át, a két legérdekesebb könyv, amit újabban ebben a tárgykörben olvastam, Harald Haarmann indoeurópaiakról szóló munkája, amely tízezer éves távlatban tekinti át a nyelvek történetét, Yuval Harari emberiségtörténete pedig évek százezreit fogja át.

 

PLZs: Egyszer említette, hogy nem szereti a nosztalgiát. Hogyan viszonyul saját múltjához? Keleti utazásainak élménye például nem ébreszt Önben nosztalgiát?

TJA: Lehet, hogy a nosztalgia nagy hullámának hatására, a 80-as években alakult ki az ellenérzésem; akkor széles körben érzékelhető volt az elvágyódás, a visszavágyódás a „boldog békeidők” világába. Ez a háború előtti korszakot jelentette, ami számomra magyar viszonylatban különösen viszolyogtató időszak. Az akkori Európában máshol sem volt virágkor, de itt a kisszerűség és álnokság különösen visszataszító válfaját alakította ki a „keresztény úri középosztály”. És a polgári világnak és a kereszténységnek ez a karikatúrája máig a magyar jobboldal meghatározó minősége.

Ugyanakkor látom, hogy egy gyerekkor paradicsomi emléke folytán a nosztalgia akár sötét időkhöz is kötődhet; egy barátom esetében ez az 50-es évek pesti belvárosi életét jelenti, egy másiknál a 30-as évek nagypolgári életmódja iránti vonzalma a tradicionalizmusnak sajátos válfaja. A falvak, amelyekben felnőttem, nem voltak ilyen idilli világok; amióta az eszemet tudom, el akartam kerülni onnan.

Az életünkben mindig adódnak útelágazások; Paul Auster önéletrajz-fikciója, a 4 3 2 1, amit éppen olvasok, ilyen alternatív lehetőségekkel játszik el. Egyszer a Lukács fürdőben Szemző Tiborral beszélgettünk a 90-es évekről, a külföldi lehetőségekről, amelyekkel nem éltünk, mivel úgy tűnt, hogy az ország normalizálódik — ha tudtuk volna, hová fajulnak itt a dolgok, másként döntünk…

Vannak erős emlékeim a távoli és a közelebbi Keletről: egy naplemente Patan főtere fölött, vagy egy séta Negev időtlen sivatagában, de nem vágyom vissza. Viszont szívesen megyek újra meg újra Athénba, és még inkább Krétára. És megértem, hogy egy angol zenész, Ross Daly miért él ott már évtizedek óta. Persze egy zenésznek, aki ráadásul brit, ez könnyebb…

 

PLZs: Egyes interjúalanyai (az Ezredvégi beszélgetések[4] anyagára gondolok) képét, megnyilatkozásait, vagy az interjúk hangulatát magával hordozza?

TJA: Igen, bár meglehetősen különböző mértékben, már csak azért is, mivel közel száz ilyen beszélgetést folytattunk, no meg a személyiségek fajsúlykülönbségei, vagy más körülmények miatt. Az elsők egyike volt, amit Balassa Péterrel folytattunk egy meleg nyári napon, és azt találta mondani, hogy operai gyerek vagyok, ami utólag tulajdonképpen tárgyszerű kijelentés, mert édesapja az opera karnagya volt, s bejárt hozzá, de mivel először hallottam ezt a szóösszetételt, megragadott, hogy valakinek operai gyerekkora lehetett…

Viszont hideg, sőt nagyon hideg volt Dharamszalában, amikor a Dalai Lámánál jártunk, aki egy szép kertes villában székel, amiben persze nem volt fűtés. A fogadtatásunk sokkal inkább egy sajtótájékoztatóra hasonlított, mintsem egy beszélgetésre, ugyanis „udvartartásának” tagjai is ott ültek sorban velünk szemben, és jókat kacagtak a kérdéseinken, amelyekhez hasonlók sokaságát hallhatták már.

Az egyik legszebb lakókörnyezet, amiben valaha jártam James Lovelock házának parkja volt a Cornwall félszigeten; virágmezők között vitt az odavezető út, rajta pávák sétáltak. Annál kellemetlenebbek voltak a beszélgetés körülményei, a fényviszonyok, folyvást kitisztult majd beborult az ég, aztán pedig az egyik reflektor durrant el, alig tudtuk befejezni.

Erős kép él bennem a Dobszay Lászlóval folytatott beszélgetésről is, amit várbeli Zenetudományi Intézet kastélyépületének udvarán zajlott. Személyiségéhez méltó keretben jelent meg ez a nagy formátumú zenész és tudós.

Soha nem láttam olyan kaotikus, sok rétegben borított íróasztalt, mint Detlef Linke szobájában a bonni egyetemi klinikán, de ő nem ezért emlékezetes, hanem mert a felvétel után meghívott bennünket vacsorázni, aztán később többször találkoztunk, összebarátkoztunk.

 

PLZs: 1991 és 2009 között oktatott Pécsen, a filozófia tanszéken. Ebből az időszakból mit őriz?

TJA: Szeretem a várost és ott kezdtem el tanítani. Rokonszenves embereket, kollégákat ismeretem meg. Az első években különösen élénk volt a közeg, akkor alakult át az egyetem is. A diákok meglepően olvasottak, érdeklődőek voltak; az órák gyakran a környék kocsmáiban folytatódtak. Aztán ez alábbhagyott.

 

PLZs: A Was ich besitze? című filmben elmondott szemléje valamiképpen alátámasztja a fentieket. Mennyiben változott ez a „leltár”azóta?

TJA: A kérdés, amit berlini barátném feltett, első hallásra nagyon egyszerű: mid van? Mi a tiéd? Ezt még mintegy tucatnyi ismerősének is nekiszegezte; a válaszokból egy többcsatornás videoinstallációt készített. Jobban belegondolva már korántsem olyan könnyű válaszolni, hiszen a birtoklás, a rajtam, velem lévő tárgyakon kívül a kérdés túlmegy a tulajdonom leltárazásán és egészen a végső kérdésekig vezet; ahhoz, hogy valójában mi az enyém, mi a sajátom, amikor megválok ettől a világtól: a kapcsolatok, az emlékek… Ezekből a közben eltelt tizenvalahány évben több lett, egyébként a leltár csak egy e-bookkal bővült.

 

PLZs: Könyvének utolsó fejezete a szabadságról szól, ebben Olivier Messiaent idézi. „Egy konstruktív szabadságról van szó, ami önuralom, a másik iránti tisztelet, az alkotás feletti csodálkozás, a titokzatos meditálása és az igazság keresése révén érhető el.” Ez az idézet az ön hitvallásaként is olvasható?

TJA: Ahhoz képest, hogy egy zeneszerző mondja, meglehetősen filozófiai konfesszió, amihez jó szívvel lehet csatlakozni. Persze Messiaen sem csak zeneszerző volt, hanem még egy s más, ornitológus, zenetudós, teológus, gondolkodó…

 

[1] Vö. Martin Heidegger: Útban a nyelvhez, ford.: Tillmann J. A., Helikon, Budapest, 1991.; Hannes Böhringer: Auf dem Rücken Amerikas. Eine Mythologie der neuen Welt im Western und Gangsterfilm, Merve Verlag, Berlin, 1998.

[2] Pierre Hadot: Philosophie als Lebensform. Geistige Übungen in der Antike, Gatza, Berlin, 1991. Magyarul A lélek iskolája címen jelent meg (Kairosz, 2010).

[3] Judit Schalansky: Távoli szigetek atlasza, Clipperton Kiadó, Budapest, 2015.

[4] Monory M. Andrással / Ezredvégi beszélgetések, Palatinus, Budapest, 2000; Ezred kezdet, Palatinus, Budapest, 2003; elérhető ITT.

Szólj hozzá!