friss műút

-ról, -ről

Balázs Imre József

Balázs Imre József

(1976, Székelyudvarhely) irodalomtörténész, kritikus, költő, a kolozsvári Korunk főszerkesztő-helyettese. 20. századi és kortárs magyar irodalommal kapcsolatos tantárgyakat tanít a kolozsvári BBTE bölcsészkarán. Legutóbbi kritikakötete: Ezeregy mondat (2017). (Fotó: Új Krisztina)

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Balázs Imre József: Elágazva és megérkezve
Kemény István: Nílus, Magvető, 2018
2018. november 21.

A Nílus kötetszerkezete olyan, mintha az Egy nap élet című vers találkozna a Kedves Ismeretlen folyómítoszával. Megvannak a maga teherbíró pillérei: valahol a Duna felső folyásánál, a Margit-sziget magasságában kezdődik a Rakpartos ballada című verssel, és tart a saját deltája felé, mégis a Nílus deltájába folyik bele a kötet (és egyben a címadó vers) végén, abba a deltába, amelyik az ottani vidék legtermékenyebb területe. A két folyóvers közötti ciklus címei (Délig, Estig) azt a struktúrát idézik újra, amelyről nemcsak az emlékezetes „nagyvers”, az Egy nap élet maga, hanem árnyalt értelmezések is mondják,[1] hogy kétszer ér véget, egy álzárlat utáni folytatódást tetőzve be némiképp váratlan csavarokkal.

Nemcsak e szerkezeti játék miatt érzem úgy, hogy a Nílus a korábbi Kemény-kötetekhez képest is hangsúlyosabban játszik újra, néz újra saját témákat és motívumokat. A Patai második éneke című vers például evidensen a Kedves Ismeretlen történetéből előrelépő figurát gondolja újra, az Egy emlék pedig az Élőbeszéd kétszerkettő-verseire utal vissza, ráadásul a Patai-vers mellé helyezve még hangsúlyosabb, hogy milyen értelemben beszél egy korszak lezárulásáról: „Kétszer kettő az négy, mondtam, de kiröhögtek. / AZ ÚJKOR VÉGE táblát ásták be a földbe.” Az igazi korszaklezárulás, látszik mondani Kemény kötete, nem az, amikor egy elv elbukik, hanem az, amikor hagyományos ellenfele is vele együtt lép át a semmibe. „Nem születtem őszinte embernek, / de igazságkeresésre lettem kiképezve” — mondja Patai, és a polarizáltság ellenére egyazon paradigmán belül áll valakikkel, azokkal, akikkel együtt temeti majd őt maga alá másvalakiknek, az újonnan érkezőknek a röhögése. Focihasonlattal élve: az igazi korszakváltás az, ha Messi és Cristiano Ronaldo együtt vonulnak vissza, hiszen mindent úgy alakítottak, hogy egyikük ne létezhessen a másik nélkül.

Egy Kemény-interjúból az is kiderül, hogy ez az újranézés-játék valóban struktúraként gondolódik el, egyáltalán nem esetleges, noha nem is feltétlenül minden részletében célszerűként eltervezett. A Nílus egyik verse ugyanis egy olyan „régi” verset idéz fel, amelyik alig pár éve íródott: „időnként el is fog az az érzés, hogy úgy kéne írni megint. A Hipnoterápia című versbe például beletettem egy Atlantiszról szóló rövid verset, mintha a hosszú vers hőse írta volna fiatalon — pedig azt is én írtam, két-három éve.”[2] A lényeges tehát az, hogy dialógushelyzet jön létre: valami valamivel beszélget, mindennek elgondolható egy másikja. Az ellentétek ugyanakkor Keménynél jellemzően nem rögzített pontok között alakulnak ki: bármikor átíródhatnak rész–egész-viszonnyá, felcserélt szituációkká, szereplői szólamokká, relativizált képzeletjátékokká, szó szerintiből metaforikussá és fordítva. Alighanem pontosan ez az elmozdítás a sokak által kutatott titok Kemény költészete kapcsán: hogy a korszerűtlenség vállalásával is hangsúlyosan, akár bejelentetten is „valamiről” beszél, miközben jól érezhető a „mai” tapasztalatokra való reflexió és a mai nyelv elevensége a szövegekben. Egy emlékezetes esszéjében Guillaume Métayer élezte ki így a kortárs költészet előtt álló dilemmát: „A költészet tehát rendkívül nehéz helyzetbe, talán történetének egyik legfélelmetesebb csapdájába került: hagyományos inspirációs forrásaitól el van vágva, és amennyiben nem akarja fejét — máshonnan kölcsönvett iróniával — a »csinált« identitások halálának »megéneklésére« adni, a többszörös morális kényszerek alá temetve sem nosztalgikus étoszát, sem természetes eroszát nem bonthatja ki.”[3] A francia szerző udvariasan felmenteni látszik ugyan a közép-európai szerzőket ezen dilemma hatálya alól, de az effajta felmentés egyre kevésbé tartható, ha valaha esetleg legitim lett volna is. Kemény költészetének dilemmái épp ugyanebből a kiindulópontból látszanak megfogalmazódni, még ha válaszai egyéniek, személyre szabottak, szingulárisak is.

A kötet emlékezetes nagyversei közül az egyik, a Zsidókeresztény társas abból a sorozatból való, amelyiknek alighanem a Hideg című kötet Keresztény és közép című verse volt a nyitódarabja 2001-ben. Ugyanezt a kérdéskört bontotta ki részletesen A királynál kötet De még így is majdnem című ciklusa, de akár a hangsúlyosabban „közéleti” verseket közlő Az egyiptomi csürhe-ciklus is ugyanabban a könyvben. Keresztesi József ugyanis tűpontosan állapítja meg, hogy „A királynál anyagában a két fogalom, a nemzet és a család fogalma valóban analogikus viszonyban áll. […] A rokoni viszony mély, eredendő összetartozást feltételez, tehát türelmet a konfliktusok kezelésében.”[4] Ha korábban elkészült volna, a Zsidókeresztény társas teljes természetességgel simulhatott volna tehát be az előző kötet közéleti–világnézeti dolgokat a család anyagán átszűrő szövegei közé. A megjelenített helyzet egy családi esküvő, ahol nagyon különböző karakterek is felbukkanhatnak — itt egy macsó, antiszemita férfi és egy szociálpszichológus egyetemi oktató nő képezi meg a két pólust, mindketten egyedülállók. A vers ráadásul megduplázza a frontvonalakat, hiszen mindkét figurát olyan „kedvenc bábu”-ként nevezi meg, akiken keresztül megélhetőek (feltételezhetően a családi játszmákban) a szembenállások. Vagyis a családi vitákban mindkét fél ezekre a figurákra hivatkozik mint „típusokra”. A viták természete emlékezetpolitikai és attitűdbeli — a vitahelyzetet pedig itt is, ahogy már A királynál némelyik versében is, nem az „elvi” kiállás és kompromisszumkészség, hanem az „emberi”, kiszámíthatatlan gesztus oldja. „Nyugi, édesem, nyugi” — mondja a sértett fél egy arcsimogatás kíséretében, és a vers annak a belátásnak az irányába látszik terelni olvasóját, hogy nem biztos, hogy az érvek csatáját kell megnyerni, talán éppen ezek az igazi „emberi” gesztusok, amennyiben kölcsönössé tudnak válni. A korábbi Kemény-kötetek kritikusai sokszor beszélnek egyfajta humanizmusról, ez a vers talán épp ennek egy változatát mutatja meg.

E kritika írása közben nem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy miközben a Kemény-versek a dialógus különféle változatait viszik színre a könyvben, korábbi Kemény-értelmezésekkel is dialógusba lépnek — és ilyen értelemben a már többször idézett Turista és zarándok című gyűjtemény igencsak reprezentatívnak bizonyul —, a versek mintegy megválaszolják, megerősítik azoknak némelyik felvetését. A Nílus másik nagyverse kétségkívül az Esti kérdés P. Gy.-hez. Bagi Zsolt vetette fel, és Keresztesi József fűzte tovább a Kemény-recepcióban azt a gondolatmenetet, hogy miképpen és miben ellentéte Kemény István költészete a Petriének: „Petri valóban nincs távol ettől a költészettől, éppen azért, mert tökéletes ellentéte annak. […] Petri számára az élőbeszéd az »általában vett« ellentéte. Nincs benne út az általában vetthez, mert éppen menthetetlen konkrétsága (a szépségtől, az eszmétől megtisztított konkrétsága) az, ami megkülönbözteti és egyben az, ami kitünteti. Kemény lírájának nem a posztmodern lírai játék a szavakkal, Kovács András Ferenc vagy Parti Nagy a legfontosabb kontextusa (bár nyilván ezekkel is szemben áll), hanem Petri. És leginkább annyiban, hogy kategorikusan tagadja azt.”[5] A Nílus című kötet Petri-verse részletezi, tisztázza valamiképpen azt a viszonyt, amelyik Keményt az elődhöz fűzi. A vers megkerülhetetlennek, radikálisnak láttatja a Petri-jelenséget: radikálisnak abban az értelemben, hogy a Petri-vers és a Petri-élet a szélső konzekvenciákig jut, abban az irányban nincs már út tovább: „ha elindulok bármerre, előbb-utóbb szembejön” — mondja erről a Kemény-vers. Petri a kétely, a mindenre rákérdező princípium ebben a versben, Keményé a remény szólama.

Újabb párbeszédre figyelhetünk fel itt egy régi verssel, éspedig az Apa barátai cíművel, amelyikben a vendégek egy bárkát bütykölnek-terveznek, amelyikre feltétlenül szükséges egy áramfejlesztő, egy ködkürt, egy karám, egy gombapince, sőt egy óceán is. Az Esti kérdés P. Gy.-hez versben a beszélő válik azzá, aki Noéval azonosul, aki a bárkát építi, miközben Petri hipotetikusan, egy pálma árnyékában poharazgatva kommentálja az ő ügyködését. A Noé-princípium természetesen a reményé, ez az, ami a Kemény-költészetben újra és újra, megmagyarázhatatlanul is felbukkan, és amit ő hiányol Petriből. Ugyanennek a képletnek a másik erős megvalósulása a könyvben a Hipnoterápia című vers. Egyfajta korszakleltár ez arról, hogy mi minden miatt vagy mi mindennel összefüggésben lehet valaki szomorú — milyen dolgok kapcsán tünedezik sorra el a remény. A vers vége mégis az irracionális reményé: „A szomorúságra gondol. Erőt merít belőle. / Megfürdeti benne az üres üveget. Feláll a padról. / Az első adagot egy virág tövére önti. Locsolni kezd.” Mintha a szomorúságnak egy edénnyé kellene változnia, amelyben folyékony erőt tárolnak. De zajlik a locsolás mégis.

Kemény István egy hanyatlástörténetet ír, ennek az íve jól követhető, még ha újra és újra relativizálódik is. Guillaume Métayer nem véletlenül emlegeti Julien Gracq-ot e költészet kapcsán, és arról, ahogyan Gracq (és Kemény) a történelem erejének poétikusságát, „spirituszát” ragadja meg.[6] A remény talán irracionális, talán egyszerűen mítoszi logikája épp a Petri-idéző versben a legegyértelműbb, a következő megfogalmazásban:

„a legalsó pattintott kődarab
alatt már tényleg semmi más, mint
egynemű, sárgászöld agyag
vagyis feltárva minden réteg […]
és egyszer csak ott a villamos
a multiplex, az amcsi bomba
vetetlen ágy, egy tálca csont
lakótelep, egy diktatúra
elkezdett műtét vagy ördögűzés
szoftverek és laptopok
ellen és ellen és ellenérvek”

A Kemény-versek reménye tehát leginkább abból táplálkozik, hogy a történelemből talán mégiscsak lehetne konzekvenciákat levonni, amelyek elkerülhetővé tennének dolgokat — de hiába vannak olyanok, akik ilyesmiket belátnának, akár Petri György, akár Noé habitusával, ezekre a konzekvenciákra nincs fogékonyság a jelenben. Marad a személyes felelősség felismerése, illetve a kudarc vállalása és nyilvánossá tétele.

Másfelől pedig marad az ellenpéldák konkrét, materiális, és ugyanakkor akár teljesen valószerűtlen létezése. Ilyen maga a „két sistergő part között” folyó Nílus. Kemény nem filozófiai traktátust írt, hanem verseskönyvet, ebben az érveknek is másképpen kell működniük. Valami nem lehetséges, és mégiscsak ott van, megtapasztalható egy mondatban. Távolodik, olykor egészen messzire tévelyeg a konkrétumoktól, de valahogyan mindig visszatalál hozzájuk.

 

[1] Kappanyos András: 1 nap élet — utánaszámolás = Turista és zarándok, szerk.: Balajthy Ágnes – Borsik Miklós, JAK–Prae.hu, Budapest, 2016, 301.

[2] PZL: Nílus, repceföld, zsidókeresztény társas — Kemény Istvánnal beszélgettünk a Nílus című új verseskönyvéről, Nullahategy.hu, 2018. április 18.; elérhető ITT.

[3] Guillaume Métayer: Kemény István és a történelem = Turista és zarándok, 147.

[4] Keresztesi József: Mikor volt ’89? = Turista és zarándok, 134.

[5] Bagi Zsolt: Vissza az elbeszélésekhez = Turista és zarándok, 117.

[6] Guillaume Métayer: I. m., 153.

Szólj hozzá!