friss műút

-ról, -ről

Visy Beatrix

Visy Beatrix

(1974) Irodalomtörténész (PhD), kritikus. Fő kutatási területe a Nyugat korának lírája, Babits Mihály esszéi és irodalomtörténete, továbbá a fénykép narratív esztétikája a 20. századi magyar prózában. A kortárs irodalom elkötelezett olvasója.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Visy Beatrix: A nyúlon túl
Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy, Magvető, Budapest, 2018
2018. november 16.

Miről írt regényt Mán-Várhegyi Réka? Szociológusokról, az ő tudományos életükről, egyáltalán nem veszedelmes viszonyaikról, szerelmi ügyeikről, ahogy a fülszöveg némileg beharangozza? Vagy valami egészen másról? Hol van a Mágneshegy, és hogy kerül a nyúl a borítóra? Végigolvasva a regényt, nem biztos, hogy találunk elfogadható válaszokat e kérdésekre.

A regény szociológusok, doktoranduszok, fiatal kutatók tudományos közegének ábrázolásával indul. A lassú, igencsak realista kezdet három szereplő — Bogdán Tamás, Börönd Enikő és egy Réka nevű diáklány — szemszögének váltásaival próbálja fenntartatni az érdeklődést; látszólag ők a főszereplők, akiken keresztül a magyar társadalomtudományos élet, a konferenciák és helyezkedések kiábrándító világa részletes tablót kap. Mindeközben ismerős és jól elképzelhető karakterek, viszonyok, folyamatok tárulnak fel, szerelmi és haszonélvezeti szálak szövődnek, előtérbe kerülnek a tudományos karrierépítés, (el)helyezkedés, pozícióépítés, témaválasztás kérdései, a női kutatók helyzete és lehetőségei, a feminizmus és egyáltalán a magyar tudományos élet működésének létjogosultsága, hatalmi struktúrája, visszásságai, önmagát halálosan komolyan vevő röhejessége.

Kezdetben a három szereplő sorsa, családi–szociális háttere, múltja, élethez, tudományhoz való viszonya kezd bontakozni az olvasó előtt, már ezek által is tágra nyílik az elbeszélés horizontja, hiszen mindhárman máshonnan érkeznek, más utakat járnak be; közülük Börönd Enikő, a sikeresen, határozottan, némi törtetéssel induló fiatal kutató például még Amerikában is boldogulni próbál. Ám annak ellenére, hogy más-más közegből érkeznek, más-más utat futnak be, a fiatal szociológusok mégsem igazán tudnak elkülönülni egymástól, egyéni karaktert és valóban saját nézőpontot kapni, noha a narráció érzékelhetően ezt próbálta volna megvalósítani. Ráadásul a szerző Rékához, a békásmegyeri diáklányhoz első személyű elbeszélésmódot választ, míg a másik két szereplő harmadik személyű, külső szempontú ábrázolást kap. Ám a különféle nézőpontok, beszédmódok mégsem vezetnek semmilyen eredményre, bár számomra nem is igazán derült ki, mi lett volna a személyváltások jelentősége a „nyelvtani” gyakorlaton túl, mivel sem a látás-, sem a beszédmód, sem a nyelvezet nem kap egyéni színezetet, a fókuszváltásokkal élő elbeszélésmód nem teremti meg a jellemek, alakok közötti differenciát. És még csak az sem állítható, hogy az első személyben megjelenített szereplőt máshogy, közelebbről, bensőségesebben, részletesebben látnánk, érzékelnénk, és az sem, hogy ő állna legközelebb a szerzői nézőponthoz, a regény legbelső „igazságához”, amit az elbeszélő neve és regényírói késztetései miatt is feltételezhetnénk — mindez mindössze vicces játék, reflexió marad. Már csak azért sem lehet így, mert ez a szereplő később szép csendesen kikopik a regényből, az utolsó harmadban, némileg érthetetlen módon nem találkozunk vele.

Innen, a szociológusok közegéből lépünk át Békásmegyerre, amely a műben nemcsak egy vizsgálandó terep, kutatási terület, és nemcsak az egyik (fő)szereplő, Réka származási helye, hanem külön világként is tételeződik. Békásmegyer nem csupán egy budapesti kerület része, a szocializmus alatt épült nagy lakótelepek egyike; a Mágneshegyben különös, távoli, zárt világ, ahová a kutatók nem elmennek, hanem kifejezetten elutaznak terepmunkára, ahová a kutatás érdekében el kell költözni, ahol szállást kell biztosítani a tudományos munkát végzők számára. „Tulajdonképpen ez a hely Budapesthez tartozik, vagy külön közigazgatási egység?” „Olyan, mint Üröm, mondta Bogdán, és arra gondolt, hogy nem lehet olyan, mint Üröm, hogy valamit valószínűleg rosszul tud, és ennek az apróságnak már rég utána kellett volna néznie.” (225) Békásmegyer ebben a műben egy szürreális-irreális módon elemelt világ, egy különálló, elzárt kisebbség, sajátos formációkat viselő szubkultúra. Békásmegyer mintha a múlt itt maradt időzárványa lenne, egy még mindig diktatórikus, lehallgatások, megfigyelések, jelentések által terhelt világ, ahol minden engedélyeztetésekhez kötött, még egy miskolci utazás is: „Feri örült, hogy történik valami, bár nem így képzelte el azt a napot, amikor majd először elhagyja Békásmegyert. Nem bánta volna, ha be kell menniük a budapesti buszpályaudvarra, de az engedély értelmében az országút mellett várakozhattak a járműre.” (228) A békásiak pedig eleve mintha büntetésként, „ki/betelepítettként” kényszerülnének a telepen élni.

A regényben Békás működésmódja a múlt rendszerre hajaz, ám nézetei, szélsőségei, az ott élők mentális állapota, félelmei és viszonyrendszere sokkal inkább egy disztópikus, orwellesen kiélezett, „elrajzolt” világra emlékeztet. Szélsőjobboldali ideológia jellemzi, és bőrfejű csoportok „uralkodnak”, erősítve a 80-as és 90-es évek hangulatát, nyomait. De mindez a kétezres évek fordulóján játszódó történetben tud időbeli hurkot képezni. Békásmegyeren mintha elmaradt volna a rendszerváltás, legalábbis, ami a telep működésmódját, az ott élők életszínvonalát illeti. Egy ῾87-es dokumentumfilm szerint a legsötétebb hely az országban — „fantasztikusan izgalmas terep” a kutatás szempontjából. Bogdán, e téma kutatója maga is zárványnak, a közösségi identitás mértéke alapján különlegesnek tartja. Békásmegyer ideológiai torzulásait, összeesküvés-elméleteit tekintve pedig olyan világnézeti szélsőségeket képvisel, amelyek a múltbeli zárványt sötét jövőbeli jóslattá hangolják. A telep az agresszió, rettegés, téboly, a kollektív téveszmék közegeként tűnik fel, és nem dönthető el, hogy mindez belső működésének vagy az oda behatoló szociológusoknak a nézőpontjából ennyire sajátságosan felnagyított, misztifikált („Békásmegyert a mai napig hallgatás övezi — kezdi Bogdán, bedobja a kávéját, és folytatja. — Például soha nem szerepel a hírekben.” — 322) és némileg félelmetes is. Ám az mindenképpen elgondolkodtató, hogy nemcsak Bogdán lieblingje, a Békásról elkerülő szkinhed Feri hadovál súlyos összeesküvésekről, az USA (vagy a Szovjetunió) által irányított emberkísérletekről, elmeprogramozásról, hanem a polgári közeg belvárosi bisztrójában is hasonló fantasztikus, tébolyult elméletek hangzanak el a szomszéd asztalnál: „Talán nem is Magyarországon történt. Vagy mégis. Ott támadták, ahol a legkevésbé számított rá. […] Mikrocsipeket ültetnek az emberekbe, és aztán durr bele, megy a kínzás. […] Van, amikor a testhőmérséklet minden ok nélkül emelkedni kezd, és van, hogy hirtelen több fokot lehűl. Fájdalmak törnek az áldozatra, ezek is minden ok nélkül. […] De ez még mind semmi. A láthatatlanok beavatkoznak az álmokba. […] Álmokat ültetnek be. Gondolatokat ültetnek be. Érzéseket, vágyakat, mániákat, fóbiákat ültetnek be. Egyik napról a másikra kitör valakin az agorafóbia, a depresszió, az inszomnia…” (205)

A Feri fejében gomolygó összeesküvés-elméletnek a centruma természetesen a Békásmegyeren álló dombocska, amelybe az emberek kínzásához használt különféle sugarak vannak beásva; ez Mágneshegy, amely egyébként, a regényben mindössze két helyen, csak Feri zavaros elbeszéléseiben jelenik meg. Mégis ez a hely, motívum emelkedett a regény címévé, pedig közel sincs akkora szerepe, jelentősége a különböző szálak és ábrázolt közegek között, mint mondjuk Thomas Mann Varázshegyének. Persze, ha nagyon erőltetjük, mondható, hogy ez a hegy, amely mindössze egy kis halom, Békásmegyer fejlődésképtelenségének, mozdulatlanságának jelképe, és hogy ez az a közeg, ahonnan a harmadik szereplő, Réka, végül nem tud elszakadni, szocializációjának színtere visszahúzza őt. Tanulmányai mindössze arra lesznek elegendők, hogy valamiféle szociális hivatalban a békásiak ügyeit intézze. Ám a fiatal lány, ahogy erre bizonytalanul következtetni lehet, visszakerül a telep játékszabályai és játszmái közé, egy leszámolási epizódban, egy magyarázatok nélküli, érthetetlen akciójelenetben látjuk őt, amint legyőzi ellenfelét. Majd eltűnik a regény világából.

Úgy vélem, hogy a regény tematikájához, arányaihoz viszonyítva a Mágneshegy még akkor sem elég jó cím, ha Békás (és a halmocska) kutatási területként a másik két szociológushoz, Bogdánhoz és Börönd Enikőhöz is kapcsolódik. Ugyanakkor a kisebbségi, periférián élő csoportokat vagy a szegénységet, társadalmi különbségeket vizsgáló szociológusok világa, konferenciáiknak menete, a tudományos előadásokon kívül zajló társas játszmái, illetve a regényben szereplők élete hasonlóan nagy teret, figyelmet kap a regény folyamán. (S mindezt csak merész társításokkal, értelmezésekkel lehetne összefüggésbe hozni a heggyel.) A mű tulajdonképpen két világot mozgat, működtet: egyfelől a szociológusok cseppet sem idealizált közegét, csoportdinamikáját. (A szociológusok mint vizsgálati csoport, szubkultúra és ennek bemutatása egyfajta tükörstruktúrát is létrehoz; a távolságtartó, realista ábrázolásmód is ezt erősíti vagy erre játszik rá. De természetesen a leíró, összegző részek mellett a szépirodalmi, regényesítő eljárások is jelen vannak.) Másfelől az ettől erősen elválasztott, „távol” helyezett, disztópikus, irracionális jegyekkel felruházott békásmegyeri közeget. A kettő között csak egyik irányba van átjárás, ahogy azt Réka elvarratlan sorsa is érzékelteti, és csakis abban az esetben, amikor e második az első közegnek vizsgálati tárgyává válik. A szerző nemcsak a társadalmi szakadékokat, a magyar valóság széttöredezettségét, az egyes csoportok, rétegek közti hasadás léptékét jelzi e két külön világ, eltérő ábrázolásmód és világláttatás által, hanem a tanult, értelmiségi réteg(ek) tevékenységének, tudományosságának visszásságaira is rámutat: a témává, (kutatási) tárggyá tett emberek gyarmatosító, kolonializáló tekintet általi (el)embertelenítésére. A terepre érkezés és a kutatás módszereiről, az interjúalanyokról, a helyiekről szóló diskurzusok a lealacsonyítás, kirekesztés verbális formáit mozgatják Bogdán és Börönd Enikő kommunikációjában, viselkedésében. A tudományos eredmények, számok, grafikonok, leíró és elemző tanulmányok pedig nemhogy embertelen tárgyként, száraz tények halmazaként kezelik a vizsgált csoportokat, ahogy az élet a konferenciákon nem az előadótermekben, előadások által, hanem inkább utána, előtte zajlik, vagy amikor a tudósok saját életükről mesélnek félálomban vagy félrészegen. Az embereket tárgyiasító, az őket mindössze halmazként, csoportként kezelő kutatások nem lépnek tovább — ebben a regényben legalábbis — a változtatás, a segítés, a társadalmi mobilitás lehetőségeit megteremtő eszközök megtalálásának, alkalmazásának irányába. A műben szereplő kutatók a legjobb, legeredményesebb téma felhajtásán és kisajátításán ügyeskednek, irigyen óvják egymástól területeiket, s Bogdán is mindössze kivételként, önmaga méltányosságának „díszeként” vezetgeti a békási, távoli rokonként is segítendő Ferit, aki félrecsúszott eszméivel semmilyen szakmai fenyegetést nem jelent számára. A történetbe „élő” — vagyis éppen meghaló — lelkiismeretként beleszőtt bazi nagy nyúl motívumával pedig semmire sem megyünk, miként a regény sem.

Bármennyire is érdekesnek tűnik mindez, összességében mégsem nevezhető sikeres vállalkozásnak a Mágneshegy. Bár a szerző éles, alapos szociológusi tekintettel rendelkezik, megfigyelései pontosak és érzékletesek, de felmerül a kérdés, mindez elegendő-e, elég írói kompetencia-e egy jó mű, vagy némi magasztosabb elvárásokkal, egy műalkotás létrehozásához. Persze, mondhatnánk, mások még ennyit se tudnak. Ebben az esetben minden rejtett szimpátiám ellenére — még a kétszázadik oldal környékén is reménykedtem, hogy valami majd összeáll — a regény mint regény nem igazán működik, nem jó, és még csak nem is túl élvezetes. Hiába plasztikus és részletező ugyanis az egyes karakterek, típusok, csoportok, társadalmi formációk, életvitelek és ezek viszonyainak ábrázolása, és hiába írja le a szerző a fennálló centrum–periféria-pozíciókat meglehetős távolságtartással, rálátással. A szerző-elbeszélő jól érzékelhetően választott közegeinek egyikével sem azonosul, s ez az ábrázolás erényei közé sorolható. Tekintete hűvös, tárgyilagos, mint ábrázolt szociológusaié. Bár azt is tudatosítani kell, hogy míg mindkét világ széles panorámát kapott, a magyar társadalom számos rétege és csoportja alig vagy egyáltalán nem jelenik meg, ami önmagában nem baj, de a metszet — szándékoltan és szándékolatlanul is — torzít, csonkít.

A regény világának, problematikájának eddigi részletes ismertetése mégis azt jelezheti, hogy az ábrázolásra szánt téma és az erről való szerzői gondolkodás még mindig a mű sikerültebb része. Jóval több gondom akadt a regénykoncepcióval: leginkább „ügyetlen” narrációs és szerkezeti döntések gyengítik a mű (jó) regényként való működését. Úgy érzem, a szerző túlbonyolította ezeket a kérdéseket, valami erőset, igazán jót és fifikásat igyekezett létrehozni, egyáltalán nem akarta megúszni a prózaírást és annak nehézségeit. A nagy terv vagy a társadalomtudományi szemlélet-, ábrázolásmód szépirodalmi átültetése, működtetése valahogy mégis az írót fojtotta meg, pedig a legjobb részek azok, amikor Mán-Várhegyi zajló, életteli jeleneteket ír, olyanokat, mint a két házibuli vagy az akár önálló szövegként is kiválóan helytálló bisztró-kávézó-jelenet Mártával és Zsókával, Börönd Enikő anyjával és nagynénjével. Egyfelől nem igazán érthető és strukturális, aránybeli kérdéseket vet fel az újabb és újabb szereplők bevonása a műbe, a három főszereplő életének ilyen jellegű kiterjesztése, másfelől felmerült bennem, hogy milyen jól megállta volna a helyét Börönd Enikő története, önkeresése önmagában, a családi matriarcha ábrázolásának segítségével, az izgalmas női sorsokon át; ugyanis Enikő családtagjai, beleértve nagyanyját, Renée-t is, a regény legélőbb figurái. Ezeknél az eleven jeleneteknél jóval kevésbé sikerültek a nagy összegző tablók, amikor az elbeszélő egyes szereplőinek sorsát foglalja össze harmadik személyben, vagy akár első személyű meséltetés által, mint ahogy például a regény világába, minimális előzmények után, egyszer csak alaposan betrappoló Regina alakjánál tapasztalható. A megszólalásmódok, elbeszélő személyek zavaró váltakoztatásáról és funkciójuk tisztázatlanságáról már esett szó, és hasonló értetlenséggel pislogtam a kivesző, eltűnő, de főleg a semmiből felbukkanó új szereplők kapcsán is. Számomra nem erősítették a regény kohézióját a mindig új időponttal, új fókusszal, eltérő kameraállással és minden egyes esetben más-más szereplőkkel induló fejezetek, bár ez utóbbi eljárás némileg védhető a társadalmi széttagoltság, idegenség szempontja felől.

A Mágneshegyben mindenki egy kicsit saját agymenésének a foglya, csak egyedi nézőpontok, zárt univerzumok léteznek, talán Börönd Enikő az egyetlen kivétel ez alól, aki megpróbál kezdeni valamit családi múltjával, szüleitől hozott, örökölt terheivel. Nemcsak Békás vagy a pesti értelmiségi kör külön-külön világ, hanem az egyes emberek is, senki nem tud elszakadni saját mágneshegyétől, saját múltjától, önzésétől, szorongásaitól, frusztrációitól (bár ezekre nem feltétlenül reflektálnak), pedig még az sem biztos, hogy van sugárzás. Egy ilyen világban persze minden érthetetlen, mert „az elektromágneses köpeny hat az agyunk működésére. Rendkívül alacsony frekvenciájú mikrohullámok, kalciumkibocsátás a neuronokban, kísérő jelenségként hosszú és rövid távon felerősíti a neuronok hatását az emlékezésre. Ezt nem ő mondja, ő nem is érti.” (333) Valahogy én sem értem, ennél többet biztos nem. Így aztán sem Feri, sem ő (ő?), sem az olvasó nem fogja megtudni, mi van a nyúlon túl.

 

 

 

Szólj hozzá!