friss műút

-ról, -ről

Szolláth Dávid

Szolláth Dávid

(1975) irodalomtörténész, szerkesztő, Pécsett él.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Szolláth Dávid: Az irodalom mint dilettantizmus
Szvoren Edina: Verseim. Tizenhárom történet, Magvető, 2018
2018. október 24.

Szvoren Edina első kötete[1] nyolc évvel ezelőtt jelent meg és hatalmas kritikai sikert hozott. Jöttek díjak, elismerő kritikák, dicsérték a karakteres, érett hangot (az első kötet már másfél évtized anyagának válogatása volt), a formai-technikai tudást és üdvözölték a virtigli novellistát. A második és a harmadik[2] kötet sem okozott csalódást, azonban a kritika regisztrált változásokat. A négy kötetet most egybeolvasva, nekem úgy tűnik, a Verseim darabjai tértek el leginkább attól, amit eredetileg Szvoren-elbeszélésnek neveztünk. Ahhoz, hogy az eltérésről lehessen beszélni, előbb össze kell foglalni a Szvoren-novellisztika néhány főbb vonását.

Az első kötetekben a család volt a Szvoren-novellák legfőbb témája. Egyetlen kritikus sem hagyhatta szó nélkül azokat az „ezerárnyalatúan viszolyogtató” (Az ország, 97) társas szerveződéseket, amelyeket a Pertu legtöbb és a Nincs, és ne is legyen számos novellája család gyűjtőnév alatt bemutatott. A sok jó kritikusi megfigyelés közül Keresztesi József megfogalmazását kölcsönvéve, a család kényszerközösség,[3] melyet jellemzően az egyik családtag (többnyire az egyik gyerek) mutat be, aki a hozzátartozóit szégyelli és undorodik tőlük, ennek ellenére szenvtelen, tárgyilagos hangon beszél róluk és nincs igénye a keretek megváltoztatására vagy lecserélésére. Az undort és szégyent irritáló szóhasználatok és gesztusok, taszító testi működések váltják ki, de ezek reflexszerű, elszigetelt érzéki benyomások maradnak és nem adódnak össze érzelemmé (például harag, irigység vagy gyűlölet) az elbeszélőben, ahogy maguk a taszító, szégyenletes szokások sem összegződnek jellem vagy pszichológiai kórkép formájában a megfigyelt szereplőben. Bagival ellentétben, aki szerint Szvoren pszichologizál és jellemet fest,[4] Bárány Tibor és Keresztesi József meglátását tartom e tekintetben pontosnak: a szövegek alakjai többnyire átlátszatlanok maradnak.[5] Bagi ugyanakkor nagyon jól helyezi el Szvoren — Mészöllyel, Beckett-tel, Alain Robbe-Grillet-vel összefüggésbe hozott — széttagoló, deskriptív nyelvét, még ha a szvoreni deskriptív nyelv állítólagos következetlenségének elmarasztalásával magam nem is értek egyet. Baginak a nyelvi széttagolásról tett megállapításai a karakterépítés, pontosabban a karakterképtelenség szintjén is alkalmazhatók: az érzéki impulzusokból nem épül sem érzelem, sem habitus, sem jellem — semmiféle komplexebb lélektani képlet.

Már ennyiből is látható, hogy a család nem pusztán téma. Ha a családra mint az emberek összetartozásának elemi egységére gondolunk, akkor keresve sem lehetne jobb vadászmezőt találni egy mindent elemeire bontó nyelvi gyakorlat számára. Hosszú listát lehetne összeállítani azokból a szórakoztatóan hideglelős körülírásokból, amelyekkel azt kerülgeti az elbeszélő, hogy „anyám”-nak, „apám”-nak szólítsa a szüleit. „Ez a kemény mellű TB-ügyintéző kilenc hónapig a méhében hordott.” (Munkanéven ember, Az ország, 86) „Minket Usak nemzett, ezért apának kellene szólítanunk.” (Anyánk teleszkópos élete, Az ország, 52) Van, amikor úgy beszél az elbeszélő a saját családtagjairól, mintha idegenek lennének, mint például A babajkó című elbeszélésben: „Az anya meg az apa vejemnek szólították a férjet, s a vállát lapogatták.” (Nincs, 116) Néhány mondattal később, amikor az elbeszélő első személyű beszédre vált („A férj a férjem. […] Az apa meg az anya a szüleim…”), látható lesz, hogy az idézett mondat a közvetlen, elsődleges rokonsági viszonyokat nyelvtanilag eltüntette, míg a közvetett rokonságban álló emberek között meghagyta a nyelvtani kapcsolatot.[6] Ugyanennek a nyelvtani szeparációs technikának szinte extrém példája, amikor az Érett, fáradt, meleg elbeszélője az énről, önmagáról is harmadik személyben beszél: „Búzavirágkék blúzomban végigvonult a városon egy meghatározhatatlan korú nő.” (Pertu, 112)

A családi kapcsolatok nyelvtani felbontásával ellentétes technikára is akad példa. Néhány novellában a testvérek nem, vagy csak nehezen elkülöníthetők: A többes szám első személyben elbeszélt Így élünkben csak a „lányfivérünk” (akinek gézzel le kell kötözni a mellét, hogy Atyec fiúnak higgye) különül el a három gyerek közül, de az már nem igazán kibogarászható, hogy a két fiú közül melyik az elbeszélő. A Kinedrszenen: Anya kezének újabban fémes szaga van című novellában hasonló történik, nem világos, hogy a nagyobbik vagy a kisebbik fiú szól, amikor „a konfirmanduszok”-ként beszél magukról: „Anyának sünarcú fiai vannak — a konfirmanduszok komoly fiúk, akik tudják az illemet.” (Az ország, 102) A mondat első szavában a beszélő még tagja a családnak (nem azt mondja, hogy „az anyának”, hanem: „anyának…”), a második szótól fogva viszont a családon kívüli pozícióból beszél, tehát itt is működik a nyelvtani szeparáció. Az idézett részletek egyébként példát szolgáltatnak arra is, hogy Szvoren első köteteinek narrációs rendhagyásai korántsem öncélú formajátékok voltak. Az idézett novellákban az én-elbeszélés és az ő-elbeszélés a kortárs magyar prózában valószínűleg példátlan hibridjét hozta léte. Hasonló elidegenítő hatással működik a legtöbb most nem részletezhető egyedi narrációtechnikai eljárása, a redukált szigetmondatos[7] elbeszélés (Percek egy sün életéből), a második személyű (A balholmi lányok), a többes szám első személyű (Így élünk) és a felszólító módban írt elbeszélés (Pertu).

Mármost hogyan lehet, hogy ez a minden szinten széttagolt, kapcsolatokat megszüntető próza mégis jól formált, olvasható, sőt, élvezetes tud lenni? Ha igaz, amit Bagi mond, hogy a szvoreni deskriptív nyelv a mondatok közti elemi kapcsolatot is megbontja, akkor mégis, mi tartja össze az elbeszéléseit, miért tekinthetik sokan ennyire jó novellistának a szerzőt?

A virtuóz és meglepő narrációs kísérletek mellett, amelyek dezintegrálják a szöveget és próbára teszik egyes olvasók türelmét, számos olyan nagyon is egyszerű és megszokott elbeszéléstechnikai fogást használ, amelyek épp ellenkezőleg: összetartják az elbeszéléseket és megfogják az olvasót. Ilyen a rejtély, ilyen a suspence, ilyen az, amikor egy meglepő részinformációt elejt a szöveg elején és halogatja annak magyarázatát. A rendhagyó narrációs eljárások mellett esetleg kevésbé tűnik fel,[8] hogy Szvoren szövegei úgyszólván szemérmetlenül élnek az információ-visszatartás klasszikus eszközeivel és éppúgy kihasználják az olvasó elemi kíváncsiságát, mint bármelyik hatásos krimi. Erre az új kötetből is lehet példát hozni. Az Életöröm című kispróza jobbára érdektelen dolgokról szól, egy taxisofőrről és utasairól, a második mondat viszont így hangzik: „Akkor ültem először kocsijában, amikor a feleségemet a kórházból kísértem haza, akinek duktális sejtképződés miatt le kellett venni a mellét.” (Verseim, 117) Sok felesleges részletet megtudunk a taxisról és utasairól, a feleség betegségének halállal végződő története azonban végig a háttérben marad mint nem lényeges mellékszál. Hasonló történik a Látogatók (szintén az új kötetből) elején: a meglepő, a lényeges információ szenvtelen hangon, a lényegtelenekkel egyenrangúsítva hangzik el. Az elbeszélő itt először bemutatja életének néhány szereplőjét, majd elmeséli, hogy a múltkor kocsival hazavitte egyik kolléganőjét, s közben beszélgettek. Ekkor következik az alábbi két mondat: „A munkatársnőm óvatosan és önironikusan válaszolt, ahogy a negyven körüli nők, ha már régóta magányosak. Amikor a távolsági busz sárga orra az utastérbe ékelődött, elhallgatott, aztán hörögni kezdett.” (Verseim, 79) Szinte önparodisztikus pillanata ez a széttagoló stílusnak. Nem azt közli, hogy baleset történt, a lényeges történést két egymás mellé vágott különálló időpillanat alapján kell rekonstruálnia az olvasónak.

Az előtér és a háttér, a lényeges és a mellékes hierarchiájának megfordítása alapvonása volt az első három kötetnek is. Felvillantani, de nem kifejteni, sok részletet (távolsági busz, sárga orr) leírni, de nem adni általános magyarázatokat — a meghökkentésen túl ezek az eljárások mélyítik is a szöveget. Elérik, hogy a rövid szövegben szükségszerűen kifejtetlen világ gazdagnak tűnjön, az olvasó úgy érezze, az elbeszélés regényre való epikai anyagot rejt.

Az új kötetben bizonyos kedvencnek tartott Szvoren-témák a háttérbe szorultak: a „család mint kényszerközösség” már a második és harmadik kötetben sem volt domináns. A Verseimben ugyan megjelenik a terhelt szülő–gyermek-viszony (például Áruházi blues), de csak egyszer igazán központi (Popa Éva), és találkozunk átlagos, sőt támogató családokkal is. Általában elmondható, hogy a Verseim afféle csillapított Szvoren-kötet. A forma is egyszerűsödik — a Pertu utáni kötetekben már amúgy is megfogyatkozott narrációs rendhagyások itt még visszafogottabbakká válnak. A rejtély és az információ-visszatartás viszont a novelláknak körülbelül a felében továbbra is erős olvasásmotiváló tényező. Ezek nélkül nem működne ilyen jól sem a két kiváló abszurd novella (Hátunk mögött a surrogás, Popa Éva), sem az árnyékát elvesztett nőt szerepeltető fantasztikus elbeszélés (A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak), sem a nappali víziókat látó figurákról szóló írások (Látogatók, Áruházi blues). Azonban van olyan novella is, amely szinte visszaél ezzel az olvasó-csalogató technikával, az Eleken lakik a tolvajisten lánya és a Szeretnék valamit mondani az életemről című írások a szokásos módon felkeltik, egy darabig fenntartják, majd fokozatosan kioltják az olvasói várakozásokat. Mivel ezek a kötet végén szerepelnek (együtt a szintén afféle happy enddel végződő Jönnek a verseimmel), a három novella — és Szvorentől ez szokatlan — valamiféle kiengesztelődés-hangulattal csengeti le a kötetet.

Meglepő változás, hogy a novellák egy csoportjában Szvoren lemond a sűrítésről, sőt van néhány terjengős szöveg is. Ezt az olvasók egy része könnyen lehet, hogy hibának tekinti, pláne, hogy olyan íróról van szó, aki valóban mestere a sűrítésnek. Véleményem szerint ez egy koncepcionális döntés következménye, amely nem biztos, hogy mindig megmenti az unalomtól — hamarosan visszatérek a problémára.

Mindeddig nem beszéltem a legfontosabb kérdésről. Szvoren negyedik könyvének legszembetűnőbb újdonsága ugyanis a dilettantizmus problémakörének feltérképezése. Verseim, állítja magáról a prózakötet borítója. Az alcím azután rögtön módosít: „Tizenhárom történet” — mintha igyekezne kisebbíteni a hamarosan lapozni kezdő olvasó elkerülhetetlen csalódását. Ha csak annyi volna a címválasztás tétje, hogy félrevezeti egy pillanatra az olvasót, akkor kár lenne érte, vétek volna a kötetcímet odaadni egy egyszer használatos poén kedvéért. De nem erről van szó. A Verseim felirat a dilettantizmus témáját nyitja meg mint bugyuta cím: a birtokos rag elárulja, hogy szerzőnk a verset feltehetőleg önkifejezésnek tartja. A könyv borítója tehát nem félrevezet, nem is vacak poént süt el, hanem jelzi, hogy ismeri olvasói várakozásainkat, szüksége is lenne rájuk, ezekkel dolgozna majd, úgyhogy az vegye meg ezt a könyvet, aki a borítót meglátva tud legalább egyet röhinteni.

A tizenhárom történetnek nagyjából a fele (de hat biztosan) azzal a helyzettel foglalkozik más-más módokon, hogy egy átlagember írni kezd vagy találkozik az irodalommal. Ez részben témája az elbeszéléseknek (Arról, hogy miért nem lehet gyertyafénynél újságot olvasni egy Föld körül keringő űrhajón; Vettem egy füzetet; Jönnek a verseim), részben az elbeszélések nyelvében jelennek meg dilettantizmusként azonosítható stilisztikai, szerkezeti hibák, szóhasználati ügyetlenségek ([Falun nyaralok, burukkolnak a galambok…]; Arról, hogy…; Ez már volt, ez már megesett). A Verseim tehát némi túlzással tematikus elbeszéléskötet. Ez már önmagában jelentős eltérés az eddigi Szvoren-kötetekhez képest. Szvorent mindig is óvták a kritikusai attól, hogy regényben vagy ciklusban gondolkozzon (nem ok nélkül, hisz regény-, sőt regénytrilógia-kedvelő irodalmunkban a jó novellistát óvni, védeni kell a könyvpiaci csábításoktól). A ciklusszerű szerkesztés igénye azonban kötetről kötetre erősödik. Az első kötetben egy tömbben szerepelt az Ió-ciklus, a másodikban két szorosan összetartozó, de egymástól távol elhelyezett novella bukkant fel (Folt, Dé halála), a harmadikban a hat Kinderszenen-szöveg tagolta az egyébként nem összetartozó írásokat, most pedig az összetartozó szövegek lettek központiak. Ettől függetlenül nincs regényveszély, ezek többnyire témavariációk, és nem azonos szereplőkkel, azonos világban játszódó történetek (csak a Folt Dé halála páros volt az; a Verseimben pedig a Hátunk mögött a surrogás és az Eleken lakik a tolvajisten lánya van összekötve egy vékony mellékszállal), így nem lehet olyan módon összefűzni őket, hogy epizodikus nagyepika legyen a novellaciklusból (lásd a Sinistra körzetet).

Az első elbeszélés [Falun nyaralok, burukkolnak a galambok…] a dilettantizmus paródiája. A szöveg elbeszélője zárójeles kiszólásokban jelzi írói hibáit (például, hogy nem talál megfelelő hasonlatot), kezdőre jellemző módon használ irodalmi kliséket (például „városi értelmiségi falun”), az elbeszélést pedig a könyvrecenziók szokásos záróformulájával zárja, mintha megint eltévesztette volna a műfajt. A [Falun nyaralok…] az etnográfiai írás alaphelyzetének kifigurázása, de érthető a népi irodalomra vagy az újabb keletű magyar nyomorprózára is. Elmegyek falura, kezemben a tájegység-monográfia, elmondok válogatott szörnyűségeket az itteni nyomorultakról, a városi közönségem meg borzong, és kifizeti a könyvem.

A paródia minden bizonnyal a legkonvencionálisabb módja annak, ahogyan a profi irodalom bánik a dilettantizmussal: szórakoztató, de önigazolásnál nem tesz többet, megerősíti a „dilettáns” és a „magas irodalom” hierarchiáját. Sokkal pozitívabb felhangokkal és egészen más célból használt nem-professzionális elbeszélőt Ottlik és Mészöly. Bébé szabadkozik, hogy ő igazából festő volna, nem író;[9] Az atléta halálát elbeszélő Hildi sem a kiadói felkérést teljesíti, csak magánjellegű feljegyzéseket ír.[10] Ottlik is, Mészöly is a nem-profi elbeszélő felléptetésével látták szükségesnek megindokolni az elbeszélés nehézségeit, csapongásait, és legitimálni az elbeszélő önreflexióját, mintha az akkori realista normától való eltérés nem kisebbfajta forradalom, hanem mentegetni való hiba lett volna. A nem-profi elbeszélő botladozása itt a norma alóli felmentés kieszközlésének, az irodalomrendszerből való kilépésnek a trükkje. Ezzel rokon, amikor a laikus szerző autentikusabbnak tűnik a profinál. A ki nem mondott feltételezés itt az, hogy az író úgyis technikázik, hatást akar elérni, az átlagember „őszinte”, még a hibái is őszintébbek. Az ő sutább „valósága” hihetőbb, mint az író ügyes fikciója. A tanúság-jellegű, vallomás-típusú önéletrajzi és dokumentum-szövegek is nem egyszer az elbeszélő laikusságának hangsúlyozásával érik el, hogy a megéltség, a közvetlenség vagy a hitelesség benyomását megerősítsék — Mészölyhöz közel eső példa erre Polcz Alaine Asszony a fronton című dokumentum-regénye. Igen drámai hatása is lehet, ha a beszélőnek nem elégségesek a nyelvi eszközei saját sorsa elmondására. Az iskolapélda Domonkos István Kormányeltörésbenje, újabb, nem kevésbé felkavaró hatású szövegek Borbély Szilárd A testhez című kötetében megjelent átiratai. Borbély árulkodó módon rontott a Sós kávé című antológiában[11] megjelent memoárszövegek, vallomások nyelvi minőségén, kisebb szintaktikai hibákat, iskolázatlan beszélőkre jellemző nyelvi sajátosságokat vitt a szövegekbe, pontosan tudva, hogy a kifejezőképességében korlátozott beszélő az üldöztetéssel szembesülő egyén kiszolgáltatottságának, esendőségének jele lesz.[12] A paródiákkal szemben ez a fajta dilettáns nyelv együttérzést kelt. További opció az irodalmi sztenderd alatti nyelvhasználatok kreatív lehetőségeinek kiaknázása jellemzően, de nem csak neoavantgárd szövegekben, gondoljunk Tandori Koppar Köldüsének hibapoétikájára, Esterházy Csokonai Lilijére, és természetesen Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánjára, Dumpf Endréjére és a többiekre, akiknél a tévesztés, a pleonazmus vagy a zsurnalizmusok stílushibái nyelvi energiaforrások.

Sorolhatjuk a példákat, de hiába: a Szvoren-kötetben az első, egyszerű dilettánsparódiának tekinthető szöveg kivételével más történik, mint a felidézett esetekben. A dilettáns nyelv nem hitelesít, mint a vallomásokban, nem nyelvi kreativitás forrása, mint Parti Nagynál, nem kelt együttérzést, mint Borbélynál. Szvoren véleményem szerint némileg kockázatos módon ront a szövegein, amikor a saját, jól felismerhető stílusába beengedi a képzavarokat, a stílushibákat. Ez koncepcióként az eddigiek fényében persze érthető, hiszen ez is egy elidegenítő, az olvasót kívülre helyező nyelvi stratégia. A hamiskás, néhol képzavaros szöveg éppúgy távol tart és folyamatos reflexióra késztet, mint amikor egy elbeszélés minden mondata felszólító módban hangzik el. Egy-két kivételtől eltekintve — mint például az Ez már volt, ez már megesett című szöveg esetében, ahol elég sok képzavart, blődlit, zsurnalizmust találunk (például: „[l]élegzetet vettem a levegőből…”, „[k]ét óra tájt bekukkantott hozzánk egy rokonszenves idegen, akinek az arcvonásait valami nemes gyötrelem koptatta el” — Verseim, 96, 97 — kiemelés tőlem: Sz. D.), a rontások nem nagyon látványosak, nem lepik el a szövegeket. Inkább ahhoz hasonlítható, mint amikor valaki néha kicsit hamiskásan énekel, néha viszont eltalálja a hangot.

A kockázatot abban látom, hogy ebben a körülbelül hat elbeszélésből álló műcsoportban le kell mondani a Szvoren-novellák néhány régi jó erényéről. Világos, hogy a dilettantizmussal átitatott Szvoren-alteregó nem lehet olyan jó elbeszélő, mint egy „normál” Szvoren-narrátor. Sokszor elvész a dicsért sűrítettség. Velem még nem fordult elő, hogy untam volna Szvoren-szöveget, de az Életöröm, az Eleken lakik…, az Áruházi blues esetében vannak oldalak, ahol túlírt a szöveg, sok volt a részletezett banalitás. Igaz, az utóbb említett hosszú elbeszélést megmentik látomásos betétei, ezek közül legfőképp az utolsó, mániákus részletességgel megírt látomás képes fordítani az adott szöveg megítélésén.

A dilettantizmus „beengedése” miatt helyenként elvész az a feszültség is, amelyet a fontos és az érdektelen információ viszonyának megfordításával érnek el a Szvoren-írások. Ezek a beszélők kisemberek (áruházi ügyfélszolgálatos, irodai másoló, technikai munkatárs egy kutatóintézetben stb.), akik szeretnek fecsegni. Néha jól működik az a képlet, hogy a felszínes beszéd mögül fel-felsejlik valami nyomasztó, tragikus és baljós visszhangtér képződik, ami felerősíti a hétköznapi banalitás nyelvét. Mégis időnként túl sok bekezdés szól arról, ki milyen feltéttel szereti a langallót a kollégák közül, vagy arról, hogy ki hogyan szokta pihenteti a lábát az irodában.

Szerencsére nem csak kára van a stílus rontásának. Kezdjük ott, hogy magában a koncepcióban — ha egyáltalán jól értem — van valami rendkívüli bátorság. Nem szeretném túlértelmezni, de ritka avantgárd gesztus a kortárs magyar prózában, hogy valaki tudatosan aláintonál a saját hangjának, hogy kockára teszi úgymond „írói eszközeit” azzal, hogy kontaminálja egy irodalom alattiként számon tartott nyelvvel. A kötetbeli kisemberek és dilettánsok például nemcsak fecsegni, hanem bölcselkedni is szeretnek. „Kontamináció” alatt azt értem, hogy ennek köszönhetően a meglepő, kicsavart logikájú, erős Szvoren-mondatok most szentenciózus badarságokkal kerülnek egy szövegtérbe. Az „…engem a lázadás csak akkor érdekel, ha csírájában elfojtják”. (Verseim, 123) félmondatot az Áruházi bluesban én elfogadom afféle Szvoren-bonmot-nak, néhány oldallal később viszont az alábbi álbölcs megfigyelést olvassuk: „Van néhány furcsa dolog az idővel. Korábban például lángosos működött a langallós helyén.” (Verseim, 130) A sikerületlen és sikerült mondatok keverésének önironikus hatásuk van, és ez mintha arra hívná fel a figyelmet, hogy az írás, akármilyen profi, kicsit mindig dilettáns, közöttük nem ellentét, hanem csak fokozati különbség van, alapvetően ugyanazt csinálják. Azaz van valami esendő az írásban általában, ami a dilettantizmusban felnagyítva látszik. Kifejezni magunkat, megmutatni verseinket, fontosnak tartani, amit írtunk, vagy amit mások írtak: mindez eredendően nevetséges dolog.

Ezt az értelmezést támogatja az is, ahogyan néhány elbeszélésben az amatőr alkotás központi témaként jelenik meg (Arról, hogy miért nem…; Vettem egy füzetet; Jönnek a verseim). Sokszor felbukkan a kötetben az a gyanakvó csodálat, amellyel a kisember néz a költőre, a tudósra, vagy bárkire, aki szellemi alkotásokat — akárcsak Youtube-oktatóvideókat — hoz létre („…én tudatlan vagyok, de korántsem gyanútlan” — Arról, hogy miért nem…, 67). Az írásról, alkotásról való laikus közvélekedés ironikus megidézéseit akár az irodalomrendszer egészének kifigurázásaként is lehet olvasni. Ha így nézünk rá, Szvoren kötetének ez a kiemelt műcsoportja nagyon szórakoztató meghatározást ad az irodalom (vagy bármilyen kulturális produktivitás) társadalmi működéséről: az irodalom műveiket mutogató esendő amatőrök és az őket nem értő kíváncsi ignoránsok furcsa közössége.

 

[1]      Szvoren Edina: Pertu, Palatinus, Budapest, 2010.

[2]      Szvoren Edina: Nincs, és ne is legyen, Palatinus, Budapest, 2012; Szvoren Edina, Az ország legjobb hóhéra: novellák, Magvető, Budapest, 2015.

[3]      Bárány Tibor: Károlyi Csaba, Keresztesi József és Szilasi László: És-Kvartett, Élet és irodalom, 2010. október 8., 21.

[4]      Bagi Zsolt: A novella és az optimizmus, Műút, 20013037, 72–76.

[5]      Bárány et al., És-Kvartett, 21.

[6]      Lásd erről: Görföl Balázs: Apa plümóval álmodik, Jelenkor, 56, 5 (2013); elérhető: http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2724/apa-plumoval-almodik.

[7]      Jean-Paul Sartre: Az Idegen magyarázata = Mi az irodalom?, ford.: Vígh Árpád, Gondolat, Budapest, 1967, 191.

[8]      De László Emese például írt fontosat erről: László Emese: Közöny és borzongás, Élet és irodalom, 2013/25, 18.

[9]      Ottlik Géza: Iskola a határon, Magvető, Budapest, 1968, 30.

[10]    Mészöly Miklós: Az atléta halála, Jelenkor, Budapest, 2017, 7–8.

[11]    Sós kávé: elmeséletlen női történetek, 1, szerk.: Pécsi Katalin, Novella, Budapest, 2007.

[12]    Elemzését lásd: Vilmos Eszter: Holokausztemlékezet a kortárs magyar irodalomban = A holokauszt témája az irodalomban, szerk.: Kisantal Tamás és Mekis D. János, Kronosz Kiadó, Pécs, 2018, 132–145.

Szólj hozzá!