friss műút

-ról, -ről

Bódi Katalin

Bódi Katalin

1976-ban született Salgótarjánban. A Debreceni Egyetem oktatója, irodalomtörténész, kritikus.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Bódi Katalin: Szóra bírni a dűlőneveket
Oravecz Imre: Ókontri. A rög gyermekei III., Magvető, 2018
2018. október 18.

„Érdekes, hogy a dűlőnevek közt egy sem akad, amely valami eseményhez, történéshez kapcsolódna, vagy valami ilyesmit sejtetne. Mintha a régi szajlaiak, vagy akik előttük éltek errefelé, nem akartak vagy nem tudtak volna mesélni. Mintha nem esett volna velük a határban semmi emlékezetes, megörökítésre méltó. Mintha nem támadtak volna rá sehol senkire, nem ontották volna senki vérét. Mintha soha nem borult volna fel a határában kocsi, nem tűnt volna el senkinek a tehene, disznaja, birkája. Mintha sose veszítettek volna el semmit, munka vagy menet közben, kaszakövet, dohányzacskót, bugyellárist, járomszöget, baltát vagy rudalókötelet. Mintha soha nem akasztotta volna fel magát sehol senki, mintha senki sem találkozott volna boszorkánnyal, táltossal, ludvérccel, és nem látott volna jelenést vagy kísértetet.”

(Ondrok gödre, 54)

Szinte zavarónak tűnik annak a műfaji hálózatnak a gazdagsága, amelybe a 2007-ben az Ondrok gödrével nyitó trilógia betagozódik: a szociográfia, a faluregény, a történelmi regény, a családregény, az aparegény, az önéletrajz, sőt a fejlődésregény mintázatainak keresése és egyáltalán a 19. és a 20. századi magyar regény elbeszélői hagyományaihoz és jellegzetes témáihoz való kapcsolódásoknak a kutatása nehéz helyzetbe hozza az olvasót. Tovább bonyolítja feladatait az Oravecz-életmű belső kapcsolódásaira való odafigyelés, vagyis a szajlai magánmitológiát a líra világában megképző verseskötetek, a Halászóember (1998) és a Távozó fa (2016) szöveganyaga, de a trilógia paratextusai is újabb kapukat nyitnak az olvasásban. A kötetben való megjelenéseket megelőző folytatásos közlések, majd az időközben a Magvetőhöz átkerült oeuvre harmadik regénykötetének kiadása és a korábbiak újrakiadása trilógia-címet (A rög gyermekei) és új borítódesignt kapott. (Ne feledjük az Ondrok gödre alcímét sem: Az álom anyaga, első könyv.) Ezek a konkrét regényszövegen kívüli események, tárgyak, címkék, szövegegységek kétségtelenül nem mellőzhetők a trilógia és nevezetesen az azt lezáró Ókontri értelmezésében. A rög gyermekei számomra a regényfolyam (és Szajla) mágikus realista rétegét és a magánmitológiai vonulat felerősítését jelölte, az újratervezett borítókon megjelenő járművek (cséplőgép, „motorbejcigli” és traktor) pedig a generációs váltások és szakadások tárgyi metaforáiként érthetők. A köteteket megelőző folyóiratbeli szövegközlések nyilván építettek a 19. századi sajtó publikációs gyakorlatára, de míg ez utóbbiban a (marketingalapú) vezérfogalom a várakoztatás, az izgalom fokozása és az epilógus elodázása, addig Oravecz harmadik regénye — az első két kötethez hasonlóan — a történések szintjén teljes mértékben kiszámítható. (Kiszámíthatóság tárgyában frappáns példa Szilasi Lászlónak az Ondrok gödréről írt kritikájának a címe az ÉS-ben — 2007. július 20-án —, amely nem más, mint Óhaza.)

A történelemkönyvek, a nemzeti emlékezet, a kollektív traumák, sőt, a családi kommunikatív emlékezet pontosan őrzik azt a folyamatot, amelyen az Árvai család generációi, szorosabban három, kicsit tágabban öt generációja végigmegy, a 19. század második felétől 1956-ig, vagy ha túl akarom hangsúlyozni a történelem terhét, akkor vesztes szabadságharctól vesztes szabadságharcig. A történelmi események közismertsége, illetve a nekik alárendelődő fordulatok ilyesforma kiszámíthatósága (az Ókontriban a gazdasági válság, a második világháború, a kommunista hatalomátvétel, az államosítások, a beszolgáltatások és az 56-os forradalom utáni megtorlások történéseivel) a cselekmény szintjén eleve korlátozó erővel bír. Már az első kötetet tárgyaló kritikákban — például Bán Zoltán András[1] vagy Jászberényi Sándor[2] gondolatmenetében — megjelenik az Oravecz-próza narrato-poétikai gyengeségeinek kifogásolása, az epizódszerű szerkesztés zavaró ritmustörései, a leíró-ismeretterjesztő szakaszok terhessége, a szereplők kidolgozatlansága. A Kaliforniai fürj recepciójában megismétlődnek ezek a kifogások, Herczeg Ákos a negatív kritikák összegzésével azonban ajánlatot tesz az Árvaiak Amerikában folytatódó történetének értelmezésére,[3] amely irány Szilasi László fentebb említett kritikájában is jelen van. Ez nem is lehet más, mint a regények sajátos képisége és a képekből létrejövő tablószerűsége, laza asszociációkból szövődő, mégis következetes előrehaladása, reflexiója az emberi létezésről, a készülődésről és az elmúlásról, a döntés lehetőségeiről, az idő lassúságáról és könyörtelenségéről, a történelem uralhatatlanságáról. Az Ókontri megerősíti, hogy ez a „nehézkedés” vagy „kidolgozatlanság” az Oravecz-próza jellegzetessége, amely a megszakításokkal, a felfüggesztésekkel, az elodázásokkal, a hiányossággal metapoétikai szinten teszi érzékelhetővé, mennyire nehéz a közelmúltról (politika, társadalom, egyén), a sajátról (érzelmi kötődések, család), a közösről (nyelv, kultúra, hagyományok) kompakt, kauzális logikának engedelmeskedő, sosem létezett epikai teljességgel beszélni. A regények sajátos szerkesztettségének élményével az olvasó egy különleges emlékezetgyakorlat részese lehet, amelyben keveredik a kulturális, a nemzeti, a lokális, a személyes és a kommunikatív emlékezet hagyománya, és amelyben így szükségképpen megbomlik a nemzeti emlékezet ünnepélyes, monologikus, zárt stratégiája. Nem gondolom, hogy Oravecz regényei az elnémítottak, a kirekesztettek ellen-emlékezetét konstruálnák meg, mindenekelőtt különösen érzékletesen adnak hangot a felejtés alá vonódó individuális élményeknek, amelyeket legtöbbször már a családi közösségek sem őriznek.

Az Ókontri világa az olvasó számára azért lehet groteszk, mert itt látja működésében azt a kaliforniai farmot, amely István és Anna földvásárlási és gazdálkodási terveinek és álmainak furcsa mutációja, több ezer „majlára” attól a Szajlától, ahonnan az apai hatalom elől mentek el, s ahová végül azért nem térnek vissza, mert éppen apaként és anyaként nem tudják maguk mögött hagyni gyerekeiket, halottaikat. „Mert ha visszafordulhattak volna, el sem mentek volna” (384) — olvashatjuk az Ondrok gödre utolsó lapján az Amerikába utazókról. „Ez a törvény, a mi törvényünk. Az ember maradjon ott, ahol született, nevelkedett, ahol felnőtt, ahova a Jóisten tette. Ahol otthon van, ahol ismerik, és ő is ismer mindenkit, mindent. Földet, időjárást, határt, hegyet, völgyet, erdőt, utat, vizet, madarat, bogarat, növényt, még a leghaszontalanabb útszéli gazt is. Ne menjen máshova, ne izgágáskodjon, ne kódorogjon, csámborogjon. Maradjon a seggén, üljön meg, keresse, találja meg a boldogulását ott, ahol az apja, nagyapja, annak a nagyapja, meg a többiek. Csinálja azt, amit az ősei, ami bevált” (376–377) — mondja János nem sokkal korábban, hogy Istvánt és családját maradásra bírja.

Kevésbé erőszakos, de szintén családi hatalmi vitából bontakozik ki az Ókontri cselekménye a gazdasági válság időszakában, amikor Istvánék legfiatalabb fia, István/Steve egyrészt elveszíti autószerelő munkáját, és szakít az őt megcsaló mexikói származású feleségével, aki rá hagyja Georgie-t, közösen nevelt, de nem Steve-től való fiát. Steve beáll gazdálkodni apja birtokán, ahová kiköltöznek a kisfiúval Santa Paulából, de nem férnek meg együtt sokáig, mert István az állattenyésztésre akar váltani, míg Steve búzát szeretne termelni. A lehetséges kiutak keresésében Steve végül a leginkább valószerűtlent választja: azt, hogy Magyarországra menjen, Szajlára gazdálkodni. Az óhazába utazás szimbolikus jelentőségét István fogalmazza meg magában: „Ugyanakkor arról is mélyen hallgatott, hogy ez a kilátás elborzasztja ugyan, de titkon örülne is, ha Steve az óhazában kötne ki, mert így elmenne oda közülük egy, mintegy vissza, helyettük, és értelmet adna az ő hajdani eljövetelüknek.” (108) Ami István számára egyfajta szimbolikus értelemadás, az Steve számára a sikertelen magánélet és munka helyébe egy új élet lehetősége, az olvasónak pedig egyfajta rezignáció, hiszen pontosan ismerheti a földművelő parasztság 19–20. századi történetét, ráadásul az Ondrok gödre és a Kaliforniai fürj a generációs ismétlődés terhének intelmével súlyosbítja tudását. Az elbeszélő és a fiatal István panorámaképei, később álmai és visszaemlékezései a szajlai határról, dűlőkről, a természet kegyetlensége és részvétlensége, a birtokosok és megmunkálók érzelmi–érzéki kötődése földjeikhez, az emberi–állati–növényi élet egymásra utaltsága egyértelműen az idillt erősítik Steve döntésének olvasói mérlegelésében, amelyet azonban nyilvánvalóan aláás Steve naivitása és a korabeli magyarországi állapotok keserű elmaradottsága. „A legkisebb fiú” mesei mintázatának kibontakozásában az olvasó azt is végiggondolhatja, István és Anna miként éltek volna, ha hazatérnek Amerikából, mi lett volna az általuk megteremtendő idill, illetve Steve számára mi lehet értelmes cél: felnőni, önállóvá válni, gyarapodni, mások elvetélt álmait megvalósítani?

Az Ondrok gödrében a néma dűlőneveket csak az olvasó tudja szóra bírni, csak ő ismeri a fájdalmakat, a tragédiákat, a szerelmeket, és a kilátástalanságot is. Steve története ettől a nyomorúságtól független, nyelvi–kulturális idegensége eleinte praktikus jelentéseket rendel ezekhez a helyekhez — még udvarlása és házasságkötése is a föld megművelésének gyakorlatiasságához kapcsolódik jó ideig. Az, hogy Georgie bőrszínének cigányokéra emlékeztető árnyalatát rosszallással szemlélik, vagy éppen gyanakodnak a falubeliek Steve sikerei láttán, szinte magától értetődő, a lassan kialakuló kötődés és a táj egyre tökéletesebb belakása azonban a politikai események lecsapódásával ugyanazzal a fokozatossággal épül le, ahogyan felépült. Steve praktikus, érzelmeinek szinte csak fiai irányába engedő habitusa, józan döntéseinek sora nem nagyapja, János kötelességtudatát, de még csak nem is édesapja, István érzelmességét idézik, önállósága, magánya szinte ismeretlen a trilógia világában, bár az elbeszélő nem enged közel Steve esetleges gyötrődéseihez.

A befejezésben ez különösen érvényes: a menekülés viszontagságai, az egyszer már újrakezdett élet újrakezdése nem a szöveg kidolgozottsága és közvetlen affekciója által hat, hiszen az elbeszélés itt különösen képszerűvé, már-már dokumentáló felsorolássá válik. Ezek az összefoglaló, lezáró és egy új történet lehetőségét megnyitó események attól válnak különösen hatásossá, hogy jelenünkhöz a legközelebb, a kommunikatív emlékezet hatókörébe jutnak. Ebben a helyzetben a legtöbb olvasónak már lehet közvetlen vagy személyesen közvetített élménye az ötvenes évekről, illetve egyáltalán a közelmúlt eseményeinek értékéről, értékeléséről, átértékeléséről és újraértékeléséről, vagyis arról, amit emlékezetgyakorlatnak nevezhetünk, s amelyet rendre kisajátítani és monologikussá formálni a mindenkori politikai többség. Ráadásul meglehetősen nyomasztó — mert nem feltételezem, hogy Oravecz direkt módon megfejthető allegóriát írt volna az ezredforduló utáni időszakról —, hogy a trilógia egy évtizedes megjelenési folyamatában hogyan változtak meg az olyan szavak jelentései, mint kivándorlás, bevándorlás, gazdasági válság, munkaerőhiány, munkanélküliség, honvágy, magyarság, nemzeti identitás és így tovább.

Érdemes végiggondolni, hogy az utóbbi években miként jelenik meg a közelmúlt és a huszadik századi magyar történelem eseményeinek a megértési vágya az egyéni tapasztalaton keresztül a kortárs magyar próza témái között: Tompa Andrea, Csabai László és Kováts Judit is kiemelkedő és izgalmasan sokféle kísérletet tettek arra, hogy regényeikkel szóra bírják a kollektív traumákat, alternatív elbeszéléseket rendeljenek a hivatalos, aranykor- és nemzethalál-központú, hamis nosztalgiára építő diskurzusok mellé. Oravecz regényei ebben a szövegkörnyezetben nemcsak hogy kimozdíthatók a magánmitológia zártságából, hanem egyben határozottabbá teszik a kortárs próza történelmi önreflexióját, a 19. és a 20. századhoz való viszonyát.

[1] Bán Zoltán András: Magánmitológia, Revizor, 2008. 12. 31.; elérhető ITT
[2] Jászberényi Sándor: Parasztromantika, Könyvesblog, 2007. 09. 19.; elérhető ITT
[3] Herczeg Ákos: Nyomot hagyni a világban, A Vörös Postakocsi, 2014. 01. 17.; elérhető ITT

Szólj hozzá!