Széljegyzet egy műfordító táborhoz

A JAK táborról szóló naplómhoz hasonlóan most is csak impressziókat, pillanatokat tudok kiragadni.

Vasárnap ért véget a nyolcadik műfordító tábor, amelyben valamilyen formában részt veszek – voltam moderátor, naplóíró, az utóbbi négy évben szervező. Nehéz szavakba önteni, milyen is az a rendkívül gazdag nyolc nap, amit ilyenkor fordítók, szerzők, irodalmárok együtt töltenek – mindig valamilyen csodálatos, már-már paradicsomi, a várostól távol eső helyen – Nagykovácsi, Kisoroszi, Dunabogdány – többé-kevésbé zárt közösségben. Mindig csak a varázslatos jelző jut eszembe, hisz tényleg olyan, mintha valami varázslat történne velünk.

A résztvevőkből is adódik ez, hisz ők nem magyar ajkú, ám a magyar nyelvet szerető fordítók, akik magyar irodalmat fordítanak a saját nyelvükre, akik érzékenyek a nyelv apró mozzanataira – csak szerelemből lehet ezt csinálni, s ez érződik mindenen. Csillogó szemmel beszélgetünk, érdeklődő tekintettel hallgatunk, figyelünk a másikra. És igen, a végére nagyon elfáradunk, mégis elszomorodunk, mikor távozni kell, nehéz visszazökkenni a mindennapokba. Nekem szerencsém volt, mert a 16 fordítóból 9-cel közös szemináriumunk van keddenként, ami ma segített a poszttábori depresszión, ahogy ez a széljegyzet is gyógyító.

A JAK táborról szóló naplómhoz hasonlóan most is csak impressziókat, pillanatokat tudok kiragadni (de talán nem is baj, hiszen Dúll Kata részletesen tudósított a Prae.hu-ra írt tábori naplójában). Visszagondolva apró részletek, jelenetek villannak fel: ahogy meglátjuk a gyönyörű tájat, majd kiülünk a szőlőtőkék mellé néhány fröccsel még csak a szervezők a 0. napon; ahogy lassan érkeznek másnap a táborlakók, az első szemináriumvezető, Rácz Péter, majd az első vendégek, a visszatérő Márton László és beszélgetőtársa Tóth-Czifra Júlia, akik az első beszélgetéssel méltó módon nyitják meg az idei tábort; ahogy másnap Tolnai Ottó „áriáit” hallgatva arra gondolok, hogy lehet ilyen hosszan, mégis ennyi fontos dologról beszélni; ahogy másnap reggel Orcsik Roland a szemben levő ház magaslati erkélyére pizsamában kilép, s azt mondja, „a hétszázát”; hogy a „gyereknap” mindig felüdülés, sokat nevetünk Péczely Dórával, Szekeres Nikivel, Mészáros Marcival – aki lázasan is eljön – és Mészöly Ágival, akikkel aztán olyan dolgokról is beszélgetünk, amikről nem is lehet; hogy a „felező este” mindig a leghosszabb, s hogy milyen jó, hogy a másnapé a színház, annyira élet, valahogy mindenkit elér Dézsi Fruzsi előadása és Kelemen Kristóffal folytatott beszélgetése.

Pénteken ebéd előtt kiülnék a napra ezt a szöveget megírni, de megkönnyebbülésemre Károlyi Csaba érkezik, napfürdőzve beszélgetünk, majd ebéd után sikerül mindenkit felfrissítenie az idei könyvtermésről szólva, hol kritikusan, hol lelkesen, de mindig személyesen. Szvoren Edina és Benedek Anna halk szavúan, egymásra hangolódva gondolkodnak együtt írásról, prózáról, az utolsó estén pedig három fiatal költő érkezik, Simon Bettina, Terék Anna és Zilahi Anna, akiknek Pataky Adri tesz fel néha provokatív, de mindig nagyon izgalmas és releváns kérdéseket – új életet képesek hozni a táborba még a hetedik napon is. A zárónapon még egy izgalmas, szavakkal bűvészkedő szeminárium és erdőbe vesző kirándulás Imreh Andrással, lecsófőzés, még egy tábortűz, búcsú. Jövőre, reméljük, itt folytatjuk, addig pedig ebből táplálkozunk.