friss műút

-ról, -ről

Márton Miklós

Márton Miklós

(1973, Budapest) filozófus, jogász, egyetemi docens (ELTE). Doktori fokozatát 2010-ben szerezte az ELTE-n. Kutatóként az elmefilozófia, az észleléselmélet, a nyelvfilozófia és a logikafilozófia egyes kérdéseivel foglalkozik.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kiskáté

Márton Miklós: Egy fizikalista hitvallása
Andrew Melnyk: A physicalist manifesto. Thoroughly modern materialism. Cambridge University Press, 2003
2018. október 12.

Mi a fizikalizmus?

Fizikalizmuson azt az egyszerű tézist szokás érteni, amely szerint a világon minden fizikai. Minden egyes létező – legyen az valamilyen „dolog”, tulajdonság, állapot, tény vagy esemény – fizikai létező. Bármennyire egyszerűnek tűnik is azonban első ránézésre a tézis, a kortárs filozófiában a fizikalizmus az egyik legtöbbet vitatott téma – nemcsak az igazsága, de az értelmezése körül is hatalmasak a nézeteltérések. Mert mit is értünk (a) „minden” létezőn, (b) azon, hogy valami „fizikai”, és végül (c) milyen értelemben állítja a tézis, hogy minden dolog fizikai? (A nagy indoeurópai nyelvekben a tézis megfogalmazásában egy kopulatív használatú létige szerepel állítmányi funkcióban – például: „all things in the world are physical” –, és így a kérdés voltaképpen arra irányul, hogyan értsük a kopulát.) Andrew Melnyk könyvében igyekszik mindhárom kérdésre választ adni, és emellett – elkötelezett fizikalistaként – természetesen a tézis igazságáról is meggyőzni az olvasót.

Ami az első kérdést illeti, a szerző csupán egyetlen megszorítással él: a fizikalizmus tézisét kizárólag kontingens (esetlegesen létező) vagy okságilag hatékony létezőpéldányokra kell értelmeznünk. Ezt a „vagy”-ot megengedő módon kell értenünk: ha például Isten létezik (és tényleg nem fizikai létező), akkor ez érintené – jelesül: cáfolná – a fizikalista tézist, hiszen bár Isten a legtöbb teista szerint szükségszerű létező, vagyis létezése nem esetleges, de mindenképpen okságilag hatékony; hogy mást ne mondjunk, Ő teremtette meg az egész fizikai világot. Vagy fordítva: egyes filozófusok szerint a megélt, tudatos mentális állapotaink okságilag nem hatékonyak (szakszóval: epifenomenálisak), azonban senki sem állítaná, hogy ne volnának esetleges létezők; nagyon úgy tűnik, semmi szükségszerű nincs abban, hogy éppen most fáj a fejem – így tehát még az epifenomenális mentális jelenségek (ha léteznek) is a tézis hatókörébe esnek. A meghatározás egyedül az absztrakt, téridőn kívüli entitásokat zárja ki (egyes matematikafilozófusok szerint ilyenek például a matematika alapvető fogalmai által jelölt dolgok: a számok, a függvények, az arányok stb.). Mivel ezek se nem kontingens létezők – létezésük független attól, történetesen hogyan alakulnak a dolgok téridőbeli világunkban –, se nem okoznak semmilyen változást a kontingens létezők világában, ezért az absztrakt létezőkkel (még ha léteznek is) Melnyk fizikalizmusa – sok más szerzőétől eltérően – nem foglalkozik. A fizikalizmus szerinte tehát annak a tézisnek felel meg, hogy a világon minden kontingens létező vagy okságilag hatékony létező fizikai természetű.

A legtöbb fizikalista osztja azt az elképzelést, hogy maga a fizikalizmus szintén kontingens tézis: a kontingens létezők természetéről szóló általános állítás. Vagyis a fizikalisták szerint a helyzet az, hogy a világunkban minden valóságosan, téridőben létező dolog (entitás) történetesen fizikai természetű entitás. Azonban ez – Melnyk számára különösen – nem valamiféle fogalmi elemzés útján belátható, a tapasztalatainktól független igazság, hanem egy esetleges, empirikus tény. Semmilyen fogalmi elemzés nem zárja ki, hogy létezzenek nem fizikai természetű dolgok: a szellemek, az aura és a telepátia léte nem logikai ellentmondás. Ezek létezése tehát nagyon is lehetséges, ám a fizikalisták szerint úgy alakultak a dolgok, hogy a mi világunkban ilyesfajta létezők nem léteznek.

Mi a „fizikai”?

Melnyk könyvének egyik sajátossága és erénye, hogy – a kevés kivételek egyikeként – komolyan foglalkozik azzal a kérdéssel is, mit is értsünk azon, hogy egy jelenség „fizikai”. A definíciónak három kritériumnak kell megfelelnie, hogy értelmesen tudjuk használni a fizikalista tézis megvitatása során: (i) ne tegye a fizikalizmust nyilvánvalóan hamissá; (ii) ne tegye a fizikalizmust analitikusan igazzá vagy más módon triviálissá; (iii) számunkra itt és most meghatározható tartalma legyen, azaz a kortárs viták során a definíció segítségével elvben el tudjuk dönteni bármely létezőről, hogy fizikainak számít-e vagy sem. Ilyen definícióval azonban nem olyan könnyű feladat előállni. A fizikalizmus nyilvánvalóan a hagyományos filozófiai materializmus szellemi örököse, amelynek lényegi állítása szerint a világban minden dolog anyag, mindennek anyagi természete van. Ezért is alkották meg a klasszikus 17–18. századi filozófusok az anyagi dolgok olyan definícióját, amely a térbeliségre vagy az áthatolhatatlanságra hivatkozott. Csakhogy a 20. századi fizika fejleményei ezeket a kritériumokat és magát az anyagszerűség koncepcióját idejétmúlttá tették. Gondoljunk bele: a húrok és az energiamezők, a sötét anyag, a féreglyukak és a multiverzumok világában mennyire inadekvát (ha nem egyenesen nevetséges) volna a fizikai létezőket a teret kitöltő, áthatolhatatlan anyagi összetevőkkel definiálni! Mit tehet ebben a helyzetben a filozófus? Természetesen a legkézenfekvőbb megoldást választja, és rábízza a dolgot a fizikusokra: legyen fizikai az a létező, amely olyan jellemzőkkel bír, amelyek a fizikusok elméleteiben szerepelnek.

Azonban ezen a ponton újabb nehézségbe botlunk, melyet első megfogalmazója, Carl Gustav Hempel nyomán Hempel-dilemmának hívunk. Ha a fizikai mivolt meghatározása során a fizikai elméletekre hivatkozunk, akkor alapvetően két lehetőségünk van: (a) vagy a mai, kortárs fizikai elméletekre utalunk, vagy (b) valamiféle jövőbeli ideális, befejezett fizikára. Ám egyik választás sem lesz kielégítő. A mai fizika ugyanis minden valószínűség szerint nem a végső igazságot tartalmazza, és bizonyosan nem teljes. Ha tehát erre hivatkozunk a fizikai mivolt meghatározásakor, akkor a fizikalizmus ab ovo hamis tézis lesz, vagyis ellentmondunk az (i) követelménynek. A szakirodalomban ezért legtöbbször a jövőbeli teljes, befejezett fizikára szokás hivatkozni. Ám ebben az esetben a fizikalizmus tézise homályossá válik, hiszen nem tudhatjuk, milyen lesz a végső fizika, és így nem tudunk megfelelni a (iii) követelménynek: jelenleg nem tudjuk megmondani, milyen tapasztalatok, felfedezések szólnak a fizikalizmus mellett vagy ellen. Másrészt ez a megoldás – bizonyos értelemben – triviálisan igazzá, így üressé teszi a fizikalizmus tézisét, hiszen ha a végső, befejezett fizika nem más, mint az a diszciplína, amely szó szerint minden valóságos jelenséget megmagyaráz – és hát mi más is lenne? –, akkor ebből logikai szükségszerűséggel adódik, hogy a világ minden kontingens jelensége fizikai természetű – így azonban a (ii) követelménynek mondunk ellent. Alaposan benne vagyunk a slamasztikában, nem igaz?

Bármilyen furcsának tűnik is elsőre, Melnyk az (a) megoldást választja, és lenyeli a békát: a fizikalizmus tézise – mivel a kortárs fizikai elméletekre hivatkozik – valószínűleg a szó szoros értelmében hamis. Igen ám, de a szerző álláspontja szerint ahhoz, hogy valaki indokoltan elköteleződjék a fizikalizmus mellett, nem kell igaznak, vagy akár 50%-nál valószínűbbnek tartania a fizikalista tézist. A racionális elköteleződéshez mindössze arra van szükség, hogy a fizikalizmus igazoltan az aktuálisan rendelkezésre álló legjobb elmélet legyen. Mire alapozza Melnyk ezt a meggyőződését? Arra, hogy szerinte az empirikus tudományokban általában ez a racionális elméletválasztás kritériuma. Az empirikus tudósnak nem kell igaznak vagy valószínűnek tartania az általa támogatott elméletet – elég, ha a rendelkezésre álló adatok alapján valószínűbbnek tűnik a rivális elméleteknél. A tudósoknak tehát nem kell erős értelemben hinniük az általuk választott elméletekben, szemben a vallási meggyőződésekkel vagy akár a filozófiai álláspontokkal. Mármost – és ez könyvének talán legmarkánsabb jellegzetessége – Melnyk szerint a fizikalizmus pontosan ugyanolyan empirikus tudományos hipotézis, mint bármelyik más tudományos tézis, csak jóval tágabb hatókörű: világunk összes kontingens vagy okságilag hatékony létezőjére vonatkozik.

A szerző definíciója szerint a „fizikai létező” egy olyan tárgy-, tulajdonság- vagy eseménytípus példánya, amely típusra (i) a kortárs fizika valamelyik kifejezésével tudunk utalni, vagy amelyet (ii) megkonstruálhatunk a kortárs fizikai elméletek kifejezéseit használva az ilyen elméletekben bevett konstrukciós módokon.

Milyen értelemben fizikai természetű minden létező?

Az utóbbi hatvan év vitái a fizikalizmusról leginkább azon kérdés körül forogtak, hogy milyen értelemben gondolják a fizikalisták a legkülönfélébb fajtába tartozó dolgokat – függönyöket, dugóhúzókat, géneket és vágyakat – fizikainak. A fizikatankönyvekben ugyanis nem találkozunk függönyökkel, dugóhúzókkal, génekkel vagy vágyakkal. De még a friss szakcikkekben sem.

Nos, a legkézenfekvőbb válasz a kérdésre az, hogy ugyan a fenti kifejezések nem szerepelnek a fizikai elméletek terminológiájában, azok a dolgok, amelyekre ezekkel a kifejezésekkel utalunk, azonosak olyan dolgokkal, amelyekre a fizikai elméletek terminológiai készletének megfelelő elemeivel utalunk. A kifejezések és a fogalmak tehát különböznek, a dolog mégis ugyanaz (olyan ez, mint Carlo Pedersoli és Bud Spencer esete: két név, két „fogalom” az élet két különböző területén, mégis ugyanaz a személy). A dugóhúzó nem más, mint részecskefizikai elemek valamiféle kombinációja; a vágy nem más, mint a neurális hálózat valamilyen aktivációja (mely utóbbi végső soron szintén valamilyen részecskefizikai elemekkel kapcsolatos esemény). És így tovább.

Sajnos azonban az élet nem ilyen egyszerű a fizikalisták számára. A legtöbb, fizikai elméletekben nem szereplő – természeti vagy mesterséges – fajta ugyanis sokkal inkább a funkciója, mint az alkotóelemei segítségével határozható meg. Mert végül is mi egy dugóhúzó? Olyan eszköz, amely alkalmas arra, hogy a segítségével boros- és pezsgőspalackokból kihúzzuk a parafadugót. Ilyen eszköz azonban számtalan alakban, nagyságban és anyagból készül, amelyekben fizikailag nem sok közös van, azon túl, hogy alkalmasak a fenti funkció ellátására. A filozófusok ezt úgy szeretik mondani, hogy a dugóhúzó többszörösen megvalósítható dolog. Valószínűleg ugyanez igaz a függönyökre, a génekre, sőt még a vágyakra vagy a gondolatokra is. Következésképp a fizikalista filozófusok nem azonosíthatják a dugóhúzót egyszerűen ilyen és ilyen elemirészecske-kombinációként, vagy a vágyakat ilyen és ilyen neurális aktivitásként.

A ’60-as évek vége óta így az a feladat adódik a fizikalista elkötelezettségű filozófusok számára, hogy olyan értelmezést adjanak a – fizikatudományi kézikönyvekben szereplő, szűk értelemben vett – fizikai fajták és a más tudományokban és a mindennapi életben azonosított fajták közti viszonynak, amely elég laza ahhoz, hogy elismerje a többszörös megvalósíthatóság lehetőségét, ugyanakkor elég szoros ahhoz, hogy továbbra is fizikalizmusnak nevezhessük a kérdéses álláspontot. Nem szabad ugyanis az utóbbi fajtáknak túl függetleneknek lenniük az előbbiektől – ha ugyanis azok, akkor milyen értelemben állíthatjuk róluk mégis, hogy fizikaiak?

És ezen a ponton újabb nehézségbe botlunk. Mindennapi gondolkodásunk, de a legtöbb tudományos elmélet szerint is ezek a fizikán kívüli (a továbbiakban: speciális) tudományos és hétköznapi fajták okságilag hatékonyak. Nagyon furcsa lenne, ha tagadnám, hogy a génjeim okságilag felelősek az öröklött szembetegségemért, vagy ha azt állítanám: nem a hideg Dunába ugrás vágya hajtott, amikor úszónadrágban és strandpapucsban elindultam a Duna-partra, hogy a 35 fokos kánikulában megmártózzak a folyóban. Azt is ésszerű föltennünk továbbá, hogy a fizikai események bekövetkezéséhez fizikai okok vezetnek. Igen ám, de ha a speciális tudományos és a hétköznapi fajták többé-kevésbé függetlenek a fizikai fajtáktól, akkor az előbbieknek nem marad oksági „feladatuk”. Feltevésünkkel ellentétben okságilag impotensek, epifenomenálisak lesznek. A fizikalistáknak tehát az epifenomenalizmus csapdáját is el kell kerülniük, amikor meghatározzák a kérdéses viszony természetét.

E hosszúra nyúlt előkészítés után lássuk Melnyk megoldását a problémára! Ez nem más, mint a realizáció fizikalizmus (RF). Ennek lényege szerint a speciális tudományok és a hétköznapi elméletek által posztulált fajták annyiban számítanak fizikai természetű jelenségeknek, amennyiben minden egyes példányukat valamilyen fizikai típus egy-egy példánya realizálja (valósítja meg). Realizáción pedig a következőt kell értenünk: a magasabb szintű (speciális tudományos vagy hétköznapi) fajta egy funkcionális típus, amelyhez éppen ezért egy vagy több, magát a funkciót meghatározó leírást társítunk. Például a fentit: a dugóhúzó olyan eszköz, amelynek segítségével boros- és pezsgősüvegekből képesek vagyunk a parafadugót kihúzni. Mármost a magasabb szintű fajta fizikailag realizált, ha minden egyes példányához létezik egy olyan fizikai típus valamely példánya, amely kielégíti ezt a leírást. (A realizáló fizikai tények közé időnként külső, környezeti tények és a fizikai törvények is tartozhatnak.) Tehát ha valamely fizikai entitások minden egyes dugóhúzó esetében kielégítik a fenti, a dugóhúzó funkcióját meghatározó leírást, akkor azt mondhatjuk, hogy a dugóhúzó fizikailag realizált fajta, és így a RF értelmében: fizikai jelenség. Ezek után a RF tézise a következőképpen fogalmazható meg: világunk minden egyes egyedi létezőjére igaz, hogy vagy egy fizikai típus példánya, vagy egy funkcionális típusé, amelyet egy fizikai típus egy példánya realizál.

Vizsgáljuk meg, hogyan képes a szerző szándékai szerint a RF megbirkózni a fizikalizmus előtt álló szokásos nehézségekkel!

1. A fizikai realizáló létezése metafizikailag szükségszerűvé teszi a realizált példány létezését, hiszen maga a realizáló fizikai tényegyüttes látja el a magasabb szintű típus funkcióját – azon magasabb szintű típusét, amelyhez a realizált példány tartozik. Pontosan ez a fizikalizmus lényege: a világ fizikai természete szükségszerűen és automatikusan meghatározza a nem-fizikai természetét is. A realizációviszony tehát elég szoros ahhoz, hogy ne kelljen a (szűk értelemben) nem fizikai létezőket a fizikaiaktól függetleneknek tekintenünk.

2. A definíció alapján a RF nem köteleződik el a fizikai és a nem-fizikai fajták azonossága mellett, sőt, egyes esetekben még a példányok azonossága mellett sem. Hiszen a különböző partikuláris dugóhúzókat akár különböző típusba tartozó fizikai példányok is realizálhatják, és ha a realizálók magukban foglalják a környezeti tényeket, illetve a fizikai törvényeket is, akkor még egy konkrét realizáló példányról sem beszélhetünk. A RF tehát bőségesen megfelel a többszörös megvalósíthatóság követelményének.

3. Ami pedig az epifenomenalizmus problémáját illeti, Melnyk hatásosan bizonyítja, hogy a RF-ból nem következik az epifenomenalizmus. Az epifenomenalizmusprobléma mögötti intuíciónk abból a félelemből táplálkozik, hogy a (nem típusazonosságot valló) fizikalizmus igazsága esetén ki fog derülni: a nem-fizikai típusok oksági hatékonysága illúzió. Hiszen az ilyen típusok között megfigyelt szabályszerűségért valójában egy közös fizikai ok a felelős. Mint amikor megfigyeljük, hogy a kiütések lázzal járnak, és rájövünk: valójában nem a kiütések okozzák a lázat, hanem a kiütéseket is okozó vírusfertőzés. Ha nem lennének kiütések (mert egy kicsit más lefolyású volna a betegség), a láz akkor is megjelenne. A RF tézise alapján azonban a fizikai és nem-fizikai fajtákat összekötő viszony nem valamiféle alapvető oksági vagy nomologikus (törvényszerű) viszony, hanem logikai következménye annak, hogy a speciális tudományos vagy hétköznapi típus szükségszerűen azonos egy olyan funkcionális típussal, melynek konstitutív feltételeit a realizáló fizikai entitás kielégíti. A RF esetében tehát nem lehetséges, hogy minden azonos maradjon fizikailag, de a realizált speciális tudományos vagy hétköznapi fajta adott példánya ne létezzen. Így az sem lehetséges, hogy az utóbbi nélkül is bekövetkezzen a hatás, vagyis a nem-fizikai példány okságilag fölösleges legyen. Ismét arra jutunk tehát: a realizációviszony kellően laza ahhoz, hogy a többszörös megvalósíthatóságot megengedje, de mégis elég szoros az epifenomenalizmus fenyegetésének kivédéséhez.

Vajon a RF mennyiben tekinthető reduktív elméletnek? A reduktív elméleteknek meglehetősen rossz híre van manapság: mind filozófus, mind nem filozófus körökben előszeretettel szokás a redukcionizmusra mumusként tekinteni. Ennek persze részben az az oka, hogy a szakirodalomban számtalan különböző álláspontot neveznek redukcionizmusnak, így az egyik nyilvánvaló tarthatatlansága mintegy átsugárzik más, sokkal hihetőbb elméletekre is. Nos, Melnyk intenciója szerint a RF „szellemében” redukcionista: a magasabb szintű jelenségek alacsonyabb szintűekkel magyarázhatók. Ezt az elképzelést a redukcionizmus „központi (core) értelmének” hívja, és úgy véli, az empirikus tudósok ezt tartják szem előtt, amikor saját bevallásuk szerint – Melnyk bőségesen idézi a szakirodalmat – kifejezetten pozitívan állnak a redukcióhoz. Ebben ez értelemben tehát a RF redukcionizmusa azt mondja ki, hogy minden speciális tudománybeli és hétköznapi törvényjellegű és nem törvényjellegű tény magyarázható kizárólag fizikai tényekre és szükségszerű igazságokra (áthidaló elvekre) hivatkozva. Hiszen bizonyos fizikai tények és törvények fennállásából (melyek kielégítik a funkcionális típussal társított feltételt) a RF szerint logikailag következik a partikuláris speciális tudományos vagy hétköznapi tények és törvényszerűségek fennállása. Fontos észrevenni: ez a tétel csak a fizikai magyarázat lehetőségét állítja, nem pedig a kizárólagosságát. A központi értelemben vett redukcionizmus tehát nem zárja ki a nem-reduktív, speciális tudományos vagy hétköznapi magyarázatok létjogosultságát sem: sok esetben ezeknek lényegesen nagyobb hasznát vesszük, mint a fizikai magyarázatoknak. Éppen ezért a reduktív relácionizmus igazságából nem következik a speciális tudományok vagy a hétköznapi elméletek fölöslegessége: magyarázataikkal éppúgy hozzájárulhatnak a valóság tudományos megértéséhez, mint a fizikai magyarázatok.

Miért higgyük el?

Mindezidáig csak azzal a kérdéssel foglalkoztunk, hogyan is értsük a fizikalizmust. Vagy Melnyk elméletére koncentrálva: mi is a RF tézis tartalma? Most azonban tegyük föl a kérdést: miért is higgyük el mindezt?

Nos, a könyv egyik legizgalmasabb tézise szerint – amint erre már imitt-amott utaltam – a RF átfogó empirikus hipotézis, így igazolása is úgy kell történjen, ahogy az empirikus hipotéziseké általában. Vagyis nem fogalmi elemzés útján, hanem empirikus megfigyelések eredményeire építve. Ezért aztán – bármilyen furcsa is – a könyv úgy veszi védelmébe a fizikalizmust, hogy egyáltalán nem tárgyalja a már-már klasszikussá vált antifizikalista érveket (például a tudás-, a zombi- vagy a felcserélt kvália érvet). Ezek ugyanis alapvetően a priori fogalmi elemzésre alapuló érvek, és Melnyk meggyőződése szerint sem a speciális tudományok vagy a hétköznapi elméletek fogalmainak, sem a fizikai fogalmaknak a konceptuális-nyelvi elemzése által nem cáfolhatjuk vagy igazolhatjuk a fizikalizmust. Az antifizikalista érvek legtöbbször a fizikai és a mentális (fenomenális) jelenségek külön-külön elgondolhatóságára támaszkodnak, mondván: ha két jelenség külön-külön elgondolható, akkor ténylegesen különböznek is. Melnyk szerint azonban a puszta elgondolhatóság nem elegendő a fizikalizmus cáfolatához. Azért vagyunk képesek a kétféle jelenséget egymástól függetlenként elgondolni, mert a két tényt leíró fogalmaink között nincs fogalmi kapcsolat. Azonban ez még önmagában semmit sem mond magukról a tényekről. Ez utóbbihoz nem csupán a fogalmak tartalmát, hanem azok referenciáját kéne a priori úton, a fogalmak megragadása révén ismernünk. Ilyen tudással azonban Melnyk szerint nem rendelkezünk, a puszta fogalmi elemzésből pedig nem vonhatunk le metafizikai konklúziót. Az apriorista antifizikalisták szerinte úgy járnak el, mint az az ember, aki elgondolja, hogy megsózza az ételét, de nem NaCl-za meg, és ebből arra következtet, hogy az asztali só ≠ NaCl.

Ezen a ponton azonban komoly hiányérzetünk támadhat a könyv gondolatmenetével kapcsolatban, hiszen az antifizikalista filozófusok cizellált – bár természetesen vitatható – válaszokkal rendelkeznek erre az érvre. David Chalmers a ’90-es években több cikkében és híres könyvében, a The conscious mind-ban is foglalkozott az elgondolhatóság mibenlétével, az elgondolhatóság és a metafizikai lehetőség kapcsolatával, sőt, nézetei alátámasztására még egy nagyhatású szemantikai elméletet – az ún. kétdimenziós szemantikát – is kidolgozott. Sajnos azonban Melnyk könyvében mindezekről egy rövid utaláson kívül egyetlen szó sem esik.

A RF tehát empirikusan tesztelhető átfogó hipotézis, így – mint minden empirikusan többé-kevésbé alátámasztott állítás – a posteriori cáfolható. Direkt módon cáfoló ellenpéldáknak természetesen az olyan kauzális vagy kontingens létezőpéldányokat tekinthetjük, amelyek semmilyen fizikai vagy fizikailag realizált funkcionális típusba nem tartoznak. Minden másfajta ellenpélda csupán indirekt cáfoló példa lehet. Melnyk igyekszik megmutatni: egyelőre nem tudunk sem direkt, sem indirekt ellenpélda létéről – a szokásos esélyes jelöltek valójában nem cáfoló ellenpéldák.

Milyen bizonyítékaink vannak a RF mellett? Ahogy a szerző többször hangsúlyozza, a számba vett bizonyítékok egyáltalán nem újszerűek, sőt egytől-egyig olyan jelenségek, amelyek a szaktudósok számára evidenciák. Mégis ez a könyv valószínűleg az első, amely ténylegesen számba veszi ezeket a közvetett bizonyítékokat, és megmutatja, hogyan támasztják alá ezek a fölfedezések a fizikalizmust. Ez utóbbi rendkívül fontos szempont, ugyanis világosan kell látni: az empirikus fölfedezések önmagukban nem képesek alátámasztani egy ennyire átfogó empirikus hipotézist, mint a RF. A bizonyítékokból módszertanilag megalapozott következtetéseket kell tudnunk levonni. Az empirikus eredmények legtöbbször szigorúan szólva csupán azt mutatják meg, hogy a speciális tudományok és a hétköznapi elméletek által posztulált kérdéses fajta állandó együttjárást mutat egy fizikailag realizált funkcionális típussal. Önmagában azonban ez a tény nem zárja ki, hogy a szóban forgó fajtának legyen valamilyen nem-fizikai komponense is; vagy hogy a fajta tulajdonságai „kiemelkedjenek” (emergálódjanak) a fizikai tényezőkből további alapvető törvényszerűségeknek megfelelően, így azok nem-fizikai, emergens jelenségek legyenek. Ezért aztán a fizikalistának a legjobb magyarázatra következtetés elvéhez kell folyamodnia, hogy megmutassa: az együttjárás legjobb magyarázata szerint egy speciális tudományos vagy hétköznapi típus (minden példánya) azonos egy fizikai vagy fizikailag realizált típussal (annak minden példányával). Elsősorban a gazdaságossági szempont játszik itt főszerepet: a rivális magyarázatok több entitást (nem-fizikai, emergens tulajdonságokat) és több törvényszerűséget (az emergencia törvényeit) feltételeznek a RF-nél. Innen azután induktív általánosítás következik: mivel egy bizonyos speciális tudományos vagy hétköznapi fajta több esetére is igaz a szóban forgó azonosságállítás, ezért aztán az összesre igaznak tekinthető. Sok esetben a realizáció tranzitivitására is hivatkozhatunk: ha F-példány G-szerűen realizálódik, G-példány pedig H-szerűen, akkor F-példány H-szerűen is realizálódik. Például: ha minden sejtbiológiai jelenség biokémiailag realizálódik, és minden biokémiai jelenség fizikailag realizálódik, akkor minden sejtbiológiai jelenség fizikailag is realizálódik.

Az iménti érvelési séma a kémiai és a biológiai tulajdonságok fizikai realizálhatósága kapcsán első látásra talán kevésbé meggyőző – ezért Melnyk erre a problémára külön kitér, két aljfejezetet szentelve neki. A szerző megmutatja: a kémiai atomok mint a különféle kémiai reakciók magyarázatában szerepet játszó funkcionális típusok, illetve a köztük lezajló reakciók e séma szerint azonosnak tekinthetők a fizikában tárgyalt kvantummechanikai rendszerekkel és kölcsönhatásokkal. A biológia esetében pedig a fizikalistára hárul a feladat, hogy a sejtbiológiát a biokémiára redukálja, hiszen így kimutatható: a sejtek maguk kémiailag realizált típusok. Ezen a ponton kap szerepet a realizáció tranzitivitása: ha a sejtek kémiailag realizálódnak, a kémiai jelenségek pedig fizikailag, akkor a sejtekre is igaz a RF. Melnyk szerint ugyanez az érvelési séma alkalmazható a többi tudomány által vizsgált jelenségre is, mint például az asztronómiai, a geológiai vagy a meteorológiai jelenségekre.

És mi a helyzet a hétköznapi (népi) pszichológia által posztulált mentális jelenségekkel? Nos, ezek fizikai realizálhatóságával kapcsolatban Melnyk is elismeri: jelenleg jóval gyengébb bizonyítékok állnak a rendelkezésünkre, mint az iménti esetekben. Ennek egyszerűen az az oka, hogy egyelőre kevés teljes és kielégítő neurofiziológiai magyarázatunk van, amelyek megalapozhatnák az iménti érvelési stratégiát. Mindazonáltal rendelkezünk evidenciákkal, és ezekre hivatkozva Melnyk bemutat négy érvet amellett, hogy a RF hatóköre a mentális jelenségekre is kiterjed.

1. A legtágabb értelemben vett indukció: ha már annyiféle – szinte szó szerint minden – jelenség kapcsán igaznak bizonyult a fizikalizmus, akkor joggal feltételezhetjük, hogy a mentális jelenségek esetében sem lesz másként.

2. A mentális okozásból vett érv. Ez talán a legjobban ismert fizikalista érv, amely arra támaszkodik, hogy egy fizikai esemény okai maguk is fizikaiak. Alapvető meggyőződésünk, hogy a viselkedési eseményeknek mint fizikai eseményeknek mentális állapotaink az okai – így hát a mentális állapotok is fizikaiak. Az érv Melnyk-féle változatát az teszi különlegessé, hogy a szerző ezt az érvet sem a priorinak és fogalmi jellegűnek, hanem empirikus-valószínűségi igazolásnak tekinti. Szerinte ugyanis csak induktíve, a fizika magyarázatok sikerére hivatkozva tudjuk alátámasztani, hogy minden fizikai esemény kiváltásához elegendőek a fizikai okok.

3. A legjobb magyarázatra következtetés elvét felhasználva a RF igazságára egyszerűen abból a tényből következtethetünk, hogy a rendelkezésre álló empirikus adatok alapján úgy tűnik: minden mentális folyamat vagy állapot együttjár valamilyen neurofiziológiai folyamattal. A fizikalista magyarázat szokás szerint annyiban jobb, mint dualista riválisai, hogy gazdaságosabb (kevesebb entitást és törvényszerűséget posztulál), illetve nagyobb magyarázóerővel bír. A dualisztikus magyarázatok egyszerűen csak nyers és alapvető törvénynek tartják az együttjárást, semmiféle pozitív magyarázattal nem szolgálnak arra, mi szükség az idegrendszerre.

4. A rendelkezésre álló empirikus adatok tanúbizonysága szerint bizonyos neurális folyamatok elégségesek egyes fenomenálisan tudatos állapotok kiváltásához. Megfelelő agykérgi stimulusok például megbízhatóan kiváltanak vizuális élményeket, sőt, az érzékelt fényjelenség fenomenális lokációja és alakja szisztematikusan változik a stimulus bizonyos tulajdonságainak változásaival. E megfigyelések a legjobb (leggazdaságosabb) magyarázatra következtetés elve alapján erősen konfirmálják azt a hipotézist, hogy a fenomenálisan tudatos állapotok fizikailag realizáltak.

Ezek a megfontolások természetesen nem döntik el végérvényesen a test-lélek problémát, hiszen bevallottan empirikus-valószínűségi érvekről van szó. Mindent összevetve azonban – a meglehetősen gyenge cáfoló evidenciákra tekintettel – inkább a fizikalizmus felé hajlítják a mérleg nyelvét. A makacs dualisták természetesen kitarthatnak az álláspontjuk mellett. Egyet azonban nem mondhatnak: nem állíthatják (mint az gyakran megesik), hogy a fizikalista irracionális, ideologikus indokokra támaszkodna. Nem tagadhatják, hogy a jelenleg rendelkezésre álló bizonyítékok inkább a RF mellett szólnak.

 

Szólj hozzá!