friss műút

-ról, -ről

Bánkövi Dorottya

Bánkövi Dorottya

1994-ben született Budapesten. Jelenleg az ELTE BTK Irodalom- és kultúratudomány Intézetének hallgatója. Nyolc éve énekel az Angelica leánykarban, hat éve fényképez. 2015 óta publikál különböző magyar irodalmi folyóiratokban és portálokon.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Vers

Bánkövi Dorottya: Versek

2018. szeptember 26.

Mária, Magdolna

Nem jut eszembe még egy nap,
amikor ilyen egyszerű lett volna minden.
Esett az eső, a hűtő elromlott,

nem volt a konyhában villany,
és a lakás, ahová vendégként érkeztem,
azonnal közös volt, ahogy átléptem a küszöbön.

Először Magda beszélt, én hallgattam.
Kissé fásultan, meggörnyedve
kamaszkori verseit olvasta fel románul,
(például arról, hogy megfoganni milyen),
és én értettem minden szót, anélkül,
hogy fordított volna —
ő olvasta, én újra megírtam.

Aztán már két torokból és egy papírról
visszhangzott egyszerre
egy kamaszlány öntudatlan mindentudása,
(hogy például elvetélni milyen),
egyaránt megjárt lápokon cuppogtunk,
mindketten átélt üldözés homokján,
és a föld elringatta bennünk közös halottjait.

Sírtunk és nevettünk. Az óra körbejárt,
elfelejtettünk enni és aludni.
Két nő voltunk együtt, Mária Magdolna,
akiktől elvették, akiket hozzájuk rendeltek,
(ezért őrizhették meg magukat).

Negyvennyolc óra alatt két banán fogyott,
és az sem zavart, hogy a rosékat melegen ittuk.
(Sírtunk és nevettünk), és ismét eltelt két nap,
reggel a napsütés verte falhoz maradék büszkeségünk,
délután eső érkezett, estére tisztára mosott.

Beszéltünk és beszéltünk, a szó ömlött az ölünkre,
minden konkrétumot elfelejtettünk,
nem voltunk képesek másra, csak szeretni —
teremteni, ami éppen az eszünkbe jutott.

Majd a hetedik nap,
(mikor először hunytuk le szemünket),
hallottam, valaki a szomszédban motoz,
a mosdóba indultam, ő nem volt sehol,
denevér ütközött verdesve fejemnek —
az idő körbeért és magára mutatott,
„egy pillanat csupán, míg újrakezdhetem”,
berregett a hűtő, felkapcsolt a villany,
bőröndöm összepakolva állt a sarokban.

 

A kádban

A kádban,
(ahol minden nedv fürdővíz,
otthonos, mint az anyaméh),
újra könnyű vagy, és vállamra borulsz,
mint maradék fürdősóra az orchideák.

A mosdókagylón telefon zizzen,
(hallgatásod akkor, akár a csőtörés),
egymásra nézünk, érvényben van-e még,
amiről például egy kádban
nem veszünk tudomást.

A szőnyeg talpad nyomán lucskos
a szappanos víztől,
(a sötétség folyói elindulnak felém).
Furcsa vigyorral még hátrasandítasz,
hogy lásd — engem önt el, ami a tiéd.

(Csapzottan ugrom ki a kádból,
meztelenül a ház elé futok),
a fejemen törölközőturbán, benne
a megfagyott cseppek — avas bonbonok.

A fürdőkádban hátravetem a fejem,
bekapcsolom a pezsgő-funkciót.
(A dermedt köveken gondolatban
odáig rohanok, ahol havasak a fák,
és eloszlik a köd.)

Szólj hozzá!