friss műút

-ról, -ről

Zelei Dávid

Zelei Dávid

(1985) Bodor Béla-díjas irodalomkritikus, történész, a kettő metszetében pedig hispanista. Hamarosan megjelenő kötete: Folyó/irat/mentés (FISZ).

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Zelei Dávid: Kritikus tanulságok 14. Hozzászólás a Mohácsi—Lapis-vitához

2018. szeptember 18.

Kései sorok egy hozzászólás-sorozatról

Az elmúlt hónapokban háromszor olvastam végig a Műúton futó Lapis–Mohácsi-vita írásait (a kritikusvita korábbi hozzászólásai ide kattintva olvashatók), és a szövegfolyam csaknem mindig erős érzéseket váltott ki belőlem. Először, mikor kisebb adagokban, többé-kevésbé élőben követtem le az eseményeket, hol csalódott, hol értetlen voltam; másodszor, mikor a vitazárók előtt a szőnyegen fekve egy délután alatt végigmentem az összes íráson (boldog békeidők!), leginkább dühös; harmadszorra viszont, mikorra már tartottam egy kisebb közvélemény-kutatást, és a főszereplők (?) záró reflexiói is megjelentek, újrakereteztem magamban az egészet, és arra jutottam, fel-felhorgadó agresszióm forrása az elvárási horizontom és a szövegfolyam valós ígérete közti diszkrepanciából eredeztethető.

A kiinduló helyzet ugyanis megtévesztő. Arról van szó, hogy egy szép napon Lapis József úgy gondolta, dialógusba lép Mohácsi Balázs igen kiváló Parti Nagy-kritikájával, mely a Műút tavalyi utolsó számában jelent meg. Az olyasmi viszont, hogy egy kritikára érdemi kérdéseket felvető, vállaltan vitaindítónak szánt reakció érkezzen, a magyar irodalmi életben igen ritka. Olyan még csak-csak előfordul, hogy egy ledorongolt írásművet valaki viszontválaszban megvédjen (mint Domján Edit tette a Holmi antológiával Sipos Balázzsal szemben), vagy felháborodott levélben támadja a kritikust és a közlő médiumot (mint András Sándor tette a Vajda Mihály-életműkiadás egyik darabját élesen kritizáló Sipos Balázzsal, és az őt közlő ÉS-sel), de ezek alapvetően inkább baráti kiállások, mint viták: tartalmuk vázlatosan, hogy a kritikus gonosz/hülye, a megbírált szerző/mű pedig jó; további vitaigényük nincs, céljuk pedig a barokk becsületdrámákhoz hasonlóan a tisztesség helyreállítása.

Ha ugyanakkor a rutinosabb kritikafogyasztó egy jó pedigréjű felületen valami ettől eltérőt — sorjázó hozzászólásokat és szerteágazó kérdésfelvetéseket — észlel, egyből a kilencvenes évek kritikavitájára asszociál. Mivel pedig igen népszerű az a meggyőződés, hogy azt a csatát tízévente újra kell játszani, a moratórium pedig egy ideje lejárt, minden „kritika” és „vita” szót egyszerre tartalmazó szöveghalmazt automatikusan ebbe az irányba sodor a szél — pedig messze nem minden vita akar és tud megfelelni ennek a követelménynek, és ez nyilvánvalóan nem is baj.

A viták ugyanis természetük szerint sokfélék lehetnek. Léteznek nagy, szélesebb közönség érdeklődésére is számot tartó, alapkérdések körül forgó viták — ezek vonzóságát a szélesebb hozzáférhetőség mellett leginkább az elsődleges identitásokhoz fűződő kapcsolatuk adja. Valóban csak áldozata volt Magyarország a Harmadik Birodalomnak a II. világháborúban, ahogy a Szabadság téri emlékmű sugallja? Tényleg lehet negyedikes tanító néni módjára hármast adni a Horthy-rendszerre? Valóban alkalmazhatók az objektivitás lehetőségét radikálisan megkérdőjelező, posztmodern konstruktivista történetelméletek a holokausztra? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések azért rezonálnak sokakban és erősen, mert közvetlenül legérzékenyebb (nemzeti, politikai vagy etnikai) identitásainkhoz kapcsolódnak, a róluk folytatott viták viszont épp ezért rendre kifelé mutatnak a tudományból — az identitás felé. Ez azonban pont azért veszélyes, mert a szakmai tét személyessé tételével rövid úton kimerülnek az érvek, megmerevednek az álláspontok, a vita pedig előbb ismétlésbe, majd személyeskedésbe s végül veszekedésbe torkollik — mifelénk általában különösebb tanulságok nélkül.

Elkeserednünk ugyanakkor nem kell, mert nem minden disputa ilyen: hogy csak egy, előbbitől sok tekintetben eltérő példát mondjak, létezik a vitáknak egy olyan típusa, amit akadémiai vitának nevezhetnénk. Ez jellemzően kisebb hatósugarú, kevesek számára téttel bíró, tisztázó, pontosító vagy kiegészítő észrevételek laza szövedéke: nem annyira vita, mint inkább hozzászólás-sorozat. Előnye a higgadtabb hangnem, hátránya viszont a szélesebb közeg számára is komolyan vehető tét hiánya lehet.

Kedves olvasóm megnyugodhat: nem fogom most a lehetséges viták teljes taxonómiáját felállítani, mert nem két, hanem ezerféleképp lehet vitázni, veszekedni, köpködni, vagy épp hozzászólni, kommentálni és opponálni. Amit sokkal fontosabbnak tartok megjegyezni, az az, hogy mindkét, általam kiemelt (s nyilvánvalóan ideáltipizált) vitatípust lehet alacsony és magas színvonalon folytatni. Közéletibb természetű vitát nagyon nehéz jól csinálni, mert könnyen el lehet rontani túlzott közlési nyitottsággal, az abból fakadó egyenetlenséggel, ismétléssel és feszültségkeltéssel, ami rövid úton érdektelenné teszi, elfásítja, és az érvek helyett az érzelmek felé tereli a diskurzust. Egy eredményes identitás-vitához ugyanakkor a fennálló konszenzus megbolygatása, önkritika és higgadtság kell, és még ezek megléte esetén is erős társadalmi és politikai igénynek kell mutatkoznia ahhoz, hogy tartósan új értelmezési keretek, önreflexiós formák sarjaddzanak belőle.

Egy akadémiaibb jellegű vitát ugyanakkor másképp lehet rosszul csinálni: lehet rosszul súlyozni a valós téttel bíró és nem bíró kérdéseket, lehet túl sok, túl szerteágazó kérdéssel elaprózni az olvasó figyelmét és a vita tétjét, és lehet túl hamar megállni a válaszokban, nem végigbeszélve a problémát, lehorgonyozva az eredeti vitaindító szöveg biztos és unalmas közelében, távol a jóval izgalmasabb strukturális problémáktól.

Mindezt csak azért mondom el, mert pontosan ezen az úton haladva jutottam el oda, hogy lehetőség szerint ne saját prekoncepcióimat és elvárásaimat próbáljam számon kérni a Létbüfé kapcsán kialakuló szövegfolyamon, hanem a saját ígéreteit — a kép nem feltétlenül lett szebb, de most már másképp maszatos, és talán jobban értem.

Legelőször azt kell tisztáznunk, hogy a Lapis–Mohácsi-vita nem kritikavita, akkor sem, ha egy kritika a kiindulópontja: műfajilag ugyanis, ahogy a két főszereplő záró kommentárjaiból is kiderül, egyáltalán nem metareflexív: fő kérdései ugyan fogalmiak (ki a dilettáns? mi is az az újkomolyság? létezik-e tisztán forma és tartalom?), de nyoma sincs bennük a kritikának.

Ettől azonban még ez a szöveg vita, csak nem az általam fentebb vázolt első, hanem a második típusba sorolható: egy irodalmi szöveget elemző kritikai szöveg párbeszédes körülolvasása. De vajon, hogy Nemes Z. Máriót idézzük „levonható bármilyen tanulság ezekből a többé-kevésbé egymásra (is) reflektáló kommentárokból? Vagy csupán mindenki mondja a magáét, ahogy a magyar irodalmi pszeudo-viták történetében az történni szokott? Vagy jobb nem ironizálni inkább a vitakultúránkon?”

Vizsgáljuk meg először a szövegek kérdésirányait, aztán próbáljuk meg kitapintani a téteket a kérdésekre adott válaszkísérleteket is számba véve. Magam azt gondolom, a vita elsősorban irodalomtörténeti és fogalomhasználati kérdések köré csoportosult: előbbi kérdésirány a Létbüfé ismétlésessége (kudarca?) kapcsán azt vizsgálta, hasznosíthatja-e még a fiatal költészeti mainstream a kifulladni látszó PNL-lírát, és egyáltalán, az areferenciális posztmodern beszédmódot (világszemléletet, stb.). Ennek apropóját az adta, hogy a Németh Zoltán fogalmi kategóriáit talán kissé sarkítva, mintegy posztmodern korszakokként alkalmazó Mohácsi nyomán a PNL-líra hamar mintegy dichotomikus viszonyba rendeződött a jelenlegi fősodorral a komolyság–komolytalanság, tartalmi–formai, kiáltás–jel, areferenciális–antropológiai fogalompárok mentén. A szembeállítás-sor ugyanakkor fogalmi szempontból nyilvánvaló támadási felületeket kínált: az alapvetően irodalomtörténetinek tűnő vita így terelődött elsősorban fogalmi kérdések felé.

Megmondom őszintén, ez a fordulat számomra nem tette a vitát izgalmasabbá: a kelleténél többször éreztem ugyanis azt, hogy egy-egy újabb rétegnyi agrammatizmus, irónia vagy dilettáns már „inkább csak technikai, mintsem szakmai kérdés” (Halmai Tamás). Félreértés ne essék: nem gondolom, hogy a definíciós viták eleve unalmasak — ne felejtsük el, hogy a „nagy” kritikavita is alapvetően egy műfaji kérdés körül forgott. A felek ugyanis akkor a nyelv körüli nagy szkanderezésben alapvetően azt próbálták döntésre vinni, esszé-e vagy inkább tanulmány a kritika — ha ugyanis az előbbi, az irodalom, ha pedig az utóbbi, a tudomány szabályai vonatkoznak rá. Ez azért bírt téttel, mert a döntéstől függött, kinek az illetékességi körébe tartozik legitim módon kritikát írni, és annak játékszabályait meghatározni — ennek megfelelően pedig mindkét szcéna képviselői igyekeztek saját kizárólagosságukat bizonygatva körbepisilni egy alapvetően hibrid műfajt, melyet kiválóan lehet művelni 12, 43 és 62%-nyi elemzéssel, de ugyanígy 8, 49 és 71%-nyi értékeléssel is — egyszerűen jól kell csinálni.

No most, a mi esetünkben a definíciós kérdések azért tűnnek kevésbé téttelinek, mert egyrészt a mélyükön viszonylag erős konszenzusok rejlenek, másrészt a vita minden résztvevője jól beszéli a posztmodern nyelvét, ez pedig kifejezetten az éles ütközések ellen, a kitérés irányába hat. Amikor Mohácsi intuíciójának alátámasztása végett kvázi ellentétpárt képez az areferenciális és az antropológiai posztmodern képviselőiből, nagyjából minden általa használt fogalmat a „nyilvánvaló heterogenitás” érvével szerelnek ki alóla: az areferenciális és az antropológiai posztmodern nem nemzedéki jelölő, csak a posztumusz korszakkonstruálók hiszik azt; senki és semmi sem lehet tisztán areferenciális vagy antropológiai posztmodern, csak mi olvassuk azzá; a kortárs fiatal irodalom jóval sokszínűbb a Telep-csoportnál/az újkomolyaknál, ráadásul pedig a Telep-csoport/az újkomolyak maguk is igen különbözőek. Ezek nyilvánvalóan igaz állítások — a vitát viszont nem felpezsdítik, hanem ellaposítják, mert tulajdonképpen magát a kérdést delegitimálják: vessenek a mókusok elé, de nekem se nem túl felkavaró, se nem túl vonzó irodalomtörténeti következtetés, hogy mindenki különböző — szívesebben olvastam volna a sok kitérés helyett egy vitatható, de markáns ellenajánlattal előálló értelmezést.

Mert mi maradt a vita forróbb pontjainak rutinszerű posztmodern szétszerelése után? Mivel a lényegi kérdésekben meglehetősen nagy az egyetértés (nem a Létbüfé a PNL-életmű csúcsa, PNL nem lenne PNL, ha nem ezt és nem így írta volna meg, ettől független dekanonizálása ostobaság lenne, és a fiatalabb generáció nem is törekszik erre stb.), nincsenek erősebb ütközéspontok, véleménykülönbségek híján pedig a hangsúly a részletkérdések tisztázására kerül (Lapis helyesen állapítja meg: „egy méltán tisztelt életmű kapott további, nem érdektelen és nem érdemtelen széljegyzeteket”). Nem gondolnám, hogy ez feltétlen baj: szeretem Lapis megjegyzését, miszerint a vita „nem volt puskaporos — […] lehetett benne lélegezni”.

Én viszont az újabb és újabb töprengések olvasása helyett szerettem volna végre izgatottan várni a folytatást, a viszontválaszt, az ellenérvelést a megerősítés, a kiegészítés és a pontosítás helyett: sokszor éreztem ugyanis úgy, hogy a túl sok fogalmi szöszölés és egyáltalán, a túl sok megszólaló túlszálazza, szétforgácsolja a vita vonalát: túl sok a lábjegyzet a főszöveghez mérten, amelynek élesebb kérdései viszont nincsenek a struktúrákig végighasítva. Csak egyetlen példa arra, mire gondolok: mikor még a vita elején Lapis felismeri, „a komolyság-szűrőn át érkező paradigmaváltás […] egy másik régi vágású esztétikai ideológiát csempész vissza a diskurzusba, a tartalom–forma-oppozíciót”, Mohácsi azzal védekezik, „a forma–tartalom-dichotómiát nem én csempészem vissza, hanem, talán kitűnhet a fentiekből, ez mindvégig része (volt) a diszkurzusnak, még ha talán nem is túl reflektáltan — ez egyszerűen része a Németh-féle rendszernek, s része a komolyság–komolytalanság szembenállásának is. Kétségtelen, hogy a Szabolcsi-hivatkozásom, a behozott jel–kiáltás-dichotómia láthatóbbá teszi, hogy valójában e »régi vágású esztétikai ideológia« körül keringünk ismét — vagy még mindig.” Itt azonban vége is a történetnek — holott nem vagyok benne biztos, van-e annál érdekesebb, mint végigvinni a gondolatot, és rákérdezni: miért? Vagyis miért van az, hogy miközben évtizedek óta szajkózzuk (és hangsúlyozzuk ki a T/1-et: én is a rendszer része vagyok) a posztmodern leckét a hibriditásról és a határátlépésről, remek példabeszédeink vannak arról, hogy Romulus Augustulus lemondatásának másnapján kevés dél-szicíliai paraszt ébredt arra, hogy „na basszus, itt a középkor”, mikor nem elméleti bevezetőt tartunk, máris elkezdünk nem csupán duális rendszerekben, de egyenesen dichotómiákban gondolkozni? Csak nálunk van ez így? Milyen örökségből fakad ez?

Hasonlóképp: rengeteg szó esik az areferenciális és antropológiai posztmodernek különbözőségeiről, de viszonylag kevés az olyan konkrét összevetés, amely komolyan elgondolkodna a kettő közti kontinuitások és diszkontinuitások arányain: ha ugyanis utóbbiak túlnyomó többségben vannak, feltehető a kérdés: miért kerül mindkettő a posztmodern kreclibe? Lehet-e valami egyszerre valami, és annak tulajdonképpeni ellentéte is anélkül, hogy változna a rá alkalmazott jelölő? Én úgy látom, ezen egyedül Kulcsár-Szabó Zoltán gondolkozott el komolyabban — pedig talán nem lett volna hiábavaló a felpezsdülő vitában a Németh-féle koncepciót (vagy épp a szintén aluldefiniált újkomolyságot) empirikus úton továbbreszelni vagy akár szétbombázni, és új ajánlattal előállni. E nélkül ugyanis a struktúrák sértetlenek maradnak — a viták pedig valahol mégiscsak a konszenzusok felülírásáról, a stabil állítások újragondolásáról szólnának, nem?

A kritikusvita korábbi hozzászólásai ide kattintva olvashatók.

Szólj hozzá!