Fehér fal
Alkalmanként a fehér falat bámulom,
és megjósolom, hogy összedől majd.
Mint Karthágó, leég.
Róma, hogy égett!
A terebélyes fekete füst
flegmán ellepi majd a csillagokat.
Sétálok tovább, de az aszfalt
nem őriz lábnyomot,
a tócsát se szívja föl.
Csak elpárolog,
marad a sok csikk a repedésben,
és még kettő a kuka mellett.
Egy hiányos fél óra alatt felismerem
az összedőlt citadella falán,
a félrevert bubópestis
egykori súlyát.
Mindegy a napszak, mert ez
a látvány délben is ilyen,
de mondjuk, hogy este van,
és az üres utcán látszólag
mindenki haláli nyugalomban.
Ebben a nyugalomban
lemondunk a tragédia törvényeiről,
hiszen két lépésre a Holdtól
felborulnak a ciklusok.
Csak a tömbház oldalán lebegnek
kacér, félig átgondolt szirének.
Valahol halkan szól a tenorszaxofon,
álmos kémények búgnak dallamán.
Olcsó kölni emlékét fújja a
vasbeton, fülledt percek illatát,
a sarkon jóízűen kukáznak
az őszülő, tépett kóbor macskák.
Eltelik az a semmi néhány év.
A házakat néha újrafestették,
de itt van ez a fal, ami már sárga,
még emlékeimben sem fehér.
Ez a fal nem Karthágó.
Nem is hallott felőle.
Ez a fal túlélte fénykorát,
és ami romlásnak indult, azt
senki nem akarja felgyújtani már.
Szilfa
A szilfalevél erezetében
tegnapi spicced. Zuhanása, íves
pályája mindent leír.
Például azt, ha van szavatosság,
te lejártál, de még nem rohadsz.
Ha létezik emberáldozat,
téged, Isten tudja miért, de
megkímélt a háború.
A fürjek fészket raknak lombodon.
A fürj költöző madár.
A mókusok visszajárnak,
de téli álmot más odúban alszanak.
Rajtad a turistajelzés,
és csak azért állsz még,
mert ott nem vagy útban.