Még Szigligeten lefekvéskor úgy kezdtem fogalmazni ezt az írást, hogy éppen a vonaton ülök, s távolodom, miközben nem is olyan rég szívtuk el Németh Bálinttal és Tóth Julcsival a JAK-tábori búcsúcigerattánk a kastély oldalában — mert csak ott van fedél, és ahogy minden évben, a tábor utolsó napján most is leszakadt az ég —, majd elindultam az esőben a Patak utcába, ahol az első JAK-táboromban kilenc éve is laktunk — itt viszont nem kellett átkelni semmiféle patakon, mint idén a FISz-táborban Királyréten — a „titkos szinkronitás” mégis befigyelt (ezt már Fodor Andris mondja az autóban, aki tábori társaságunk sarokköveként működött, s aki szerbül káromkodik, és azt mondja, „gyászol a körmöm”).
https://www.youtube.com/watch?v=LefVTzr4eRc
Azzal keltem tegnap, hogy utolsó este igazán időben nyugovóra térek, s ez igazolódni is látszott, mikor Pataky Adrival már a régi könyvtárszoba székeiről néztük a táncoló fiatalokat, akik annyira szépek és vidámak voltak, csak ragyogtak. Közben már kissé nosztalgiázva arról beszélgettünk, milyen jó is volt Visy Beával és az összeverődött kis csapatunkkal a kritikaműhely, hogy hány új okos embert ismertünk meg, s hogy immár két írótábort csináltunk végig együtt ezen a nyáron (posztdisszertáció). Nomeg, hogy ezalatt milyen jókat úsztunk (mindketten hordtuk magunkkal a fürdőruhát egész nyáron), s az a lángos a parton.
De akkor belefutok Tóth Julcsiba, akivel mindig csak „ilyen hülye helyzetekben találkozunk, ahelyett hogy leülnénk rendesen borozni egyet a zuglói teraszán” — ezzel ő köszönt vehemensen, majd természetszerűen úgy alakul a beszélgetés, hogy csak mi leszünk az utolsó táborlakók, akik elhagyják a helyszínt: három órán át egy olyan családtörténetet oszt meg velem, amit azóta nem tudok kiverni a fejemből — hihetetlen és szürreális, pedig valós. És hát persze meg kellene írni, de szinte lehetetlen feladat, már-már giccs ez a valóság.
Azt hiszem, ez a JAK-tábor a nagy beszélgetések tábora volt számomra, „hatalmas bomba” (mondom én hajnaltájt), már megint. Persze, sok más is történt: ahogy Borda Rékával megérkezvén megörülünk egymásnak; Sopi mosolya, ahogy megköszöni, hogy becsábítottam a tánctérre előző este, tényleg jót tett a lelkének; ahogy tábori lakótársaim, Csécsei Dóri és L. Varga Péter kávét főznek és szendvicset készítenek nekem, míg zuhanyzok, hogy beérjünk a kastélyba a programra; ahogy kiderül, Szenderák Bencével ajánlottuk együtt Hegedüs Jutast, s mindketten elmenekültünk időben, hogy ne kelljen felszólalnunk, hisz színpadparánk van (engem Kállay Eszter természetesen megtalál a teraszon); ahogy Harag Anitával megvitattuk legfrissebb olvasmányélményeink; ahogy Nyilas Atilla mosolyogva elmeséli, mennyire pórul járt, amikor első nap Nagy Kata felkérte titkosnaplóírónak, mivel egy hétfői kötetbemutatóra tervezett készülni délelőttönként — nem, nem csak fedősztori volt; s ahogy a másik naplóíróval, Nagy Mártival végre önfeledten táncolnak a felolvasás után; Péczely Dóra kacagása, Seres Liliék szerkesztőségötlete, ahogy több probléma egyszerre csak megoldódik, mert véletlen éppen a megfelelő emberek vannak mellettünk (Zilahi Anna fájó hátát egy képzett masszőr masszírozza meg; Szenderák Bencéék beköltöznek hozzánk utolsó estére, mikor kiderül a szobájuk nem szabadult fel, mert valaki túl jól érezte magát, s maradt még; Fodor Andris kioltva a már-már kezdődő poszttábori depressziót hármónkat is hazavisz, Keszthelyre, Pestre, pedig Szegedre megy; és hasonlóan szép véletlen konstellációk).
Bár a táborban végig hosszas és fontos beszélgetések témája, milyen nehézségekkel kell a szervezetnek szembenéznie (miként a háromórás közgyűlésé is), nehéz abbahagyni e pillanatok felidézését, csakúgy, mint a mesélést, hogy a vonatút helyetti autóút után már itthon fejezzem be életem első Műutas kollegiális naplóját (amit, reméltem, sosem kell majd írnom).