Urbán Csilla: El lehet menni, de továbblépni nem

Antal Balázs: Le. Fiatal Írók Szövetsége, 2017

„Látom, magának minden a múltról szól, mondta a férfi egy idő után. Viccelni próbált, A múltból él, folytatta, mikor mindenki a jelent hajtja meg a jövőt. Olyasmivel nem tudok foglalkozni, ami nincsen, mondta Barilla.” Antal Balázs Le című második prózakötetének már az első novellájában megjelennek a könyv kulcsmondatai. (Sóvárgás, 16) A kötet szinte minden szövegére és alakjára rátelepszik a múlt, amely nemcsak a személyes múltat jelenti, hanem olyan kollektív tapasztalatokat, amelyeknek nyomait máig emlékműként őrzi a természet által lassan eluralt posztindusztriális környezet és a helyi közösségek.

A szerzővel készült interjúval kiegészült kötet tizennégy szépprózai szövege között szoros kapcsolat van, de nem a szereplők tekintetében — az alakok nem lépik át saját szövegtereik határait —, az idő és a térszerkezet köti össze őket. A bennük uralkodó időtapasztalatra a magyar nyelvben nem létező „befejezett jelen” igeidő a legjobb kifejezés, amely ebben az esetben azért is találó, mert nemcsak olyan múltbeli eseményekről van szó, amelyek a jelenben is kifejtik hatásukat, hanem arról is, hogy a múlt zárvánnyá teszi a jelent, ahonnan menekülési útvonal vagy továbblépés nincs. Ugyan nem kapunk pontos földrajzi koordinátákat és időbeli támpontokat, sok mindent lehet tudni erről a jelenlévő múltról és az ettől elválaszthatatlan térről. Könnyen azonosítható a helyszín, Borsodban vagyunk a rendszerváltás után. Változatosabb a táj, mint amilyennek elsőre tűnik: van város, falu, tanyavilág, puszta, hegyek, elhagyott ipari terület. A vidéki Magyarország azon része ez, ahol a szocialista gazdaságpolitika hatására a paraszti kultúrát felváltotta a munkáskultúra, az itt élő közösségeknek pedig — főleg a bányászat révén — olyan fényes jövőt ígért a hatalom ideológiája, amely végül nem valósult meg. Ebből a rendszerváltás után a leromló ipari infrastruktúra, az üresen roskadozó lakóházak maradtak meg, valamint olyan társadalmi csoportok, amelyek számára lezárult a társadalmi mobilitás, és a külvilág elé is torlasz került. Nevezzük ezt a területet ma perifériának, leszakadó vagy hátrányos helyzetű, elnéptelenedő térségnek. Antal Balázs prózái erről a megrekedt tér-időről és az ebben élőkről szólnak, azaz a mai Magyarország párhuzamos világainak egyikéről, ahol nem csak arról van szó, hogy létezett egy fényes jövőt ígérő múlt, most meg semmi sincs. Hanem arról is, hogy ezen a vidéken a politikai ideológia a második világháború után folyamatosan elmozdította a megszokottat, ahol a jövőt ígérő ipari múlt sem volt otthonos.

A szövegek nagy része a szegénységet és a vidékiséget tematizálja, amivel Antal Balázs kötete az utóbbi években egyre gyarapodó irodalmi hagyományhoz kapcsolódik. A kötet alakjai olyan társadalmi, gazdasági, kulturális és földrajzi adottságok által meghatározott helyzetben vannak, amelyben általános a reménytelenség, a kiúttalanság és a kilátástalanság. A személyközi kapcsolatok — ha vannak — nem jól funkcionálnak, a valaha jól működő mikroközösségek pedig folyamatosan erodálódnak. Vigasz, megváltás, megoldás, esély a boldogságra vagy a tisztességes boldogulásra pedig nincs.

A leszakadó, posztindusztriális tér és az innen kitörni nem tudó alakok leginkább az első hat szövegben jelennek meg. A kötet ezen első része erősebb és szerkesztettebb is, mint a második, habár a szövegcsoportból a hatodik (Az ember, a telep, a szomorúság) kilóg: részben lezár egy szakaszt a kötetben, részben viszont feleslegesnek is hat. Ez egy leírás arról a vigasztalan térről, amelyben járunk. Nem mond el sokkal többet, mint az azt megelőző novellák, és így olyan, mintha azt jelezné: „leírom, hogy biztosan megértse az olvasó, miről van szó”. Az ezt követő novellák vegyesebbek, a kötet le is ül, majd A jók mennek el ismét egy kiemelkedőbb darab, az utolsó Pusztai vázlat pedig a már említett hatodik szöveg párja, így szerencsésebb és ritmusában is jobb lett volna, ha Az ember, a telep, a szomorúság inkább a hetedik helyre kerül a szövegek sorában.

A szövegek nagy része egyes szám harmadik személyű elbeszélés heterodiegetikus narrátorral. Ezt egy egyes szám első személyű, gyerekelbeszélőt működtető novella (A fal mögött) és a homodiegetikus narrátort alkalmazó A jók mennek el című szöveg töri meg. Az elbeszélésmódnál változatosabb az, ahogyan Antal megalkotja az idegen szem számára homogénnek látott vidéki tájat, és ahogyan a vidék távolról egységesnek tűnő társadalmából is mutat be árnyalatokat. A térszervezés és a szereplők ábrázolása szorosan összefügg. A tereknek annyira nyilvánvalóan jelentés- és identitásképző szerepük van, hogy az egész kötet egy metonímiaháló: ha a szövegekben a térről van szó, az emberekről van szó, és fordítva. Antal Balázs prózájában a környezet lelakott, kiszolgáltatott a hanyatlásnak, céltalan, vigasztalan és az emberek maguk is ilyenek. A helyszín általában valahol lent van, egy völgykatlanban, amelyet hegyek vesznek körül.

Az itt élők is lent vannak társadalmi szempontból, és nem is vezet innen máshová az út, csak lefelé, ami a kötet címét is magyarázza. Általában esik, köd van, minden nyirkos és hideg, kicsit sem otthonos. Ezt az egyes szám harmadik személyű, szenvtelen, távolságtartó elbeszélés tükrözi vissza, ami gyakran kiegészül egyfajta balladai homállyal. Kísérteties históriákról is szó van (Hosszú napok), de ezen túl is kihagyásokkal él, nem beszél sok mindenről részletesen, csak utal illegális ügyletekre, mutyikra, tragédiákra. Ez több jelentést is hordoz: jelzi, hogy egy zárt mikroközösségbe nem lehet belátni kívülről, távolról. Másrészt utal arra, hogy ezen a tájon megszokott, hogy valami hiányzik. Harmadrészt, ami ellent mond az elsőnek, keltheti az ismerősség és a bennfentesség érzését is: nem kell elmondani, mi történt pontosan, be tudjuk helyettesíteni a hiányzó történeteket. A sűrítettség nemcsak a kihagyásoknak köszönhető, hanem a nagyon tömör prózanyelvnek is, amelyben takarékos a jelzők és az összetett mondatok használata, a sokszor összefolyó párbeszédek pedig a minimális verbális kommunikáció nehézkességét és a nyelvi közlésképtelenséget is jelzik, amely a kapcsolatteremtést is gátolja.

A kötet néhány szövegére érdemesebb részletesen is kitérni, különösen az első novellára, a Sóvárgásra, amely a kötet alapszövegének tekinthető. Az egyik legsűrítettebb és legjobb darabja a könyvnek, minden benne van, amiről később olvasunk. Megjelenik benne az a helyszín, amely számos más szövegnek is a központi tere. Ez az elnéptelenedő telep, amely itt a már nem üzemelő bányához tartozik. Nem lehet biztosan tudni, hogy a többi szövegben ugyanaz a telep szerepel-e, de ez nem is lényeges. A telep vagy a munka helye, vagy egy olyan lakókörnyezet, amelyet a közeli ipari egységben munkát vállalóknak építettek. Mindenképpen termelő tevékenységhez kapcsolódik, de a szövegek nagy részében vagy semmilyen vagy értelmetlen tevékenység folyik ezeken a helyeken. Barilláék telepén az elhagyatott házak „tántorognak, mint a részegek”, vagy olyanok, mint a „csorba fogak az ínyben” (7), ami nemcsak a telep pusztulására utal, hanem a népbetegségnek számító alkoholizmusra és az ott élők testi leromlására is. Barilla erre az időtlen helyre jár ki, amelyet még az ő és az unokatestvéreinek a nagyszülei építettek, és sóvárog valami után, ami ugyan már elmúlt, de még mindig itt van, és már csak az van. Ő egy „lomost” üzemeltet, ahol mindenféle használt, azaz a múltban más tulajdonát képező tárgy megtalálható. Ahogy a kötet más szövegeiben is jellemző a helyszínekre, ez a régen felkapott, bányászkocsmaként üzemelő hely félúton van a telep és a város között, maga az átmenetiség.

Míg Barilla a múltra tekint, addig unokatestvérei eltüzelik az elhunyt nagyszülő ruháit, tárgyait a lomosba adják, felszámolják a múltat, miközben sem a jelen, sem a jövő nem belátható: rokonaik külföldre mentek, de a boldogulás ott sem garantált. Barilla egyik nagyszülőjéről szólva állítja, hogy a telep építői tudták, a kommunisták világának vége lesz. Azaz nem egy makulátlan, letűnt utópia után sóvárog, mivel a talajvesztés és a bizonytalanság már korábban érzékelhető volt, inkább a közösségi, családi kötelékek után vágyódik, ami szintén a telephez köthető. A telep körül megjelenő idegen első pillantásra nem illik a történetbe: ő a gyerekei által hiányolt, díjnyertes kutyáját keresi, és később kiderül róla, hogy bolond. Innen szerzünk viszont tudomást arról, hogy Barilla valószínűleg benne van az illegális kutyaviadalok szervezésében. Így ez a szál nemcsak arra utal, hogy az itteni élet egyik kifutása az őrület, hanem arra is, hogy aki itt boldogulni akar, az tisztességesen nem tudja ezt megtenni. Apró, de árnyaló részlete a novellának, hogy a helyi buszsofőr egy falra tapétázható, régen divatos, nagy tájképet keres, ami a szocialista lakáskultúra esztétikusnak tartott, valójában giccses eleme volt. Miután Barilla megtudja, hogy lehet képet is választani erre a célra, és keresni kellene valami „szépet”, lefényképezi a völgykatlant. Ha nem is szép, de más nincs.

A Jót tenni mindig főszereplője Leka, aki feltételezhetően egy helyi simlis ügyvéd. Balesetekor egy tanyasi ember, Ivó mentette meg, Leka pedig hálából eladja Ivó áruját és segít gyarapítani a közösségét, a mások által rossz szemmel nézett „szektáját”, amely fogyatékosokból, a közösség nem kívánt tagjaiból áll. Lakóhelyük a tanya, a periféria perifériája. Legújabb megmentettje egy siketnéma lány, akit Ukrajnából hoznak, és aki megtetszik Lekának. A férfi ellentmondásos, groteszk figura: komolyzenét hallgat, ad a külsejére, de a baleset óta „baltafejű” és nehezen beszél. A siketnéma lány ukránul ír és olvas, magyarul olvas szájról. Egy pillanatra egy emberi, érzelmekkel teli kapcsolat és egy közösséghez való tartozás lehetősége is felvillan, de ez szinte azonnal el is enyészik: nem tudjuk, Leka mivel haragította magára a helyi kismaffiát és másokat, de ezért — ugyan nincs kimondva — a lány lesz a kárpótlás. A novella a kiszolgáltatottság, a nehezített kommunikáció korlátai és hatékonysága mellett a jelentéssel bíró kapcsolatokra való kiéhezettséget, az emberi kapcsolatok törékenységét és eltöretettségét is tárgyalja.

Említést érdemel még A szelídítés, amelynek egyik helyszíne szintén egy telep, illetve egy illegális fakitermelés. A novella az emberi kapcsolatok integrációt segítő és megtartó, helyben tartó szerepéről szól. A központi alak, Vad Mundi állatias, önkontroll nélküli személyiség, akinek hibájából meghal az egyetlen olyan munkatársa, aki képes volt visszafogni őt. Felkeresi feleségét, aki neki adja férje ruháit, majd azt kéri nem gúny-, hanem keresztnevén szólítva Gábort, hogy járjon el hozzá a férje ruháiban. Azaz a főszerep itt is azon tárgyaké, amelyek a múltban más tulajdonai voltak és a múlt nyomait viselik. Vad Mundi és a nő környezete ellentéte egymásnak és jellemzi az alakokat: a férfié piszkos és rendetlen, a nőé tiszta és ízléses. Az ellentét egyértelmű és leegyszerűsített, mégsem válik didaktikussá. Ugyan arról van szó, hogy lehetséges a másikat kapcsolatteremtéssel jó útra terelni, de összességében mégis arra fut ki a szöveg, hogy Vad Mundi nem érti, mi történik. Nem tudja megfogalmazni, felfogni, és hiába szelídül meg, nem lát ki a saját helyzetéből, ami a kimozdulás lehetetlenségére utal.

Az ötödik novella a szintén tömör nyelven megírt, mégis túlbonyolítottnak tűnő Bányavidék. A központi szénelemzőlabor munkatársa a telepre érkezik, látszólag hivatalos célból, valójában keres valakit. A háttérben egy családi dráma bontakozik ki, amelynek szereplői egy nő és két férfi, valamint egy kisfiú, akit az elemzőben felismernek a faluban, de „nem tudják eldönteni, melyiküknek is a fia”. (83) A részletek homályban maradnak, azonban a lényeg nem is a családtörténet, hanem az, hogy el lehet erről a vidékről menni, de hiába. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a gyerekkor helyszíne jelentené az otthont, mert az is csak illúzió: ugyan a múlt idillikusabb volt, „már nem tudja azt gondolni, hogy valamikor az övé is lett volna mindez. Mint ahogy nem is volt az soha”. (81) A trauma személyes és családi, tágabb környezete mégis a bányairoda és a telep, amely nemcsak a férfi emlékeiben él, hanem szakmájában is továbbvitte a múltat. A múlt pedig visszarántotta, és visszatérése után sem sikerült eloldania magát tőle.

Az ember, a telep, a szomorúság című szövegről már volt szó, ezt követően vegyesebb a kötet. A Vendéget hívni, esőt várni tere már nem a telep, hanem egy paraszti közeg. A tanyasi fiú a faluban sokakat ismer, de hiába tűnnek ezek közvetlen kapcsolatoknak, a fiú nem képes kommunikálni az apja halálát, a megbízhatónak tűnő nagynénje pedig mintha nem hallaná, amit a fiú mond. A történet meneküléssel végződik, és ezzel azt jelzi, a közösségnek már nincs megtartó ereje. Az Otthagyni a fogát és A kőfejtőben két groteszk történet, de nem mennek olyan mélyre, mint az előzőek. A következő kettő, a Gondoskodás és az Engedni mindig pedig elütnek a kötet többi szövegétől egyrészt helyszíneik miatt (egy működő vállalkozás, illetve egy kertváros), másrészt az alakok társadalmilag is inkább a vidéki közép- és felső középosztályt képviselik, illetve ezek a novellák mondanivalójukban az előzőekhez képest kevésbé sűrűek.

A fal mögött című novellánál kezd megint emelkedni a kötet, ez azért is válik el az eddigi szövegektől, mert itt egy egyes szám első személyű gyerekelbeszélőt olvasunk. A homályosság és a korlátozott információközlés is ebből következik. A gyerek sok mindent hall, sok mindent nem hall, az olvasó pedig ezekből következtet arra, hogy egy megbolonduló apa egy múltból kísértő átok és egy zavaros házügylet miatt követ el bűnt. Ahogy a ház omlik és rohad, illetve teszi azt tönkre az egyre idegenebb apa, úgy esik szét a család is.

Az utolsó előtti, A jók mennek el című novella ismét egy olyan írás, amely egy átlagosnak mondható élettörténeten keresztül komoly társadalmi problémákra világít rá. A simlis Csabi drogügyletbe keveredik, és mikor börtönbe kerül, a kitörni képes, egyetemen tanuló fiának, Máriónak vissza kell térnie a telepre testvérei miatt és illegális tevékenységbe kezd. Az elbeszélő egy pletykás helyi bennfentes, aki a családtörténeten keresztül arra mutat rá, hogy valaki hiába jut lehetőséghez, nem szabadul meg attól, ahonnan jött. Aki pedig a börtönévek után visszatér, lehetetlen, hogy normális életet kezdjen. Azaz a társadalmi integráció és a mobilitás egyként lehetetlen.

Az utolsó szöveg, a Pusztai vázlat Az ember, a telep, a szomorúság párja, és azt érzékelteti, hogy az elsőre homogénnek tűnő vidék mennyire változatos: egyik utca a szántóra fut, a másik egy plázához. (189) Keveredik a városi és a paraszti kultúra, ami viszont nem könnyed és izgalmas heterogenitást, hanem kiismerhetetlen és nem kívánt kaotikusságot, bizonytalan identitásokat és tanácstalanságot, céltalanságot eredményez.

A kötet nem minden novellája hozza azt a jelentésességet és rétegzettséget, mint a főleg a kötet elején található szövegek, illetve néha túl leegyszerűsített ellentéteket működtet (tisztaság–mocsok), ami részben kifejező, másrészt viszont mintha nem bízna abban, hogy ez a tömör nyelv képes árnyalatokat felmutatni. Ennek ellenére a kötet egészét tekintve Antal Balázs mégis hatásosan és hitelesen megmutatja a velejét annak, amiről írni akar, ráadásul úgy, hogy az olvasó nem sóhajthat fel megkönnyebbülten a kötet végén. Amiről pedig ír, az a befejezett jelenű vidéki Magyarország, ahol a kiúttalanság és a kilátástalanság a legkomolyabban és szó szerint értendő: innen hiába mennek el, valójában nem vezet ki út, és akik itt élnek, azok nem látnak rá a világra, és a világ sem lát rájuk.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük