friss műút

-ról, -ről

Major Ágnes

Major Ágnes

(1989, Miskolc) A Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója. Készülő disszertációjában Csáth Géza-művek adaptációival és azok kultuszalakító hatásával foglalkozik. Budapesten él.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Major Ágnes: „írni muszáj”
Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés: egy csendes kalendárium, Magvető, 2017
2018. augusztus 14.

Grecsó Krisztián legújabb, tárcanovellákat tartalmazó kötetének alcíme, az egy csendes kalendárium egyben egyfajta műfajmegjelölésként is funkcionál. A kötet hasonló című írásában kiderül, miről is van szó: a novella elbeszélője visszaemlékszik gyermekkorára, amikor is felmenői után érdeklődve csalódottan vette tudomásul, hogy nagyapja, Domos tata személyes hangú, mintegy naplószerű feljegyzések helyett csupán tárgyilagos, kizárólag az időjárás változásaira szorítkozó megfigyeléseit vezette fel a családi kalendárium lapjaira. „A beborult egekről évek múlva is tudni fogunk, dohogtam, bezzeg magunkról semmit” (207) — rója föl komoran a szubjektivitás, az intimitás hiányát a narrátor.

A paraszti sorból származó nagyapa és ezzel együtt saját múltjának (s önmagának) a megismeréséhez valamiféle kapaszkodót kereső elbeszélő ezen a ponton szembesül azzal az áthidalhatatlannak tűnő szakadékkal, mely a saját és a sajátjának csak részben tekinthető világ között feszül: a falusi, paraszti életformától ugyanis alapvetően idegen a naplóírás tevékenysége, nagyapja feljegyzései pedig cseppet sem személyesek. A nagyapának e gesztusa mögött azonban mégis mintha ott munkálna a számvetésre, a történések megörökítésére való igény, amennyiben a jegyzetek megírása, ez a folytonosan ismétlődő és feltehetően szertartásos tevékenység egyfajta belső szükségletről árulkodik. Az elbeszélő abbéli aggodalma, hogy semmit nem tudunk meg a feljegyzéseket készítő nagyapjáról, egy kissé tehát csalóka: annyit bizonyosan tudhatunk, hogy a megfigyelések lejegyzése különösen fontos lehetett számára, hiszen a parasztember életében kardinális jelentőségű az időjárás változása, ezek a körülmények pedig nyilvánvalóan alapjaiban határozzák meg a gazdálkodást, a mindennapi élet menetét. Bár igaz, hogy a napi időjárásról, a felhőátvonulásokról, az átlaghőmérsékletről szóló sokévnyi adat valóban nehezen értékelhető bensőséges kitárulkozásként és vallomásként, mintegy ennek a hiánynak a betöltéseként olvashatók a kötet személyes hangú írásai.

Az említett, Csendes kalendárium című novella központi kérdésével a városi és a falusi életforma közötti további különbségekre is rámutat, mely probléma a kötet több írásában is visszaköszön. E szövegeket (többek között a Megszülettem egy kazal tövében, a Van olyan, hogy igazi és a már említett Csendes kalendárium címűt) áthatja a két világ közötti átjárhatatlanság sok helyütt csalódott tapasztalata: míg egyes cselekvéssorok az egyik világban hétköznapiak, megszokottak és működőképesek, addig a másikban elképzelhetetlen, nem oda illő és cél nélküli tevékenységnek számítanak. Ez pedig a kötet egyik visszatérő, szövegszervező elemévé fejlődik, e tevékenységek felmutatásával igazán élessé válnak a városi, valamint a paraszti létmód közötti kontrasztok. Ilyen például a séta, amely a falusi közösség számára ismeretlen és értelmetlen: „Faluhelyen nem volt szokás korzózni, csak iparkodni, haladni valahová, sétálni az úriemberek szoktak” (33); „Sétálni? Faluhelyen ez értelmezhetetlen szó, egy falusi ember nem sétál, a sétának nincs tere.” (215) S ahogy fentebb utaltam rá, hasonló bírálat éri az írás aktusát is, akár napló-, akár vers- vagy regényírásról legyen szó: írni a falusi, paraszti világban nem más, mint „úri hóbort”.

Ezzel szorosan összekapcsolódva jelenik meg a Grecsót korábbi szövegeiben is foglalkoztató, visszatérő probléma, a determináció kérdése, melyhez Juszti mama fél évszázadon keresztül féltve őrzött írásainak megismerésén keresztül jutunk el. Ebben az értelmezésben az írás a zárkózottságot feloldó közös kóddá nemesül, s épp emiatt talán még fájóbb a felismerés: a négy elemit végzett, árva lányból lett parasztasszony számára nem volt kérdés, hogy írásait titkolnia, sőt szégyellnie kell, eleinte még önmaga előtt is. Esélye és lehetősége a kitörésre „[t]alán egy másik világban, másik életben [lett volna], ha nem törvénytelenül születik, ha nem nő és paraszt”. (232) Bár nem derül ki, hogy Juszti mama személyes sorstragédiaként éli-e meg, hogy tehetségét senki sem fedezhette fel, ám a novellabeli felismerés mégis alkalmat ad arra, hogy elgondolkozzunk: mennyire korlátozottak a lehetőségei annak az egyénnek, akit ekképpen határoz meg neme és származása.

A hat fejezetre tagolódó kötet szövegeinek nagy része a szerző kedvelt témái (a családtörténetek, az egyéni és közösségi emlékezet, az otthontapasztalat jelentősége) köré csoportosulnak. S bár a családi keretek között játszódó történetek mellett más alaphelyzetek is megjelennek (ilyenek a gimnazistákból álló zenekar szárnypróbálgatásait megszövegező A The Toors-mappa vagy a kamaszkori bátortalan udvarlásokról, a felnőtté válás felé tett első, félénk lépésekről, a bonyolult szerelmi történetekről szóló írások), a novellák narrátorai mindvégig hasonló, megfigyelő, elemző szándékkal tekintenek a körülöttük lévő világra. A terek is kitüntetett figyelmet kapnak a Grecsó-prózában, így a Harminc év napütés írásaiban is. A terek és a benne élők egymást alakítják, formálják, egymás viszonyrendszerében értelmezhetők és értelmezendők: „innentől van az a terület, ami valóban az enyém, amit alanyi jogon ismerek, ami belőlem van, hiszen az élők: emberek, állatok, növények festik meg a hely auráját, azok az élőlények, akik használják, és abból egy darab én vagyok, tőlem jön, hozzám fut a múlt, a hagyomány. Van egy hely, ahol szem vagyok a láncban.” (95) A terekről szóló elbeszélések összekapcsolódnak azok elhagyásával, az efajta hűtlenség miatt érzett bűntudattal, az új helyeken megtapasztalt, lassú fokozatossággal feloldódó idegenségélménnyel, valamint az ismerősség, az állandóság kialakulásával, a mikrokörnyezet otthonná válásával (vagy az erre irányuló vággyal).

Azt, hogy a Harminc év napsütést egyfajta kalendáriumként olvashatjuk, megerősíti az a tény, hogy a novellagyűjtemény olyan írásokat vonultat fel, amelyek az idő múlását bizonyos eseményekhez kapcsolódva örökítik meg. E kalendárium pedig annyiban lehet „csendes”, hogy ezek az események legtöbbször nem kirívóan fontos és jeles alkalmak: néha ugyan ünnepek bizonyos jelenetei is felvillannak, legtöbbször azonban a hétköznapok során megesett, családi anekdoták alapjául szolgáló történettel találkozunk, ahol sokszor — a prousti hagyományt felidéző megoldással, mely a Mellettem elférszből is ismerős lehet — a nosztalgiázás mechanizmusát az ízek és illatok emlékképei indítják el (például a legendás szilvalekváré, a guggolós isleré vagy a házilag elkészített instant kávéé). Grecsóhoz híven ezek igen jó arányérzékkel megírt jelenetek, hiszen egyszerre személyes történetek, ugyanakkor túlnyomó részük bárki számára ismerősen hathat, s azáltal, hogy ráismerteti az olvasót saját múltjának egyes részleteire, otthonosság-érzetet is kelt.

Ugyanakkor nem kizárólag tematikus szinten fedezhetők fel egyezések más Grecsó-szövegekkel: a korábbi regények több karaktere is felbukkan egyes írásokban, így például a Tánciskola (2008) főhősének nagybátyja, Szalma Lajos vagy a már említett Juszti mama (aki közel egy teljes fejezet központi alakja a kötetben) és Domos tata a Mellettem elférszből (2011). De feltűnik Daru, a Megyek utánad (2014) főszereplője is, akit a regényhez hasonló, egyes szám harmadik személyűből önsajnáló én-elbeszélésbe váltó narrációs technika alkalmazásával mutat be a szöveg: „Daru félős volt, mint a férfiak általában. […] Azon a februári napon is sajnálta magát nagyon. Sajnáltam magam, mert Daru én vagyok, és az egyik legkedvesebb foglalatosságom ez.” (226) A regényhősök novellákban való szerepeltetése, „kölcsönzése” (mely eljárás egyébként sem áll távol a szerzőtől) bizonyos értelemben egyneműsíti az írások által megkonstruált világokat. Ez a megoldás pedig elősegíti, hogy a Grecsó-szövegekre komplex univerzumként tekintsünk, s azt is feltételezi, hogy a Harminc év napsütés novellái, bár azok önállóan olvasva is élvezetes és működőképes írások, mégsem lezárt történetek, ezáltal akár a regényekből kimaradt rövid epizódokként is értékelhetők.

A rövid, néhány oldalas írásokban meglehetősen ritkán találkozunk párbeszédekkel, épp ezért talán nem meglepő, hogy az egyes szereplők megszólalásai sokszor különös jelentőséggel bírnak: ezek néhol megoldandó talányok, néhol az adott történet csattanói, máskor pedig a címben foglaltak feloldásának funkciója kapcsolódik hozzájuk. A kevés párbeszéd kontrasztossá alakítja a narrátorok által megfigyelt világban történtek regisztrálását, (túl)analizálását. Ez a folyton, már-már kényszeresen elemző és reflektív hang, mely a novellák nagy részének sajátossága, néhol eltúlzottá válik, melynek következtében kevésbé sikerült, helyenként giccsbe hajló és közhelyes mondatok nehezítik az olvasást: „Tekertem haza a nagyutcán, szemben azok az öreg, mázolt falú parasztházak, amelyeket már lebontottak azóta, nádfedeles kunyhók, gazos portával, hízott galambokkal, és én megéreztem, hogy vagyok. Létezem.” (104); „Vagy elkapni a pillanatot, amikor az évek óta halottnak hitt kaktusz kibontja színpompás, daliás virágait.” (130)

A kötet, bár tematikus sokszínűség jellemzi, abból a szempontból tekinthető egységesnek, hogy a történeteket az emlékezés, a múltidézés, a rekonstrukció, a jelenből való visszatekintés működteti, méghozzá abból a személyes, bensőséges közelségből, amelyet épp a Csendes kalendárium elbeszélője hiányolt Domos tata feljegyzéseiből. Ennek a módszernek köszönhetően a mindennapok értékessé és jelentésessé válnak: a felhőátvonulásokat, a szélviharokat és a csikorgó mínuszokat éppen ez a sokévnyi távolságból visszatekintő perspektíva szelídíti napsütéssé. Bár Grecsó kötetében alapvetően szórakoztató, könnyen feldolgozható szövegeket olvashatunk, korántsem arról van szó, hogy a novellák kimerülnének a múltat széppé író, néhol humoros nosztalgiázásban. Jóllehet az életmű eddigi egészét tekintve Grecsó jelen kötetben felvetett kérdései közel sem újszerűek, fontos, elgondolkodtató, leginkább az egyént, de bizonyos esetekben egy közösséget, sőt a kollektív társadalmat érintő problémák, mindazonáltal ismerős helyzetek merülnek fel ebben az ismerős hangú prózában. Persze a felvetett problémák tüzetes vizsgálatára a Harminc év napsütés novelláinak esetében a műfaji korlátok miatt a szerzőnek nincs lehetősége, azonban az együttgondolkodásra késztető kérdésfeltevések gesztusa miatt, s a bár néhol kissé erőltetettnek tűnő megoldások (például „iparkodott velem az idő”) ellenére is az élvezetes nyelven megírt szövegekből álló kötet érdemes a figyelemre.

Szólj hozzá!