friss műút

-ról, -ről

Publius Ovidius Naso

Publius Ovidius Naso

Publius Ovidius Naso, avagy röviden csak Ovidius (Sulmo, ma Sulmona, Olaszország, i. e. 43. március 20. — Tomis [avagy Tomi], ma Konstanca, Románia, i. sz. 17 vége vagy 18) a római aranykor költője. Fő műve a tizenöt könyvre osztott, mintegy tizenkétezer sorból álló Metamorphoses („Átváltozások”).

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Műfordítás

Publius Ovidius Naso: Átváltozások

2018. július 25.

Perseus és Andromeda. Medusa története

 (4, 663–803)

Hippodates tömlöc mélyébe taszítja a szélvészt,
jelzi, hogy itt az idő dolgozni, az égre kiül már
s fénylik Lucifer is. Perseus kész szállni: bokáján
két oldalsó szárny, görbült fegyvert köt övére,
szárnyal a szandál és szeli könnyen a lágy levegőt át.
Körbe s alatta ezer meg ezer nép surran el, aztán 
Aithiopok s Cepheus földjét szemléli az égből.
Andromedát, mert anyja a nyelvét nem regulázta,
ártatlan szűzként büntette kegytelenül Ammon:
egy iszonyú sziklához láncoltatta a karját.
Nézi Abantiades (ha a szél nem játszana lenge
fürtjeivel, ha a forró könny nem folyna szeméből,
márványnak vélné), s nem sejti szerelmi tüzét még,
bár ámul, mert szebb lánytestet még sose látott,
elfeledett még szárnyaival csapkodni is ott fenn.
Így szól, s végre leszáll: „Ne ilyen láncok köteléke,
vágyakozó szeretők szerelemköteléke kötözzön
inkább! Áruld el nevedet! Hol laksz? Mi miatt vagy
láncra veretve?” A szűzlány hallgat, a férfi szavára
elpirul és lesütött szemeit kézzel betakarná,
hogyha lehetne, de hát kárját lánccal lekötözték,
egy dolgot tehetett: sírt és sírt ontva a könnyét.
Végül azért megmondta nevét, s hogy hol lakik, azt is,
hogy nehogy úgy tűnjék, bűnét hallgatja el ezzel,
szól anyjáról is: szépségét többre becsülte,
mint illett. De alig szólt, megpezsdült a habos víz,
és a hatalmas tengeri árból szörnyeteg éled,
széles mellkasa roppant hévvel szántja a tengert.
Szinte sikoltoz a szűz: jön az apja, a bús meg az anyja,
szenved mindkettő, de az anyja, bizony, jogosabban.
Semmi segítséget nem hoznak, a könny özönét csak,
méltán jajgatnak, s a leláncolt testre tapadnak,
látja a vendég, s szól: „Lesz még sírásra időtök
bőven, most inkább a segítség percei jönnek.
Édesapám Jupiter, ki aranyzuhataggal anyámat
bár elzárták, termékennyé tette, a kígyós
Gorgót én öltem meg, Perseus, én, ki a tágas
légben bátran mozgok, a szárnyaimon suhanok, tán
nem lennék jobb vő, mint más? Megkérem a lányuk!
Adja az ég, a dicső tettekhez jöjjön az újabb!
Egyezzünk meg: megszabadítom, s ő lesz a párom!
Állt is az alku (ugyan ki ne kötne ilyet?), könyörögtek,
sőt: odaígérték hozományul egész birodalmuk.
Mint a hajó, hegyes orrával ha hasítja a tengert,
míg izzadt, fiatal matrózok eveznek az alján,
úgy hasogatta a tengert mellcsontjával a szörny is,
mint ahogy egy baleári hajítógép lövi égbe
megperdült ólomlövedékét: annyira volt csak.
És elrúgta magát a fiú sietősen a földtől,
gyorsan az égbe repül. Árnyéka a vízre vetült rá,
s ezzel a férfias árnyékkal küzdött a vadállat.
Mint Jupiter sasa, hogyha a réten látja, hogy egy kék
kígyó Phoebus fényében fürdőzve pihenget,
s hátulról támadja, nehogy megmarja a mérge,
durva nyakába heves karmát orvul belevájja,
Inchiades szintén hátulról szállt le a szörnyre,
és belevágta a jobb hasaalján görbe acélját,
fegyvere markolatig csusszant be egészen a húsba.
Súlyos a seb: hol a légbe vetődik a szörnyeteg állat,
máskor a vízbe merül, térül-fordul, csupa düh lesz,
mint az a vadkan, akit csaholó kutyafalka kerít be.
Fürge a szárnya, elillan, a szörny harapása nem éri,
görbült kardjával beledöf hátába, mely öblös
kagylóktól nehezül, máskor meg az oldala táján
sújt le a bordáknál, vagy a keskeny farka felé, mely
halban végződik, s belemártja a húsba a fegyvert.
Bíbor vértajtékot okádik a szája a szörnynek. 
Perseus szárnya a szétfröccsent vértől iszamós lesz,
elnehezül, lábán sem bízhat többet a tollban,
szirtet pillant meg: kőcsúcsa kiáll a habokból,
hogyha a víz higgadt, máskor beborítja a hullám.
Bal keze fogja is át, belecsimpaszkodva csatázik,
s háromszor-négyszer hasa alján szúrja a szörnyet.
Ünnepi taps zúg szerte a parton, s fönn is, az égi
házakban: bátor vejüket mosolyogva köszönti
Cassiope s Cepheus, hisz a házuk megmenekült, sőt:
sorsa felívelhet, láncától megszabadulva
lép ki a szűz, sok gyötrelem ős oka – és a jutalma.
Perseus meg győztes kezeit megmossa a habban,
és hogy a kígyós fejnek a durva homok nehogy ártson,
lágy levelet szór szét, hínárgallyat tesz alája,
s Phorcys lánya fejét, a Medusáét odarakja.
És átszívja a gally még élő teste magába
lassan a szörny iszonyú erejét, s bekeményedik egyből,
szárát és levelét merevíti a sziklaridegség.
Más gallyakkal is így tesz a tengeri nimfasereglet,
s vígak, mert a varázslat mindig teljesedést hoz:
és a növény magvát szaporítják, hintik a habba.
Lám, a korall máig meg is őrzi e régi szokását:
hogyha szabad levegőre kerül, hát sziklakemény lesz,
bezzeg a vízben lágy volt még, s kő lesz, ha kihozzák.
Három fénylő istennek gyepből emel oltárt:
Mercuriusnak a balt, harcos szűznek meg a jobbot,
és a középsőt meg Jupiternek. Majd tehenet kap
tőle Minerva, a szárnysarujú borjút, Jupiternek
meg bika jár. Majd Andromedát, hőstette jutalmát
elveszi, nem kér ő hozományt. Fáklyát Hymenaeus
és Amor isten hord, csupa mennyei illat a lángja.
Fönn a tetőereszen koszorúk, lant, síp szava árad,
ének hirdeti, hogy minden lélekbe öröm szállt.
Tárul az ajtó és az arany termek kiragyognak,
Cepheus országának elöljárói belépnek,
kész a királyi ebéd, lakomára terítve az asztal.
Jót lakmároztak, s Bacchus bő, dús adományát
itták jókedvvel, s Lynceus ivadéka a helyről,
ősi szokásokról faggatta az ott mulatókat.
Erre az egyik főember meg is adta a választ,
majd így szól: „Perseus, most rajtad a sor, te meséld el,
hogy tettél szert erre a kígyókkal teli fejre,
mennyi vitézséggel, s hány fondorlattele csellel?”
Kezdi Agenorides: Atlas-hegy lába tövénél
tágas tér terül el, bekerítik a bástyafalak, két
nővér él a bejáratnál, Phorcysnak a lánya
mindkettő, ikrek, szemük egy volt, s váltva viselték.
Ezt a közös szemet ő ellopta kijátszva a váltást.
Elhagyatott helyeken járt, úttalan útakon, ádáz
erdőn, míg iszonyú sziklák közt ért el a Gorgók
házához. Tele volt a mező és végig az út is
kővé vált ember- s állatformákkal, e szörnyű
sziklák mind a Medusa-tekintet szobrai lettek.
Ő csak a balján lévő pajzs tükrébe tekintett,
nem nézett soha rá, ott látta Medusa pofáját.
Várt, míg végre elalszik a nő és véle a kígyók,
majd lefejezte. A véréből két lény születtet meg:
szárnyon szálló Pegasus és testvére ugyancsak.
Hosszú röpte kalandjai is hűen sorakoztak,
mondja, milyen tenger s szárazföld nyúlt el alatta,
és hogy a szárnyát rázva milyen csillaghoz is ért ő.
Félbeszakítja szavát, hallgat, de az egyik a sok-sok
főemberből azt tudakolja, miért csak az egyik
nővérnek volt kígyókkal tele hajzata. Perseus
megmagyarázza: „Jogos kérdés, joggal felelek rá.
Fölfedem én az okát. Három közt szebb nem akadt, ő
volt a legelragadóbb, kérők tülekedtek epedve
bájaiért, selymes haja fürtje világcsoda-szép volt:
ezt olyanok mondták, kik még látták gyönyörűnek.
Neptunus leteperte: a helyszín szűzi Minerva
temploma volt. Jupiter szűz lánya szemét betakarta
pajzsával, s hogy a megtorlás el mégse maradjon,
ocsmány kígyókká bűvölte a lány haja fürtjét.
Vértjén most is az általa lett kígyók tekeregnek,
rémült ellenségeit így rettenti Minerva.

 

Perseus és Phineus

(5, 1–235)

Cepheus országában amíg Danae fia hősi
tetteit adja elő, a királyi terem csupa zaj lesz,
zengés és bongás. A zsivajgás nem lakodalmi,
senki se énekel itt, fegyvercsörgés dühe érik,
víg lakomából haddelhadd lesz percek alatt, mint
hogyha a halk tengert a szelek dühös ostora sújtja,
s hullámok seregét lázítja haragra a korbács.
Phineus lett a vezére a rendbontóknak, az ádáz,
érctetejű kőrisdárdáját rázva üvölti:
„Elveszed asszonyomat? Vért kíván, állj ki, te nyikhaj!
Szárnyaidat letöröm, s aranyos Jupiter se segít meg!
Még egy ilyen hazugot!” Gerelyét már-már kiröpíti,
ám Cepheus kifakad: „Testvér, mit akarsz? Az eszed szállt
hirtelen el? Vér kell? Ez a hála a nagyszerü tettért?
Ezzel hálálod meg a fényes lányszabadítást?
Értsd meg: tőled a lányt nem Perseus vette el akkor,
ám csak az isteni Nereisek s Ammon (a fején szarv),
ám csak a tengeri szörny, aki kész volt jól lakomázni
húsom húsából. Elvették tőled a lányt még
ott, a halálsziklán! Nem akartad, vélem, a holtát,
csak nem kívántad, hogy gyászomban te vigaszt lelj.
Nem volt annyi elég, hogy az orrod előtt lekötözték
s hozzá sem nyúltál? Nagybátyja vagy. És jegyesed volt.
Még azt is sajnálod, hogy más megszabadítja?
Kellene bére, jutalma? Ha kellett volna a lányom,
mért nem hoztad a szikláról őt vissza, ahol tűrt?
Hadd vigye ő, hiszen így nem lettem megkeserült agg,
győzött, sőt szavam is kötelez, vésd jól az eszedbe:
nem rajtad tett túl ő, ámde a földi halálon!”
Meg sem szólal már: a királyt s Perseust lesi bőszen,
azt fürkészi, előbb kibe is süllyessze a dárdát,
nem habozik, dühe szétveti és dob teljes erőből:
száll is a fürge gerely, Perseust át nem veri mégse.
Mert felfogta a pamlag. A párnákról maga Perseus
pattan fel, s a gerelyt veti vissza vadul feleletként,
Phineus mellét verné át, ha nem illan el onnan!
Oltár háta mögött kuksol, mely védi a bűnöst
(méltatlan rá!). Rhoetust éri helyette találat:
épp a halántékán, elesik, s a vasat vonagolva
tépi ki csontjából, csupa vér lesz tőle az asztal.
Fékeveszett düh ragadja el ekkor az ünnepelőket,
dárda röpül, s nem is egy kívánja királya halálát
s Perseusét ugyanúgy. Cepheus kiiramlik a házból,
esküszik újra az égre, a jogra, tanúja a hűség,
s vendéget szerető istenségek: nem akart soha harcot.
Harcedzett Pallas pajzsával védi fivérét,
lelket tölt bele. Indiabéli Athist leled ott még,
gangesi Limnaee fia, kristály víz ivadéka,
pompás ifjú volt, a ruhája fokozta a báját,
épp a tizenhatodik születésnapján lehetett túl,
tyrusi köntöse volt, a szegélyén széles aranysáv,
és a nyakán díszlett ragyogón egy fényes aranylánc,
s egy diadém ült nedves, mirhás fürtjei trónján.
Jól célzott gerelyével: a távoli célt is elérte,
ám még ennél is jobbnak bizonyult nyilazásban.
Hajlította lövésre a nyíl szaruját, mire Perseus
fogta az oltáron még füstölgő fahusángot,
s képen verte: beroppan az arca, törik koponyája.
És meglátja a pompás arcot vériszamósan
asszír társa, a hős Lycabas, a fiú szeretője,
izmos harcostársa, sosem titkolta szerelmét,
látja Athist iszonyú kínok közepette kimúlni,
ömlik a könnye, s az íját újra feszíteni készül:
„Állj ki velem, te puhány, – kiabálja – ha mersz, lenyilazlak!
Nem vigyorogsz te sokáig a zsenge fiúcska halálán!
Szégyent hoz rád, nem dicsfényt!” Ki se mondta az ajka,
s már iszonyú, hegyezett nyila száll is az íj idegéből.
Perseus félrehajol, s a ruhája redőibe röppen.
Fogja a sarlós kardot, amely lefejezte Medusát
Acrisioniades, s Lycabas mellébe taszítja.
Éji sötétbe merül Lycabas szeme, kész a halálra,
ám a halála előtt vizslatja Athist, s tetemére
omlik, örül, hogy a végső árnyakhoz vele tér még.
Phorbas, Metion fia, ősi syenei bajnok,
és Libye fia, Amphimedon is kész verekedni,
támadnak, de a forró vér kiömölt a talajra,
s elcsúsznak, többé nem kelnek föl: hisz a torkán
Phorbast, Amphimedont bordáján döfte vasával
Perseus át. Erytust, Actor sarját, aki kettős
élű bárdot hord, nem a sarlós tőr hegye ölte
meg, hanem egy televésett borkeverőnek a súlya,
mit Perseus fölemelt két kézzel, s ráhajitotta.
Actorides bíborszínű vért ontva okádott,
hátra zuhant, s holtában verte fejével a földet.
Holt Polydegmon is: Semiramis volt a nagy őse,
és Abaris, kaukázusi hős, Sperchionides is,
vége Lycetusnak, nyíratlan dől le Helix még,
s íme, Clytus, Phlegyas: Perseus rugdossa a félholt
harcosokat. Phineus nem mer hozzá közeledni,
inkább dárdát dob, de szegény Idast veri át az,
bár ő nem küzdött, s nem pártolt senkihez inkább.
Idas elkomorodva tekint Phineusra, s ekképp szól:
„Harcba citálsz mégis, Phineus, hát, vedd a jutalmad
ellenségedtől, a sebért sebbel fizetek meg!”
Tépi a dárdahegyet ki a testéből, fölemelné,
ám mielőtt dobná, vérébe hanyatlik a földön.
Cepheus legfőbb embere hull el utána: Hodites,
őt Clymenus teszi taccsra, a hős Prothoenort
Hypseus, Hypseust Lyncides. Egy agg is akadt ott,
Emathion, aki mindig jog- s istenszerető volt.
Évei száma tusázni szegényt nem ereszti, szavával
harcol: szidja az átkos fegyvereket s a csatákat.
Két remegő keze fogta, ölelte serényen az oltárt,
ámde Chromis lefejezte: a fej belegördül a tűzbe,
oltárlángok közt, félholtan is átkoz a nyelve
minden harcot, s végül a tűzbe enyészik a lélek.
Jön Broteas s Ammon (harcban páratlan az ökle!),
két testvér (az ököl mit kezdjen a karddal?), elesnek,
győz Phineus. S a Ceres-papot is leteríti azonnal,
Ampycus ott pusztul hószín szalagos koszorúban.
Meghalsz, Lampetides, te, ki nem harcokra születtél!
Békés lant kísért, míg pompás dalra fakadtál,
egy dolgod volt: hogy lakomákon lágy zene zengjen.
Hátrébb állt, jámbor pengettyű volt a kezében.
Pettalus ordított: „Pengesd el a többit a Styxnél!”
és tőrét balról belevágta: betört a halánték.
Összeesett, de halódó ujjai pengtek a lanton,
s egy végső, gyászos futamot hallattak a húrok.
„Ez most vért kíván!” – dúlt-fúlt odaérve Lycormas,
majd egy tölgyfa reteszt tépett ki a jobb kapuszárnyból,
és szétverte a költőgyilkos nyakcsigolyáit:
Pettalus úgy dőlt el, mint hogyha bikát öl a tagló.
Cinyphius Pelates próbálja a bal kapuszárnyról
tépni le már a reteszt, de kezét átdöfte a dárda,
Marmarides Corythusé, s ott lóg fára szögezve,
majd oldalba Abas döfi őt, de nem omlik a földre,
el nem ereszti a kéz, félholtan lóg le a deszkán.
Meghalt most Melaneus, Perseusért vívta csatáját,
és Dorylas, nasamoni mezőkön a legtehetősebb:
több földdel Dorylasnál nem bírt senki e tájon,
több gabonát nem gyűjtött magtárába be ember,
ferde gerely fúródott ágyékába szegénynek,
mennyi halált hoz e hely! S aki rajta ilyen sebet ejtett,
Bactrius Halcyoneus, lesi, hogy szeme dülled, a lelke
hogy kirepül s így szól: „Lám-lám, mire jó az a sok föld?
Holttetemednek elég ez is!” És otthagyja a vérző
testet. A langy sebből gyorsan kiragadja a dárdát
mérges Abantiades, bosszút áll: reccsen az orra,
és a nyakán jön a dárda ki, kétfélről meredő rúd.
Mert a szerencse vezérli kezét, Clytiusra, Clanisra
bár testvérek, más és más sebet ejt kelevéze:
mert Clytius combját szétfúrta azonnal a kőris,
mígnem a dárda vasát rágcsálta Clanisnak az ajka.
Elpusztult Celadon, Mendesius, és maga Astreus,
anyja palesztin volt, apját nem tudni, miféle,
s Aethion, a jövőlátó, aki eddig mesteri jós volt,
(csalfa madárjóslat rászedte), megölve Thoactes,
(apród volt), apagyilkos Agyrtes is vele pusztult.
S ez még nem minden, rátörtek a már kimerültre
minden, rettenetes hévvel, mert jobb nekik együtt
küzdeni érdemek és hűség ellen fenekedve.
Jámbor apósa hiába segít, pártolja a hitves
és pártolja anyósa, jajuktól zengnek a termek,
mindent elnyom a fegyverzaj, hörgése halálnak,
megszentségtelenített házban gázol a vérben
bősz Bellona, s a harci dühöt felszítja örökkön.
Perseust körbe veszik: Phineus s bandája, a népes.
Nyílzápor zúdul rá, jégzivatar sem olyan vad,
szállnak kétoldalt, szállnak szeme és füle mellett.
Egy roppant kőoszlopnak támasztja a vállát,
félti a hátát, és szemből tör a sok nyilazóra,
kész tömeget tart föl. Balról tör rá fenekedve
Molpeus Chaonius, jobbról nabataeus Echemmon.
Mint ha a tigris két völgyből is hallja a csorda
bőgését, s korgó gyomrát örömest teletömné,
ám nem tudja, a jobb vagy a bal völgyet vegye célba,
Perseus is habozott, hogy jobb vagy a bal fele tartson,
Molpeust szúrja bokán legelőbb iszonyú sebet ejtve,
jobb, ha szalad, mert durva Echemmon vad dühe nem vár,
s megpróbálja a kardjával föntről lenyakazni,
rosszul méri be ő a csapást, szétpattan a kardja,
éle az oszlopnak vágódik, s visszacsapódik,
és nyomban beleáll ura gégéjébe a penge.
Ám a halálához nem volt az ütés elegendő,
megremegett, s a kezét könyörögni emelte, hiába,
Perseus cyllene-hegyi tőre halálra sebezte.
Látta a hős, hogy akárhogy küzd, nem győzi le őket,
s így szól: „Kényszerhelyzet van, most már segedelmet
ellenségemtől várok! Ti, barátok ezúttal
mind forduljatok el tőlem!” S fölemelte a Gorgót.
„Hagyd el a dajkamesét, trükködre ki lenne kiváncsi!” –
Thescelus így feleselt, s gerelyét még el se hajítja,
máris márványtömb lesz gyilkos fegyvere s ő is.
Amphyx áll közel, és próbálja ledöfni az izmos
Lyncidest, akinél hőslelkűbb harcos alig volt,
ádáz kardja merev, nem mozdul előre se hátra. 
Majd Nileus tűnt föl, hétágú Nílus utóda
(vallja, de ez nem igaz), pajzsára sietve arannyal
s részben ezüsttel véste a Nílus hét folyamágát.
„Ezt nézd meg, Perseus, igazán fénylő a családfám!
Méltán lesz vigaszod, ha leküldlek a hallgatag árnyak
országába, hogy ekkora hős ölt meg!” – kiabálta,
s kővé lett szava is, szólásra kinyitja a száját,
azt hinnéd, mond még valamit, de a hangja halott már.
„Gyávák! – nyög föl Eryx – Gyávák, csak azért, s nem a Gorgó
arca miatt lettek merevek! De tapossuk a földbe
ezt a varázsfegyvert viselő kölyköt rohamunkkal!”
És neki is buzdul, s még lépni se képes a lába,
kőtömbbé válik: kardos harcosnak a szobra.
Megkapták, ami jár nekik, ám egy hősi barát is,
míg Perseus pártján bőszen küzdött meg, Aconteus
látta a Gorgó-főt, s harc közben lett busa kővé.
Őt még Astyages élőnek nézi, s a hosszú
kardjával rácsap, hosszan zeng tőle a penge.
Astyages el is ámul: azonnal kő lesz a teste,
és örök ámulatát arcára fagyasztja a márvány.
Hosszan mondhatnám el a köznép harcosait még:
kétszáz túlélő lehetett, aki őrzi a testét,
kétszáz márvány látta a Gorgót ember alakban.
Már Phineus sajnálja a jogtalan, ostoba harcot.
Nincs mit tenni: merev, s más-más szobrok „hadakoznak”.
Látja az embereit, s néven szólítja egyenként,
nem hiszi azt, ami most már látszik, a legközelebbi
testekhez nyúl: mind márvány. Fordul, s könyörögve
tartja kezét és tárja a karját bánva a bűnét:
„Győztél, Perseus, tüntesd már el, kérlek, a szörnyet,
tedd már félre Medusa fejét, kővé ne meresszen.
Tedd el, kérlek. Nem trónért kívántam a harcot,
és nem a gyűlöletért, a jogos feleséget akartam.
Én kértem meg előbb, de te győztél érdemeiddel.
Bánom, hogy nem léptem azonnal vissza, derék hős!
Életemen könyörülj! Prédának vidd el a többit!”
Míg így szólt, rá nem nézett Perseusra az esdő.
Perseus erre: „Phineus, gyávák gyávája, ne rettegj,
megkapod azt, mi a gyávákhoz méltó adomány, sőt
szinte királyi (ne félj!): nem szúr ma keresztül a kardom,
százados emlékmű a jutalmad, örök s maradandó,
és az após palotájában bámulnak ezentúl,
hadd láthassa nejem folyvást szobrát jegyesének!”
Szólt, s Phorcys lányának az arcát tartja feléje,
épp ahová Phineus reszketve, remegve lebámul.
Elfordítja nyakát: késő. Hisz a nyakcsigolyái
már merevek, s a szemében kővé válik a könny is.
Látszik a gyáva tekintet a szobron, a gyáva könyörgés,
látszik a lógó kéz, arcára kövült ki a bánat.

Csehy Zoltán fordítása

Szólj hozzá!